Facebook zárt csoportunk

facebook

Gyertyagyújtás és történet elhelyezés
Kedves Látogató!

Történetet és gyertyagyújtási kérést
az angyalokszulei(kukac)gmail.com ra lehet küldeni!
Hornyákné K. Erzsébet szerkesztő,admin
Történetek

Tóth Álmos története

Párommal 6 és fél éve élünk Londonban, kisfiúnk Álmos is itt született 2006. December 17-én.

2006. Május 13-án házasodtunk össze 8 év után, akkor 8 hetes terhes voltam és hihetetlenül boldog! Aznap jelentettük be mindenkinek a babát, tökéletes volt az időzítés, mindenki, aki nekünk fontos ott volt és velünk örült. Életem egyik legcsodálatosabb és legboldogabb napja volt, pont amilyennek azt elképzeltem, talán még annál is szebb!
Az esküvő után folytattam a munkám (kozmetikusként) egészen októberig. Terhességem az első perctől kezdve élveztem! Sokkal nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb lettem, és rettenetesen készültem a decemberre. Több szakirodalmat olvastam párhuzamosan, és úgy éreztem, hogy az én terhességem   az ún. ideális terhesség. Mivel külföldön élünk, hetente készültek újabb és újabb fotók a Pocakról, hogy mindenki otthon is részese legyen kisfiúnk fejlődésének. Az orvosi vizsgálatok, ultrahangos felvételek, védőnős időpontok mind mind jó eredményeket mutattak, örültünk, hogy egészségesek vagyunk. November végére már mindenki “ismerte” Álmost a 24. és a 30. hetes 4D-s ultrahangos felvételekről, képekről. Már akkor tökéletes kis Pocaklakó volt. Családjainkkal, barátokkal nem egyszer néztük végig, hogy éli kis életét odabenn.
Apránként bevásároltunk mindent: babakocsit, kiságyat, gyönyörű kis ruhákat stb. Átrendeztük a hálószobánkat, és nagyon jó érzés volt úgy lefeküdni, és felébredni, hogy mellettem volt az ágyikó (akkor még nem gondoltuk, hogy üresen marad…) Sokat beszélgettünk, tervezgettünk párommal, hogy majd milyen jó lesz ha Manó végre itthon lesz, hogy fogunk majd együtt TV-t nézni, hogy majd Apa fürdeti stb. Egyszerűen nem tudok egyetlen apró rosszra sem visszagondolni. Ennyire még sosem vártunk senkit!
December 12-én kedden kezdődtek az első olyan jelek, amiről már sejtettük hogy kisfiúnknak elég volt a pocaklakó életből, és reméltük, hogy hamarosan velünk lesz. Szerdától jöttek az előfájások is, amik csütörtöktől egyre erősödtek. Mivel ez első terhességem nem igazán tudtam milyen az “igazi” fájás, bár mindenki mondta, hogy azt semmivel sem fogom összetéveszteni. Csütörtök és péntek este is bementünk a kórházba, de mind a kétszer hazaküldtek, hogy nincs meg itt az idő.
Szombatra viszont olyan fájásaim lettek, amiket tényleg nem lehet semmihez sem hasonlítani. Egész nap írtam a két fájás közti időket, és estére, mire már 3 percenként jöttek, újra indultunk a kórházba.
9 körül értünk be, akkor már 5 cm-re voltam kitágulva. A védőnő engedett egy nagy kád vizet, mert várnunk kellett az orvosra, és üres szobára. Férjem kicsit mérges is volt, mikor már kb. 1 órája vízben voltam és semmi nem történt csak a fájások lettek egyre és egyre elviselhetetlenebbek. Már az elején jeleztük, hogy epidurális érzéstelenítést szeretnék (állítólag emiatt kellett várnunk).
Aztán végre jött az orvos, aki úgy döntött, hogy már annyira készen állok a szülésre, hogy nincs szükség gerinc érzéstelenítésre, irány a szülőszoba. Minden fájás és toláskor arra gondoltam hogy nemsokára meglátjuk Álmost. Megkérdeztek, hogy szeretném-e rögtön szülés után megfogni a kicsit, már rám is tettek egy kis lepedőt. Két fájás között meg mosolyogtam is, Annyira vártam a pillanatot. De Manó nem akart kibújni. Férjem nagyon ideges volt, és folyamatosan kérdezgette a doktornőt, hogy miért nem császároznak mikor látják, hogy nem tudom megszülni