Facebook zárt csoportunk

facebook

Gyertyagyújtás és történet elhelyezés
Kedves Látogató!

Történetet és gyertyagyújtási kérést
az angyalokszulei(kukac)gmail.com ra lehet küldeni!
Hornyákné K. Erzsébet szerkesztő,admin
Történetek

Zsófia története

Nehezen írom le ezeket a sorokat, azért teszem, hogy tudják mások is akik átélték, hogy egyszer enyhül a fájdalom.
2005-ben született kisfiam, normális terhesség 41.hetében teljesen egészségesen. Azóta is egy örökmozgó, teljesen egészséges kisfiú. Kivéve egy lelki eredetű epilepsziás rohamtól, mely lelki eredetű, a rosszul feldolgozott gyászfolyamat része. Szerencsére két éve teljesen panaszmentes.
4 év után úgy gondoltuk, hogy jöhet a kis tesó. Három év próbálkozás eredmény nélkül, melyre a házasságunk is majdnem ráment. És végre sikerült, de sajnos a terhesség 10. hetében vérezni kezdtem és a pici babánk meghalt. Nehezen feldolgoztuk a vesztességet, és három hónap után újra egy kis lény költözött a pocakomba.
Egy majdnem problémamentes terhesség után, hasi görcsök az első trimeszterben, megszületett 2011- ben 4300 gr és 53 cm-rel kislányunk Zsófia. A szülés negyed órás és igen intenzív volt. De ott volt ő akit nagyon vártunk. Gyönyörű hosszú rézvörös hajával, a hurkáival a combjain. Mindig is egy Zsófia nevű kislányt akartam. Teljesült az álmom. A kórházban minden jó volt, csak néha úgy csinált a drágám mint aki nem tud rákapni a cicire, pedig a szájában volt. Ekkor még nem tudtuk, hogy ereje nem volt hozzá. De mire hazaengedtek már szépen szopizott.
Az első két napban minden rendben volt, aztán jött a rémálom. Délután már nem nagyon akartunk szopizni, csak sírtunk. Ekkor még egy kis hasfájásra gondoltunk. Majd amikor már a második etetés is kimaradt és vigasztalhatatlanul sírt, feltűnt, mintha kapkodná a levegőt. Mentőt hívtunk, mely a városi kórházba szállított minket. Már a nővér szavaiból sejtettem, hogy nagy a baj, mikor szólt az orvosnak. Tudtam, hogyha egy újszülöttről azt mondják, hogy tónustalan nem sok jót jelent. Azt a pár percet míg vizsgálták és nem mondtak semmit, nem kívánom senkinek. Sajnos meg kellett tanulnom, hogy a rossz hír is jobb, mint a bizonytalanság. Ekkor még csak félrenyelésből adódó tüdőgyulladásra gondoltak, de ugyan melyik baba nem nyel félre, ha mohón szopik. De azt mondták, annyira rossz állapotban van, hogy nem biztos, hogy átérnek vele, a közeli városban található gyermekklinikára. A félóra míg áttértünk szörnyű volt, észre sem vettem, de véresre haraptam az egyik ujjam.
Első diagnózis tüdőgyulladás, de aggasztónak találták néhány véreredményét. Az ultrahang csak a tüdőn lévő beszűrődést mutatta és emiatt nem látták rendesen a szívét. Pár nap múlva meg akarták ismételni a vizsgálatot, de nem sok jót ígértek. Látni a gyermekedet lélegeztetőgépen, gyomorszondával… És a tehetetlenség, hogy sír és fel sem veheted, meg sem vigasztalhatod. És nem érted, hogy mi ez. Az orvosok sem, hiszen az otthon töltött 2 nap alatt 100 gr-ot hízott, tehát ezek alapján minden jó volt. Másnap megkaptuk a szörnyű hírt, az ultrahang szívfejlődési rendellenességet mutatott, de egyszerre többet, a kis lyuk a szívén volt a legkisebb gond. Doktornő elmondta, hogy nem sok reményt lát és csak azért küld fel minket Pestre a kardiológiai intézetbe, mert Prodán professzor itthon tartózkodik és vállalta, hogy megnézi a mi kis hercegnőnket.
Korszülött mentő vitte fel, mi utána vonattal, mert a mentőben nem fértünk el. Ülsz szemben a pároddal és nem tudsz mit mondani, mit lehet arra mondani, hogy élet halál között lebeg a gyermeked és mellette sem lehetsz. Pesten aztán a szörnyű diagnozis (TA, TGA, kamrai sövényhiány, hypoplasiás jobb kamra, hypoplasiás distalis aortaív és még folytathatnám), külön külön talán gyógyítható, de így együtt nem sok volt a remény. A professzor nagyon rendes volt, emberként bánt velünk és a gyermekünkkel, elmondta a lehetőségeket, milyen műtéti eljárásokkal tudna segíteni és mik a túlélési esélyei. Összefoglalva legalább 4 műtét két éves koráig és talán húsz éves koráig élhet. Az első műtét túlélési esélye 50 %-a, a mi esetünkben a tüdőgyulladás miatt 20 %. Vagy dönthetünk úgy, hogy elengedjük és nem műttetjük meg. Egy sebész szájából ilyet hallani megdöbbentő volt. És az első gondolatom az volt, hogy nem akarom azt a szenvedést a gyermekemnek amit ott láttam. Leírni sem tudom, hogy milyen állapotban láttam ott pici babákat.
