Facebook zárt csoportunk

facebook

Gyertyagyújtás és történet elhelyezés
Kedves Látogató!

Történetet és gyertyagyújtási kérést
az angyalokszulei(kukac)gmail.com ra lehet küldeni!
Hornyákné K. Erzsébet szerkesztő,admin
Történetek

Záhonyi Marci története

ZMarci_mamajaval2003. szeptember 8-án egy szép napsütéses napon délben úgy engedtek haza a kórházból, hogy másnap megindítják a szülést. Elvileg szeptember 10. lett volna a nagy nap, doki szerint 9-e, ő úgy döntött, hogy nem várunk tovább. A méhlepény akkor már 5 hete III-as érettségű (azaz nagyon érett) volt, a baba pedig szép súlyú, így nem volt értelme várni. Hazafelé egy-két mensi szerű görcsöt éreztem, egyre kellemetlenebb volt. Mire hazaértem már nagyon fájt és nem éreztem jól magam. Hányingerem volt és egyre erősebben görcsölt a hasam alja. Derékfájásom nem volt, így nem tudtam, hogy ez már tényleg a szülés első jele-e vagy esetleg még jóslófájás. Pisilés közben elhagytam a nyákdugóm, így sejtettem, hogy már nincs messze a nagy találkozás. A hasam tovább görcsölt, szinte folyamatosan fájt és belőlem elkezdett vér csöpögni. Ekkor a férjem már úton volt haza, egyre jobban izgult ő is, alig, hogy hazaért, már szinte indultunk is a kórházba. Negyed4-re értünk be. Megállapította az ügyeletes orvos, hogy szűk egy ujjnyira vagyok csak nyitva, így ha jól is tágulok, csak éjjel lesz baba, előbb nem valószínű. A vérzésre azt mondta, hogy normális, tágulási vérzés. A CTG nem mutatott fájást, így azt gondolták, hogy ez csak jóslófájás és a szülészeti osztályon kaptam egy helyes ágyat. Azt mondták pihenjek, készüljek az éjszakára. Gergőt hazaküldték, hogy majd csak akkor jöjjön, ha már a szülőszobán leszek. Persze pihenni egy percet sem tudtam, mert olyan görcseim voltak, hogy azt hittem belehalok. L Csak az volt a jó, ha sétáltam vagy görnyedtem állva, de hogy feküdjek?! Az szóba sem jöhetett. Közben a vérzés továbbra is tartott, én egyre idegesebb voltam miatta, de rajtam kívül ez senkit nem izgatott. L

Marci3Fél7-kor megmenekültem: elfolyt a magzatvíz. Végre hinni kezdett nekem az orvos és a szülésznő, hogy ebből mégis csak szülés lesz. Jött a beöntés, borotválás, zuhanyozás. Közben már iszonyatosan erős görcseim voltak, el sem tudtam képzelni, hogy ennél még lehet fájdalmasabb is. Végre bejutottam a szülőágyra. Már előtte kérdezték, hogy kérek-e EDA-t, persze, hogy kértem, sőt akkor már szinte könyörögtem. Közben megérkezett a saját orvosom, aki azonnal a ctg-t hiányolta. Mintha csak megérezte volna, a babának alig volt szívhangja. EDA helyett spinális érzéstelenítést kaptam és toltak a műtőbe. Sürgősségi császármetszéssel, este 20:30 perckor, 3500 grammosan és 58 cm-rel világra jött Záhonyi Márton. Sajnos nem mutatták meg, azonnal vitték ellátni, mert meconiumos vízből emelték ki, amit letüdőzött, nem is sírt fel. Ráadásul levált a méhlepényem, ezért valószínűsítették, hogy oxigénhiány is fellépett. L Kicsit később visszahozták megmutatni és bediktálták az adatait. Utána az őrzőben fekve kellett megtudnom, hogy nagyon súlyos az állapota, így nem maradhat abban a kórházban, mert nem tudják ellátni, át kell szállítani egy jól felszerelt intenzív osztályra. Senkinek nem kívánok ilyen élményt, borzasztó, hogy a gyermeked át sem ölelheted, azonnal elszakítják tőled. Amikor a Cerny mentő érte jött, a mozgó intenzív inkubátorban betolták mellém (hiszen én nem tudtam mozogni) és megengedték, hogy pár percig csendben elbúcsúzzam tőle. Fájó szívvel ugyan, de engednem kellett, hiszen az életéről volt szó… Rettenetesen szenvedtem, sírtam, sírtam, csak sírtam és nem is aludtam aznap éjjel, csak azt a polaroid fotót nézegettem, amit a mentősök készítettek róla.