kisbabánkat, de senki nem válaszolt. Aztán a doktornő úgy döntött, hogy rásegít vákummal. Erre én is kérdeztem, hogy ugye semmi baja nem lehet a babának, mert annyi rosszat hallottunk már erről. Férjem meg ekkor is kérte őket, hogy császározzanak inkább. Persze a válasz az volt hogy semmi baja nem lehet. Pár perc próbálkozás után megálltak, és kértek, hogy ne nyomjak ha jön a fájás. Mire a másik orvos megérkezett, már nagyon fáradt voltam. Tájékoztattak, hogy megyünk a műtőbe. Igazából nem gondoltam, hogy bármi baj lehet, egyszerűen azt hittem, hogy mivel így nem megy, ezért döntöttek a császározás mellett. Mielőtt megkaptam a Spinalis érzéstelenítést még jött egy utolsó fájás, de akkor már semmi mással nem törődtem, csak azzal, hogy percek múlva meghalljuk kisfiúnk hangját. Hajnal fél kettőkor megszületett Álmos, 3970 grammal!!! Sírni nem sírt, inkább csak nyöszörgött, de nagyon boldog voltam. Sosem fogom elfelejteni, mikor párom ram nézett, és azt mondta, hogy nagyon szép, pont olyan kis husi karja van mint az ultrahangos képeken.
Én rögtön nem láthattam őt, mert elvitték a műtő másik végébe. Annyit tudtunk, hogy a kis fején van valami vérömleny, és amiatt vizsgálják. Küldtem férjemet, legalább ő menjen, és nézze meg mi történik. Igazából senki nem mondott semmit. Kicsivel később közölték, hogy le kell őt vinni az intenzív osztályra, mert nehezen lélegzik. Én meg ekkor sem hittem, hogy bármi baj lehet. Áttoltak egy kórterembe, és csak vártam, és vártam. Férjem föl és le szaladgált a két szint között, akkor még nem tudtam hogy ő már tudja, nagy baj van. Föl 4 körül megjelent két orvos és kerték páromat, hogy menjen velük. Egy örökkévalóságnak tűnt a várakozás. Mikor visszajött, csak annyit mondott, hogy nagy baj van, és hogy kisfiúnk nem valószínű, hogy életben marad, de ha mégis, akkor számolnunk kell azzal, hogy sosem lesz egészséges. Aztán az orvos is megérkezett, aki megerősítette a hírt. Én úgy éreztem, hogy ez az egész csak egy rossz álom, és nemsokára felébredünk, de sajnos nem így lett. Ki-be jöttek-mentek az orvosok, pszichológusok a szobánkban, férjem csak sírt és sírt, én meg még mindig nem hittem el, hogy mind ez velünk történik. Bűntudatom volt, hogy nem tudtam sirni. Talán még mindig bíztam a csodában…
Aztán döntenem kellett hogy szeretném-e látni mielőtt… még  béna voltam deréktól lefele, ezért ágyastól toltak le hozzá. Mikor beértünk a szobába, gyereksírást hallottam, azt hittem Ő sír… de Álmos csak feküdt csendesen az inkubátorban. Gyönyörű kisbaba volt. Ahogy megláttam, rögtön elkezdtem sírni. Beszéltem hozzá, megsimogattam édes kis arcát, kezét és lábacskáját, és a szívem szakadt meg, hogy sosem fogom magamhoz ölelni. Elköszönni mentem, elengedni azt, akit a világon a legjobban szerettem… el a többi kis Angyalhoz…
Mikor újra ketten voltunk a kórteremben, csak sírtunk és sírtunk. Ezt a fájdalmat, amit együtt akkor átéltünk, nem kívánom senkinek. Próbáltunk magyarázatot keresni, nyugtatgatni egymást, de az üresség és a szomorúság mérhetetlen volt.
És ami ekkor történt… egy hatalmas koppanásra lettunk figyelmesek. Egy varjú volt. Olyan erővel repült az ablaknak, hogy azt hittük be is töri. Benézett, károgott, föl és le sétált aztán eltűnt. Azóta ez a jel egyik kapaszkodónk. Mindketten tudtuk, hogy ez egy üzenet kisfiúnktól…
Biztosak vagyunk benne, hogy Álmos egy a sok kis Angyal közül és hogy rövid kis életével is volt valami küldetése, bár még túl sok a megválaszolatlan kérdés. Most újra várnunk kell… Várni az eredményekre, orvosi vizsgálatokra, hogy pontosan tudjuk, mi miért történt.
És várni arra amit mindketten a legjobban szeretnénk: egy egészséges kisbabára!

