Facebook zárt csoportunk

facebook

Gyertyagyújtás és történet elhelyezés
Kedves Látogató!

Történetet és gyertyagyújtási kérést
az angyalokszulei(kukac)gmail.com ra lehet küldeni!
Hornyákné K. Erzsébet szerkesztő,admin
Történetek

Takács Kata Lúcia története

1990. nyarán ismerkedtem meg a volt férjemmel.  12 évvel idősebb volt,  mint én, elvált, 2 lányát anya nevelte tovább. 6 éve már külön voltak, és akkor én úgy tudtam, hogy anya nem adja oda neki a gyerekeket. (Utóbb derült ki, hogy nem is ment a gyerekek után.) Összeköltöztünk viszonylag hamar,  és úgy tűnt, hogy jól megvagyunk. 1990. karácsonyán olyan nagyon elárvult volt, sokat mesélt alányairól, és hogy évek óta nem látta őket. “Megsajnáltam”, és mivel komolyan számoltunk egymással, felvetettem, hogy hozzunk össze egy babát. Rögtön rá is állt, úgyhogy abbahagytam a gyógyszert. Aztán ’91. június elején lehetőség nyílt  egy nagyobb lakásra cserélnünk az akkori lakásunkat, hát hirtelen ötlettől vezérelve kitaláltuk, hogy összeházasodunk. A jelentkezési határidő a lakáshoz július 15. volt, úgyhogy a kötelező 30 nap várakozási idő elteltével július 12-én, pénteki napon össze is házasodtunk. Akkor gondoltam először, hogy fél éve próbálkozunk, nem jött össze a gyerek, ha kérhetném , ne pont most, mert a családomban elég szégyen lett volna terhesen férjhez menni. Így is mindenki erre gondolt a sietség miatt,  szóval jó lett volna megúszni. Hát, ennyi felvezetővel már gondolom kitaláltad, terhes lettem. Az esküvő napján már 4 napja késett a menzeszem, és az azt követő hétfőn már bizonyossá is vált: ’92. márciusában megszületik a gyermekünk. Mit volt mit tenni, ennek a helyzetnek örültünk,  1 hónap elteltével már publikussá is tettük.  Aztán már nagyon vártuk, készültünk, örültünk.  ’91. októberében csinálták meg az AFP vizsgálatot, és elsőre, mérhetetlenül magas, “500 feletti” eredményt kaptunk. Az orvos azt mondta, hogy ez nem létezik! Ilyet ő még nem látott. Talán az idő nem stimmel, vagy bármi, de nem létezik…ismétlés.Ismét ugyanez az eredmény jött ki! Ezután jött a genetikai ultrahang – minden rendben volt, és a kontrollon is. Végig ott motoszkált ugyan az AFP a fejemben, de tulajdonképpen megnyugodtam, hogy minden rendben, biztosan az idő van el számolva.  Az sem volt gyanús, hogy a terhesség utolsó hónapjában – ma már tudom – a terhességi mérgezés tipikus tüneteit mutattam. 1 hónap alatt 13 kg-ot híztam (az azt megelőző 10-re), magas lett hirtelen a vérnyomásom és a cukrom, ödémás volt még talán a hajam szála is, szörnyen néztem ki, el voltam bálnásodva. Elérkezett ’92. március 14, hajnali 04.30, amikor is elfolyt a magzatvizem. Fájás semmi, de persze berohantunka kórházba, 4 nappal idő után voltunk.  Ott aztán sok látszólagos törődést követően csak 18.00 órakor kötötték be az infúziót, és végül 15-én 02.50-kor megszületett Kata. A több mint 22 órás vajúdás ideje alatt sokat beszélgettünk az orvossal, aki éppen ügyeletes volt, és mellesleg apa fiatalkori haverja, szóval  viszonylag jól telt az idő. Szó esett a gyerek neméről, ami végig titok volt, foglalkozásainkról, AFP-ről, hogy történetünk szempontjából csak a fontosabbakat emeljem ki. Elhangzott, hogy apa fiútszeretne, mert már 2 lánya van, bár mindegy, mert úgy sem látja őket. Tudta, hogy apa diszkós volt, én a terhesség alatt hetente fuvaroztam, mert éppen jogsihiányban szenvedett. A buli alatt én is ott voltam vele végig, és elmeséltem, hogy amikor megmozdult a baba, az is egy buliban volt. Hogy nem is igazán tudatosodott akkor, mert a hangfalak remegésének véltem. Erre azt mondta az orvos, hogy nem  biztos, hogy használt a babának a hangerő, de továbbléptünk a dolgon.  Na, visszatérve a születésre: Kitolási szakaszhoz értünk,és sosem felejtem ezt a két párbeszédet, amit most idézek:

Szülésznő:
– Már látom a fejét, nagyon fiús feje van –   pár másodperc szünet,
közben kicsusszant a gyermek.
Szülésznő:
– és nem is tévedtem! – abban a pillanatban megszólalt az orvos, a
-Csillagszemű- becenévvel elhíresült,tényleg mindig mosolygós orvos, komor arccal:
– Kislány, hogy hívják?

Én még el is gondolkodtam kicsit, hogy a hasamban nem láthatjuk, hogy fiú, vagy lány, ez rendben van, na de már kint van?!  Na, mindegy, közöltem, hogy Takács Kata Lúcia. És aztán szinte ellopták a gyereket a lábam közül, és én még fáradtságomban nem is igazán nehezményeztem, csak türelemmel pihegtem. Gondolkoztam, hogy hülyeség, amit olvasni lehet, hogy a mama hasára teszik a babát, hogy apa vágja el a köldökzsinórt,hogy stb. Fel sem tűnt, hogy apa is eltűnt, orvos is, a szülésznő pedig csendben tett-vett
körülöttem. Aztán megjött az orvos, összevarrt, apa még mindig sehol, én meg kérdezgettem, hiszen végre volt kitől, hogy “mikor láthatom a babát?, mennyire ráncos, vörös? mikor hozzák szopni?  Minden rendben van-e?”  Közben már a 2 órás pihenőn voltam, de még a szülőszobán. És itt ennél a kérdésnél a szülésznő odasziszegte az orvosnak, hogy “ha nem mondja meg neki, én mondom meg!!!” Ekkor fordult hozzám az orvos, hogy baj van a kislánnyal. Én csak annyit kérdeztem, hogy “AFP ?”  Ekkor a férjem odalépett, és kérte, hogy ő hadd mondja el, hogy mi van: Szóval a baba nyitott hasfallal született. Ahogy a magzatvíz elfolyt, onnan kezdve nyitott voltam a külvilágra, bőven fertőződhetett a gyerek. A hüvelyi szülés sem segített ezen a dolgon, akármilyen tiszta asszony is vagyok. Az oldalára csusszant ki a baba, és a lábai között volt valami. Azt először a heréinek nézték, de a hátára fordítva kiderült, hogy a belei egy rész volt kint. A gyereket már elvitték a klinikára, talán már a műtéten is túl van.
Az elkövetkező órák döntik el, hogy mi lesz. 2 rizikó volt: egy részt, hogy technikailag sikerül-e a műtét, ugyanis nem tudják, hogy a belei a hasfalon kívül fejlődtek-e, vagy megvan a helyük odabent, csak a szülés során türemkedett ki, a másik pedig a fertőzés.  Rögtön megértettem mindent: az AFP-t, az utolsó hónap tüneteit rajtam,  azt, hogy  nem láthattam, hogy szinte ellopták, az orvos fátyolos tekintetét, azt ahogy mindenki elrohant mellőlem. Hihetetlenül nehéz szülést követően (tudta szegényem, hogy addig van biztonságban, amíg bent van, francokat sem akart ő megszületni) 4 órával a kórház másik végében lévő nyilvános telefonhoz lépcsőztem (a másodikról, mert a lift is éppen rossz volt.), és érdeklődtem. Kiderült, hogy a műtét technikailag sikerült, a baba jól van, 52 cm, 3320 gramm.  Erős, különben egészséges, a lányok egyébként is