Másnap reggel nagyon-nagyon vártam férjem hívását, hogy mit tudott meg Marcus állapotáról. Engem sajnos még nem engedtek át hozzá a másik kórházba, így teljesen a férjemre voltam hagyatkozva. Gergő annyit tudott csak sírva mondani, hogy az életéért küzdenek, semmit nem tudnak még mondani arról, hogy hogyan tovább. Egyelőre legyen túl az életveszélyen és utána talán tudnak többet is mondani. Mint kiderült az éjszakai átszállítás után volt egy egész testre kiterjedő görcsrohama, ami neurológia problémára utal. Csináltak EEG-t, ami jó lett, de már akkor megmondták, hogy folyamatosan kontrollra lesz szükség. 2 fertőzést kapott el tőlem szüléskor, agyödémát okoztak ezek a fertőzések, sepsise, azaz vérmérgezése volt. Lélegeztetőgépen volt és a tüdőgyulladás továbbra is fennállt.

ZMarci_labdaval1Már egy naposan 18 féle gyógyszert és antibiotikumot kapott. Én 2 naposan láttam őt újból. Csövek lógtak mindenhonnan, lélegeztették továbbra is és persze inkubátorban feküdt. Csak simogatni szabadott és beszéltünk hozzá sokat, mert biztosak voltunk benne, hogy hallja. Gyönyörű szép volt már akkor is és a szívem szakadt meg, hogy így kell őt látnom. Innentől kezdve minden nap meg tudtam már látogatni őt. Szerencsére a lélegeztetőgépről 2 nap után lekerült, így utána oxigéntámogatást kapott, hogy segítsék még a légzését. Mivel egész szépen javult az állapota, 1 hetesen visszaszállították abba a kórházba, ahol szültem, mert ott is egész felszerelt intenzív osztály van és ekkor már Marci állapota olyan stádiumba került, hogy már ők is tudták vállalni az ellátást. Én végig bent feküdtem a kórházban, hogy minél többet tudjunk együtt lenni, de oly kevés tud lenni az, hogy etetési időkre be lehet menni. Ráadásul Marcikát elég sokáig szondán keresztül táplálták, hogy ne erőltessék a tüdejét a szopizással vagy cumisüvegezéssel és így még nehezebb volt az egész. De legalább valamennyi időt együtt tudtunk tölteni. Aztán eljött végre a várva várt hazatérés. A kisfiam kereken 4 hetes volt aznap, mikor megismerhette az otthonát végre. A boldogságtól folytak a könnyeim aznap, sőt utána is napokig, nem tudtam elhinni, hogy végre itthon vagyunk és úgy tűnik, hogy minden rendben. Persze tudtuk, hogy havonta kontrollra kell járnunk, neurológiai ellenőrzések lesznek, de ez inkább megnyugtató volt, semmint riasztó. És hát láttuk Marcus fejlődését, úgyhogy nem féltünk, nem tartottunk semmitől. 2 hónapos volt Marci, amikor megállapították, hogy a nyaka és válla gyenge, hypotón, ezért tornára van szükség. Mivel nem volt komoly elmaradás, ezért csak itthon kellett tornáztatni, nem jártunk el sehova emiatt. A 3 hónapos kontrollon már gyönyörűen emelte a fejét hason, úgyhogy már csak egy-két tornagyakorlat maradt meg, ami már a kúszással-mászással volt kapcsolatban. Egyébként egyre értelmesebb kisbaba volt, nagyon ügyes volt, imádott az emberek között lenni és tündéri természete volt. Az éjszakákat már másfél hónaposan végigaludta, ez talán annak volt betudható, hogy esténként kellett nyugtatót szednünk a kezdeti görcsroham miatt, viszont nappal alig aludt valamit, állandóan leskelődött, játszott a csörgőivel, játszóállványával és imádta, ha dajkálták, ha babusgatták. 4,5 hónaposan forgott oda-vissza és 5,5 hónaposan az EEG kontroll után megszüntettük az esti nyugtatót és kijelentették, hogy minden rendben, a hypotónia sem észlelhető. Gyönyörűen fejlődik, mindent csinál, amit a korának megfelelően kell, úgyhogy semmilyen neurológiai probléma nincs. De továbbra is fogják figyelni, a köv. kontroll másfél hónap múlva, 7 hónaposan volt. Április 6-án, kedden elámultak, mert Marci már tudott mászni és fel is állt akkor már másfél hete. A csodájára jártak, hogy milyen ütemben fejlődik, egészséges gyerekek se fejlődnek sokszor ilyen gyorsan, úgyhogy odáig voltak érte, hiszen nagyon betegen indult neki az életnek, így még nagyobb szám volt, hogy ő, a kis Marci ennyire ügyes. Mintha csak meg akarta volna nekünk mutatni a rövid kis élete alatt, hogy mennyi mindenre is képes. L