Történetünk folytatása….

Közel 2 éve már, hogy Álmos nincs velünk fizikailag. Ennyi idő után most először olvastam újra a Történetét. Már akkor arról álmodtam, hogy egyszer végre igazi Anyuka lehessek ne csak Angyalanya.

2006. December 17 után az egész életünk örökre megváltozott. Akkor úgy éreztem, hogy minden és mindenki ellenünk van. Kerestem a miérteket és napról napra vártam, hogy felébredjek ebből a rémálomból. Végtelennek tűnt minden nap, de fel kellett kelnem. Egyedül a férjem tartotta bennem a lelket és tudtam, hogy ha magam miatt nem is de miatta küzdenem kell. Semmi de semmi más nem érdekelt csak az, hogy újra kisbabánk legyen.

Január végén megkaptuk a jegyzőkönyvet. Szakmai segítségre volt szükségünk ahhoz, hogy megértsük. Akkor Kisfiunk elvesztését egy ritka komplikációnak tulajdonították ami vákum használatakor léphet fel. A párom szinte az első perctől a doktornőt okolta…joggal.

Az, hogy a kórház mikkel próbálkozott hogy elhitesse velünk, hogy Álmosnak egy nagyon ritka vérzékenysége volt, és hogy ők mindent a lehető legszakszerűbben tettek még ma is felháborít. Speciális vérvételeket végeztek rajtunk csakhogy találhassanak valami ócska kapaszkodót és persze hogy húzzák az időt hátha feladjuk és nem kezdünk pereskedni. Természetesen minden eredményünk tökéletes volt.

A mai napig nem tudom hogy volt erőm, de rögtön válaszokat kerestem/akartam. Utána jártam a lehetséges jogi utaknak, kapcsolatba léptem több ügyvédi irodával, orvosokkal, szakirodalmakat olvastam a vákum használatának feltételeiről stb. Szinte minden megkeresett orvos, szakember a jegyzőkönyvből egyértelműen pert javasolt.

Közben nőgyógyászt is kerestem, akiben újra meg tudok bízni. Azt, hogy a következő babánkat otthon szeretném világra hozni egy percig sem volt kérdés.

Mivel Álmosommal császároztak ezért minimum fél év várakozás választott el a vágyott kisbabánktól. Életem leghosszabb 6 hónapja. Mintha sosem akart volna véget érni 1-1 nap. Próbáltam elfoglalni magam és pár hónapra a történtek után új vállalkozásba is kezdtünk. Mivel a férjem nem adhatta fel a biztos munkáját, így mondhatni mindent egyedül intéztem. Az első perctől gyűlöltem csinálni. Folyton azt éreztem, hogy nekem most a kicsi Fiammal kellene lennem…de sajnos Ő nem volt velem és ez a fájdalom az emberek között még erősebbnek tűnt. A vállalkozás fizikailag maximálisan igénybe vett és nagyon fárasztott, és lelkileg egyáltalán nem segített, sőt! Ma már tudom, hogy butaság volt ennyire erősnek mutatnom magam és újra bizonyítani.

Találtunk egy ügyvédet, aki nagyon jó szakember és elindítottuk a pert.
Közel 2 év megszámlálhatatlan levelezés és telefonok, szakértői vélemények, meghallgatás, újságcikkek után a kórház 2008 Novemberében mindent beismert. Olvasni pontról pontra azt, hogy mikben mulasztottak és hogy az én egyetlen Kicsi Fiam emiatt nem lehet most velünk…egy elkerülhető rossz döntés miatt…egy hozzánemértő orvos miatt…és újra a sok “ha”.
Ha nincs az a doktornő…ha már az elején felismerik, hogy a Kicsikém szíve nem úgy ver…ha hallgatnak a férjemre…ha nincs vákum…ha egyből császároznak…
Istenem…és mindez megváltoztathatatlan.
Amit érzek az harag, düh, szomorúság…
Végig csináltuk és én mégsem érzek elégedettséget…nem érzem, hogy megkönnyebültem volna ettől…
Amit érzek az újra az üresség…igazából a lényegen egyáltalán nem változtat már semmi.
Álmos fizikailag nincs velünk és ezt semmivel nem tudják kárpótolni.
De ennek a történetnek most itt vége.

Az álom valóra vált…

2008. Március 31-én, Budapesten, megszületett Álmosunk Kishúga: Csenge, aki a Világot jelenti nekünk! Egy földreszállt tündér a maga mosolygós huncutságával. Nyugodt, kiegyensúlyozott kislány, aki mindenkit tudatosan elbűvöl. Az első pillanattól elválaszthatatlanok vagyunk. Az, hogy az Ő Anyukája lehetek a legjobb érzés amit valaha éreztem. Már most rengeteget köszönhetünk neki.

Köszönet…

Álmosom, Édes Kicsi Angyalmanóm: köszönjük Neked a jeleket és azt, hogy Csengét választottad nekünk. Téged senki sem pótolhat és a szívünkben örökké élni fogsz! Látod Anya most is sír…de mindketten tudjuk, hogy egyszer mind együtt leszünk. Addig maradnak a könnyek…

Tudom, hogy Csengében Te is itt vagy! Nagyon szeretlek és nagyon hiányzol!

Köszönöm, hogy az Anyukád lehetek!

Köszönöm a férjemnek, Andrisnak, hogy melletem volt/van/lesz. Nélküled nem lennék boldog. Mindenkinek ilyen társat/barátot kívánok! És ilyen Édesapát mint amilyen Te vagy a mi kis Életünknek!

Köszönök mindent a Családjainknak, elsősorban Anyukámnak, aki a legfőbb támaszom.

Köszönöm Nektek is Lányok, akikkel itt az angyalokszülein hozott össze ez a szomorú közös sors. A Ti megértésetek, vigasztaló szavaitok mindennél többet jelentenek még ma is. Az itt kialakult barátságok egy életre szólnak.

Végül az igaz Barátaimnak. Ha mindez nem történik meg talán sosem tudom kik is ők. Kevesen vagytok, de annál értékesebbek!

Üzenet…

Anyának lenni a legszebb dolog a Világon!

Angyalanyának lenni kiváltság!

Ha gyertyát szeretnél gyújtani Álmosért, kattints ide!

Hozzászólások lezárva!

Történetek
?>