ellenállóbbak, mint a fiúk, bizakodók. A fertőzés megtörténte felől azonban csak idővel tudnak nyilatkozni. Antibiotikumot kap, nyugodjak meg, hogy minél előbb legyen anyatej, az is használni fog a babának.  És én megnyugodtam. Kiegyensúlyozott ember voltam mindig, és ekkor is értettem, hogy van, amit az idő, és a természet old meg, nekem hozzá kell tennem, ami az én feladatom. Annyira nyugodt voltam, hogy pszichiátert küldtek hozzám, attól féltek, hogy összeomlok. Sokan szültünk egy időben, 6 frissen szült kismama volt egy szobában. Segítettem nekik a babákat hozni-vinni, meg én ugráltam a telefonhoz, hadd pihenjenek, nekem meg más dolgom sem volt.  Márc. 19-én  hazaengedtek, első utam persze Katához vezetett. Szép volt, rózsaszín, és óriás a koraszülött intenzív osztályon lévő többi babához képest. …És marha éhes… Az ökle könyékig a szájában…Aranyom! Aztán naponta mentem hozzá,március 22-én már meg is foghattam. Közölték, hogy másnap elkezdik adni neki a tejkét, mert nagyon jól van, és nem élhet örökké infúzión. Így is lett, aztán márc. 24-én délelőtt, amikor bent voltam nála, láttam, hogy baj van. Soha nem voltam hisztis, de elkapott egy roham, ahogy megláttam. A szakmámnál fogva sok halottat látok, és most az én gyerekem volt szürke. Eszelősen hajtogattam, hogy “szürke a gyerek, szürke a gyerek”. Aztán jött a doktornő, aki műtötte, közölte, hogy az anyatejtől a fertőzés erőre kapott, sajnos valóban több az esélye, hogy nem tudja leküzdeni, mint hogy győzünk. De bízzunk benne, nagyon erős kislány, és nagyon küzd. Valahogy hazajutottam. Nem írtam még, hogy a varratom nagyon fájt, szét voltam szakadva. Alig tudtam ülni még a 8. napon is – azóta tudom, hogy valóban rendellenes volt ez a fájdalom, de én csak tűrtem. És fél négykor délután, éppen fejtem. Ahogy bénáztam az üléssel, egyszer csak  mintha elvágták volna a fájdalmaimat. De komolyan! Olyan feltűnő volt, még riszáltam is ültömben, hogy mutassam a férjemnek, higgye el, nem fáj egyáltalán. Akkor nevettem először – és aztán sokáig utoljára is, apa még mondta is, hogy meglátod, jobban van Kata is. Másnap reggel csengettek (kis faluban laktunk akkor, és nem volt telefonunk). Kinyitottam, és a postás állt az ajtóban halálra vált arccal . Majd megkérdezte, hogy egyedül vagyok-e otthon. Mondtam, nem, itthon van a férjem. Erre ő: –  vele bontsa ki, őszinte
részvétem! – Nem volt gyenge!