Április 12-én a járókájában egy felállást követően hanyatt esett. Sajnos nem ez volt az első eset, valahogy olyan kis ügyetlenül tudott esni (bár úgy hallottam, hogy sokan esnek ilyen ügyetlenül), szóval hanyatt esett és megütötte a fejét. Persze sírt, mint mindig, de hamar abbahagyta, megnyugodott, ugyanolyan kis mosolygós csöppség volt utána, mint előtte. Puklit nem találtunk a fején, azt sem tudtuk igazán, hogy hol ütötte meg a fejecskéjét. Izgultunk, hogy ne legyen baja, de mivel ugyanúgy nevetett, evett, aludt és játszott, ezért másnapra már el is felejtettük a csúnya esést. Viszont 2 napra rá, április 14-én, szintén állásból oldalra csúszott a járókájában. Kivettem, nagyon sírt, magam is meglepődtem, hogy miért sír ennyire. A szüleimnél voltunk, átadtam a húgom kezébe és egy percen belül a testvérem kezében elájult. Hát senkinek nem kívánom azt a látványt, üvöltöttem apukámnak, hogy jöjjön segítsen, kikaptam Marcit a húgom kezéből és próbáltam ébresztgetni, közben a tesóm mentőt hívott. Apu jött, de fogalmunk sem volt, hogy mit tegyünk, mi a jó, mivel ártunk. Letettük az ágyra, ablakot nyitottunk és folyamatosan próbáltuk ébresztgetni. Egyszer-kétszer kinyitotta a szemét, de aztán ugyanúgy „visszaaludt”. Közben el kezdett görcsölni, a testének jobb oldala, lába-keze egyaránt. Rémisztő volt, nagyon sírtam, de próbáltam erős maradni. A mentő több, mint 20 perc múlva ért oda, addigra már nagyon ideges voltam. A mentős hölgy enyhén szólva rosszindulatú volt, először ütésnyomokat keresett a gyereken, majd megkérdezte mi történt, de nem akarta elhinni, amit mondtam neki. Közben hívtam a férjem, aki már úton volt anyukámékhoz. A doktornőnek közben néhány szóban elmeséltem Marci születését, hátha fontos lehet a további kezelés céljából. Mikor megérkezett Gergő, a férjem, akkor a doktornő Őt azonnal hazazavarta a születési zárójelentésekért, hogy arra szükség van mindenképpen. A mentő 1 órán át nem indult el a kórházba, hanem megvárták, amíg a születési papírokkal visszaér a párom. L

Majd végre elindultunk a János kórházba. Marci ekkor már lélegeztető gépen volt, továbbra is eszméletlenül, javulás nem állt be az állapotában. A kórházba érve elvitték koponya CT-re és utána közölték velünk a hírt: vérömleny a fejében, a keményburok alatt, az agy felett. Ha nem operálják meg sürgősen, akkor meghal. L 16 órakor lett rosszul Marci és ekkor már este 7 óra is elmúlt. 19:40-kor végre el kezdték a műtétet és este fél11 körül láthattuk őt megint. A műtét jól sikerült, a vérömlenyt sikerült eltávolítani és kielégítő volt Marci állapota. Azt mondták, hogy altatni fogják egy darabig, de hamarosan rendbe jön. Aznap éjjel egy percet sem aludtunk, alig vártuk a reggelt, hogy ismét Marcival lehessünk. A férjem nem ment dolgozni, rohantunk a kórházba. Ott borzasztó körülmények voltak. Elvileg reggel 9-től lehetett bemenni, de volt, hogy délig még csak ki sem jöttek a csengőre, hogy ki az és mit akar. Csak egy ember lehetett bent, azaz idegileg teljesen felőrölt bennünket, hogy ha én voltam bent, akkor a férjem várt kint tehetetlenül, majd fordítva. Kint nem lehetett leülni, mert még egy szék sem volt az intenzív osztály előtt, azaz órákon át egyhelyben állva vártuk, hogy valaki megkérdezze miért vagyunk ott?! L

Bent sem volt sokkal jobb a helyzet, de legalább a fiunk mellett lehettünk. Az orvosok, nővérek kedvesek voltak és a legjobb gépek voltak Marcira kötve, tehát szakmailag nem volt problémánk. Másnap megállapították, hogy egy területen sérült az agy, oxigénhiány lépett fel, így lehet, hogy várhatóak majd a jövőben problémák a fejlődésében, de ne aggódjunk, mivel csecsemő, így a másik agyfélteke könnyen átvesz feladatokat. Köv. nap rosszabbodott Marcika állapota, de igazából még az orvosok sem tudták megmondani, hogy mi is történt. Már nem kellett altatni, de nem ébredt fel…