A férjemmel mindketten úgy gondoltuk, hogy hagyjuk elmenni. És igyekszünk minél több időt vele tölteni, a kisfiúnk rovására is. A döntésünket nem bántuk meg a mai napig sem. Igen van, hogy elgondolkozzunk mi lett volna ha. De itt szerintem nem volt jó döntés, a számunkra kevésbé rosszat választottuk. Az orvosok nem befolyásoltak egyik irányban sem, és ezt jól is tették. De mikor elvesztettük a kislányunkat és szóltunk a professzornak, aki a sok betegéből nehezen tud beazonosítani valakit, azt mondta ja emlékszem, önök azok akik okosan döntöttek. Ez szerintem mindent elmond az esélyeinkről.
Zsófiát visszaszállították a közeli városba. Ahol az orvosok döbbenetére, két nap múlva levették a lélegeztetőgépről, mert annyit javultak az értékei. De elmondták, hogy ez csak átmeneti, és ha a magzati ér bezárul akkor le fog állni a keringése. Még három napot élt, de legalább a karomba vehettem. Karácsony első napján hagyott itt minket, és abban a pillanatban el kezdett sűrű pelyhekben esni a hó. Úgy éreztem, hogy még az ég is sír.
Nehéz időszak jött. 6 hét után visszamenni dolgozni, fogadni a gratulációkat azoktól akik nem tudták, hogy mi történt. Látni az emberek arcán a ki nem mondott kérdéseket. De kiderült, hogy kire lehet számítani a bajban. Olyan emberek álltak mellém akikről nem is gondoltam volna, és a legjobb barátaim elfelejtették megkérdezni hogy vagyok. És nem ment egyedül, de voltak olyan emberek, akik felnyitották a szememet, hogy segítséget kell kérni ha baj van és beszélni kell az érzéseimről. Pszichológus segítségével egy év alatt sikerült folytatni az életemet. A fájdalom nem múlt el, de megtanultam kezelni. Megtanultam becsülni azt amin van. A kisfiamat, aki rettegett ha valaki kórházba kerül, mert onnan ugye nem mindenki jön haza. De ő is járt pszichológushoz, és ő kezeli a családban a legjobban a helyzetet. Neki Zsófi a tesója és nyíltan mer beszélni róla mindenkinek, akár az utcán is elmeséli, hogy mi történt.
Három év kellett ahhoz, hogy el tudjam fogadni, hogy nincs többé. És örömmel tudjak arra az időre gondolni amit velünk töltött. Meg tudjam köszöni azt a 17 napot amit megadatott nekünk. És eljutottunk oda, hogy legyen még egy gyermekünk. A kisfiam karácsonyra kis tesót kért. Ekkor jött el az az idő, amikor már nem Zsófit akartam pótolni, hanem egy másik gyereket akartam. Meg kellett értenem, hogy őt nem lehet pótolni. Egy teljesen problémamentes terhesség után, 2015- ben megszületett kislányunk Anna (4050 gr, 52 cm). Magzati szív ultrahangon kétszer voltunk, minden rendben volt. Teljesen egészséges, kardiológiai megfigyelés alatt áll, de nincs semmi probléma. Nem volt könnyű. Először nem mertem kötődni, mert megtanultam, hogy a szeretetnél nincs fájdalmasabb érzés. Később depressziós tüneteket is észleltem magamon, de szerencsére ezt megtanultam kezelni a pszichológusnál, és tudtam mikor van nagy baj. De odáig nem jutottam el.
Kisfiam imádja. Az első napokban amikor elment iskolába, rohant haza ellenőrizni, hogy minden rendben van e. Csak hetekkel később mondta el, hogy félt hogy itthon lesz e még amikor hazaér. Apa nem tudom, hogy viselte az egészet, ő nem szeret beszélni róla. Nekem ez nagyon rosszul esik, de meg kellett értenem, hogy ő így tudja kezelni a történteket.
Anna már fél éves 8400 gr és 71 cm. Ő a mi harmadik gyerekünk, mert van egy angyalkánk is, akit soha nem felejtünk el. Hiánya még mindig ugyanúgy fáj, főleg ünnepnapokon, mert úgy érzem nálunk már soha nem lesz együtt a család, mert mindig fog hiányozni a mi pici hercegnőnk. De a két gyermekem sok mindenért kárpótol. És már tudok mosolyogva gondolni a jövőre.
Zsófia anyukája
czjudit78@freemail.hu

Hozzászólások lezárva!

Történetek
?>