– Tisztelt szülők, Takács Kata Lúcia nevű gyermekük 1992. március 24-én elhalálozott.  Délután keressék fel a klinikát a hivatalos ügyintézés céljából. – És amikor átvettem az 5példányost, azon szerepelt, hogy a halál ideje:  1992. március 24. 15.30 óra – ekkor szűntek meg mindkettőnk fájdalmai!  Hát ennyi jutott, 9 napos korában meghalt. A boncolás eredménye szerint a fertőzés miatt már az erei is mállottak szét, nagyon sokat szenvedhetett. És valószínűleg én okoztam a baját, a tudatlanságommal, természetesen nem szándékosan. Nem igazolt a verzióm tudományosan, vagy legalábbis 1996-ban még nem volt ez ismert (ekkor voltam terhes utoljára, a fiammal).
Meggyőződésem, hogy a “diszkózás” okozta a bajt. Hogy mire alapozom?  A 9-12 héten voltam egy koncerten, biztosan emlékszel, 80 ezer ember volt együtt Baselban, amikor az AC/DC, Metallica koncert turné volt. Szóval nekem akkor a munkám miatt el kellett mennem, és a kolleganőm, akinek akkor már 2 gyereke volt, és velem örült a terhességemnek, aggódva rakott egy halom takarót, ruhát körém, hogy  – ne puffogjon annyira annak a szegény gyereknek-, aztán a diszkók, a zenepult mellett, hangfalak tövében, ahol persze nem szórakoztam, vártam, hogy apa elvégezze a dolgát, szerelhessünk és mehessünk haza. Szinte végig a terhesség során ez így ment, aztán az orvos megjegyzése, hogy biztosan nem használt a gyereknek a sok puffogás  – és végül 1992. júniusában olvastam egy cikket az újságban. Egy madridi szülészeti-nőgyógyászati
konferencián elhangzott egy előadás, amiben azt boncolgatták, hogy egy megfigyelési sorozat azt mutatja, hogy a “rock-koncertek kismamáinál nagyobb arányban fordult elő valamilyen fejlődési rendellenesség”. Katát követő terhességem előtt voltam Czeizelnél, és egy szegedi genetikusnál,de nem találták genetikai okát a dolognak, külső behatás miatti fejlődési rendellenesség volt. A kör bezárult, én vagyok az oka, hogy a hasfala nem záródott a babának. Persze, ha észreveszik  a terhesség alatt, és császároznak, steril körülmények között kiveszik, megműtik a sérvét, talán ma is él. De annak idején nem volt még elég fejlett a technika, nem vehették észre.  Persze, megnézhetett volna több orvos is, vagy konzíliumot hívhatott volna össze, hiszen az AFP mutatott valamit. Nem történt meg. De mi van, ha a terhesség ideje alatt rájönnek erre, és felteszik a kérdést? Hiszek-e a gépeknek? Hiszek, és elvetetem, netán valami grimbusz lesz, meghalok és akkor a szüleim gyereke halt meg, vagy soha többet nem lehet gyerekem, esetleg kiderül hozzá, hogy rosszul látták, és semmi baja nem volt? Vagy a betegség tudatával hordom ki a terhességet, szenvedem végig a szülést? Esetleg nem sikerül jól a műtét, és egész életében bélcsavarodásokkal, bélelzáródásokkal küzdött volna, netán ez az – egész élet” – tartott volna pár évig, és akkor adja fel szegényem? Erre a sok kérdésre, sok válasz
lehetne, de csak egyféleképpen történt meg. Nekem ezt kellett feldolgoznom, azt gondolom, hogy viszonylag jól sikerült.  Nem kaptam vallásos nevelést, ezért felfoghattam volna úgy is, hogy nincs Isten, mert elvette a gyerekemet. De én inkább úgy fogom fel, hogy van Isten, mert gondoskodott arról, hogy ne sokáig szenvedjen a picikém,  hogy ne kelljen betegen élnie, nekem viszont annyi gyerekem lehet, amennyit még akarok az életben.  Még valami/valaki segített ebben az időszakban: barátnőm is terhes volt, 1992. február 13-án született meg a kislánya, neki a harmadik.  Viszont neki egyáltalán nem  volt teje, Csenge 2 hetes  sem volt, amikor elapadt a hamika. Alig vártuk, hogy szüljek, mert a családom úgymond – jól tejelő –  fajta , várható volt, hogy sok tejem lesz. És ez így is volt. Mivel a szomszédban laktak a barátaink, nem bohóckodtunk cumisüveggel, egyszerűen megszoptattam a gyereket. És az addig mindig sírós kis béka, az a gyönyörű gyermek, felakadt szemmel aludt 5-6 órákat. Imádtam, és a szülei a mai napig hálásakazért  a 6 hétért, plussz amit még lefejve elraktunk szűkösebb napokra. Szóval  – és itt ne hördülj fel, kérlek – szültem egyet, vagyis eltűnt a hasam, de