Április 22-én több orvos közreműködésével megcsinálták 2x azt a vizsgálatot, ami szükséges az agyhalál megállapításához. Aznap jegyzőkönyv készült arról, hogy ő már agyhalott. 2004. április 24-én de. 10:36 perckor megállt a szíve és ő ment az angyalkák közé. Mi 10:30-kor értünk be a kórházba, csengettünk és vártunk. Nyitva volt az ajtó, így láttuk, ahogy a főorvos asszony rohan be az osztályra, Gergővel egymásra néztünk és éreztük, hogy baj van. Egy percen belül már az ágyánál lehettünk (érdekes módon, ilyenkor engedékenyek) és elbúcsúzhattunk tőle. A szemünk láttára állítottak le minden gépet, mi pedig üvöltve sírtunk az ágyánál és közben némán kérdeztük egymástól, hogy hogyan tovább?! Hogyan élhetjük ezt túl, lehetséges??? Simogattuk őt és egyszerűen nem akaródzott eljönni. Tudtam, hogy akkor látom Őt utoljára és örökre az emlékezetembe akartam vésni minden apró porcikáját. Pedig akkor már nem az a Marci feküdt ott, aki valójában Ő volt. Azalatt a 10 nap alatt mi mindent megpróbáltunk megtenni érte, több orvossal felvettük a kapcsolatot, elmentünk természetgyógyászhoz és Táltoshoz, bíztunk és hittünk mindenben. De nem sikerült megmentenünk. Neki mennie kellett…

Aznap este Cserháti Zsuzsa számokat hallgattunk és zokogtunk, minden fájdalmunkat kisírtuk magunkból. De másnap ismét sírni kellett és harmadnap is. És ez így megy még a mai napig is. Szinte minden nap rámtör a sírás, pedig lassan egy éve, hogy Marcika itthagyott minket. De egyszerűen még mindig nem tudom felfogni, hogy mi történt, miért így történt, kinek ártottunk, Marcira miért vártak ennyire hamar és még millió megválaszolatlan kérdés. A halála után sok tortúrán mentünk keresztül, kezdve a boncolástól, a temetésen át, egészen a rendőrségi vizsgálatig. Mivel itthon (illetve anyuéknál) lett rosszul, ezért vizsgálatot indítottak azügyben, hogy mi is történt. Több orvosszakértő is próbálta megállapítani a halál okát, illetve, hogy a baleset, azaz a hanyatt esés volt-e a kiváltó-ok és azt, hogy a születési sérülések mennyiben rontottak az állapotán, közrejátszottak-e a halálában? Végül lezárták a nyomozást, hogy mi nem vagyunk hibásak, de nem kívánom senkinek, hogy egyszer ilyen történjen vele. Mert nem elég, hogy elveszti az ember a gyermekét, még meg is alázzák és azt hiszik, hogy ő tehet róla. L

Marcikának nagyon szerettünk volna mielőbb testvért. Amíg élt, addig is téma volt ez köztünk, de a halála után szinte azonnal éreztük, hogy nem tudunk gyermek nélkül élni. Marcira annak idején fél évet vártunk, de Laura azonnal megfogant. És 2005. március 7-én normál szüléssel, problémamentesen, 10/10-es Apgar értékkel, 4090 grammosan, 57 cm-rel villámsebesen érkezett a világra. Amikor kiderült az egyik uh-on, hogy kislányunk lesz, bevallom őszintén, elsírtam magam, mert fiút vártam. Aztán egyre jobban örültem, hogy most kislányunk születik. És ma már ezer fiúért sem adnám oda a csodaszép kislányom. Ő ismét megtanított szeretni, nevetünk és boldogok vagyunk, pedig Marci továbbra is nagyon hiányzik. De tovább kell lépnünk, mert csak így élhetünk teljes életet. Persze minket is megtaláltak annak idején azzal, hogy majd ha lesz másik gyermeketek, akkor úgyis elfelejtitek Marcit, jobb, hogy meghalt, hiszen úgyis beteg volt vagy beteg lett volna stb. Annyi okos megjegyzést kaptunk, hogy Dunát lehetett volna rekeszteni vele. De próbáltunk nem foglalkozni vele. És a mai napig járunk ki a temetőbe (pedig vannak ellenzői), a mai napig beszélgetünk Marcival és a kishúgának már most sokat mesélünk a bátyuskáról. Mi úgy érezzük, hogy így teljes az életünk, Marcival. Még ha ő fizikailag nem is lehet velünk.

Ha gyertyát szeretnél gyújtani Marciért, kattints ide!

Hozzászólások lezárva!

Történetek
?>