nem igazán változott körülöttem semmi. Első gyerekemet veszítettem el, talán nem is tudtam akkor, hogy mit veszítek. És 6 hét múlva, amikor a kontrollra mentem vissza
a kórházba, ajánlotta az orvos, hogy apasszuk el a tejemet. Kihordtam egy terhességet, volt egy nehéz szülésem, a hosszas szoptatással ne ürüljön ki a szervezetemből az
utolsó csepp vitamin is, kezdődjék el az a fél év, amit a következő terhesség vállalásáig ki kellene várnunk. Elfogadtam az indokait, és bevettem a gyógyszert. Hihetetlen fejgörcsöt okozott, azt hittem, elpatkolok. De ennél még rosszabb volt,  hogy nem szoptathattam tovább. És ekkor omlottam össze! Mert ekkor éreztem először, hogy nincs már rám szüksége senkinek, mint anyára. Segített azonban, hogy továbbra is pesztrálhattam Csengét, a szerető családom, hogy éppen főiskolára jártam, szakdolit kellett volna írni, és vissza is kellett mennem dolgozni.  Szóval azt hiszem, hamar talpra álltam.  Aztán a következő törés 1992. júniusban volt. Addig a kislány hamvai a lakásban voltak, mondván, hogy majd ha a családból valaki meghal, akkor vele együtt helyezzük örök nyugalomra. Lehet, hogy morbid, talán azért is ragaszkodtam hozzá, hogy maradjon otthon, hogy addig is velem van. Na, mindegy, júniusban a rég elhunyt apósom sírját csináltatta anyósom, és ha már bolygattuk, eltemettük a gyereket is, anyósom kifejezett kérésére, mert “ez az élet rendje”. Akkor már  kezdődtek a problémák a házasságunkban,vagy talán pont emiatt, erre már nem emlékszem, de fájó emlék a temetés. Kértem, hogy  ne jöjjön el senki, csak a férjem és én akarunk ott lenni. Annál is inkább, mert anyósom nem is látta a gyereket, be sem jött, sem engem, sem a kislányt meglátogatni a kórházba/klinikára. Kértem, hogy a fejfára egy névtáblát tegyünk, csak ennyi legyen rajta:  – Takács Kata Lúcia, élt 9 napot – . Ehhez képest anyósom is eljött, de még a húga is. Na de nem baj, mert a névtáblán ez állt:  – Szeretett kisunokánk, Takács Kata Lucia, élt  8 napot -.  És évekig ez állt rajta. Mintha nem lettek volna szülei ennek a gyereknek! És mellesleg hibásan volt írva, nyelvtanilag is és ténybelileg is. Aztán 1999. szeptemberében nyugodtam meg, amikor anyósom meghalt, és kivetettem  onnan a gyereket. Évekig úgy éreztem, hogy elszakították tőlem a gyerekemet, aztán mivel pont válófélben is voltunk, kivitelezhető volt az urna visszavétele. Most a szüleim – szerencsére egyelőre üres, ám már elkészíttetett – kriptájában nyugszik. Apának nem volt kifogása, hiszen a két előző házasságából származó, és aztán a velem közös két élő gyerekét sem látogatja, évek óta nem is tud róluk. Nem baj, van nekik apukájuk most már. A megfogalmazáskor 4 éves  fiam szavaival élve: nekik  2 apukájuk van, egy igazi,
és egy régi. De Katának? Ugyanis az önsegélyezés keretén belül volt még egy dolog, ami segített feldolgozni a történteket: a halála napján kaptuk meg kölcsönbe a Ghost
című filmet videón. Megnéztem, és sokáig hittem, mert hinni akartam, hogy  itt van körülöttem. Ez persze enyhült az évek során, és lett a lányom, majd a fiam, naponta
már nem jut eszembe. De amikor igen, akkor egyre rosszabb. Mert most már van gyerekem, és tudom, hogy mit veszítettem. Mindig 3 gyereket akartam, lehetett volna.
Látom Csengét, elképzelem, hogy mekkora lehetne a Kata. Szegény Joe Cockerre rá sem bírok nézni, pont olyan ritkás, göndör, vörös haja volt a kislánynak.  És a
gyerekek is kérdeznek olykor, és nem mutathatom, hogy fáj beszélnem róla, mert fáj is, de jó is. Tehát ezért írtam, hogy egyre rosszabb, mert nem vagyok képes elfelejteni, egyre inkább nem. Mégis leírtam, hátha a halál körüli optimizmusom olvastán másnak is könnyebb lesz feldolgozni a gyerek elvesztését.
De azt ne higgye senki, hogy egyszer csak elmúlik a fájdalom, mert sajnos nem.

Hozzászólások lezárva!

Történetek
?>