Facebook zárt csoportunk

facebook

Gyertyagyújtás és történet elhelyezés
Kedves Látogató!

Történetet és gyertyagyújtási kérést
az angyalokszulei(kukac)gmail.com ra lehet küldeni!
Hornyákné K. Erzsébet szerkesztő,admin
Történetek

Szutor Petra története

10 éve vagyunk együtt a párommal, nagyon szeretjük egymást és nagyon szerettünk volna már kisbabát. Sajnos nagyon rendszertelen volt a mensim /szinte nem is volt peteérésem /, ezért nem bíztunk benne, hogy természetesen sikerülni fog.

Mégis sikerült egy szép márciusi napon, persze ekkor még nem is sejtettük. Április végén csináltam az első tesztet, nem is hittünk a szemünknek / a sok negatív teszt után /, azt hittük rossz:), de miután a 3. is + lett elhittük. A doktor bácsinál kiderült hogy már 11 hete növekszik a pocakomban egy kis élet.

Határtalanul boldogok voltunk. Ahogy megvan írva,tökéletes terhesség,sehol egy rosszullét,semmi olyan dolog amit tehernek éreztem volna,csak a boldogság.12 hetesen mértek egy kicsivel magasabb nyaki redőt,de körbejártuk a dolgot és megnyugodtunk hogy egészséges a picurkánk.

Már alig vártam,hogy nőjön a pocakom, irigykedve néztem terhesgondozáson a nagy pocikat. Apa minden este babázott ,sokat simogatta és beszélgetett a babához / nem akartuk megkérdezni hogy milyen nemű, meglepit akartunk/. Nagyon kis virgonc volt, apa kezére meg főleg, már 19 hetesen úgy kinyomta magát, hogy rendesen feszült a pocim. Nagyon vártuk, állandóan a neten lógtam, és hétről hétre figyeltem a fejlődését. Növögetett a pocim is, de ha nem voltam kismama ruhában, nem vette észre az, aki nem tudta. Tökéletes terhesség volt.

23 hét és 5 naposan egy vasárnap este elkezdtem görcsölni, nem tudtam mi ez, nem volt erős ,nem gondoltam hogy nagy dolog. Aztán egyre erősebb lett,a baba lecsúszott,akkor már gondoltuk baj van. A kedvesem ezerrel bevitt a klinikára / 6 perc volt az út /, ott aztán felgyorsultak az események.

Nem volt fogadott orvosunk. de legalább 4 doki volt körülöttünk, konzultáltak,hogy mi legyen velem és a babámmal. Közölték, hogy ebből szülés lesz,mivel már nem tudják leállítani,de mivel nem értem még el a 24 hetet,nincs rá esély hogy életben marad a baba. Nem akartuk elhinni. Tudtuk hogy ő még maradni akar. De már nem volt megállás. Jöttek a fájások és már a szülőágyon találtam magam. Nem császároztak, “hisz úgysem marad életben,és nekem jobb lesz a spontán szülés”.Úgyhogy jött a picikénk kifelé,lábbal,fájdalomcsillapító nélkül / arra már nem volt idő /.

Egyszer csak vége lett a fájdalomnak, sírtam nagyon, azt hittem már a szülést sem élte túl. És mégis, jött egy nővér és a nevét kérdezte,én meg azt sem tudtam hogy lány vagy fiú a kis drágám. Kislány lett, Petrának hívják. 2008.09.08. 0.58-kor megszületett, 675g és 33 cm-el. Apa szaladgált köztem és Petra közt, nagyon ideges volt, nem tudta kiért aggódjon jobban. Aztán Petrát levitték a koraszülött intenzívre, még csak meg sem nézhettem.

Szutor_PetraAz orvosok és a nővérek nagyon kedvesek voltak, foglalkoztak a lelki állapotunkkal is és azt is megengedték, hogy a párom velem maradjon egész éjjel. Így együtt sírtuk át az éjszakát, aztán még sok napot.

Mivel az osztályon alig volt hely, baba-mama szobába raktak. Mondanom sem kell, hogy állandóan sírtam, szörnyű volt látni a sok pici babát, a boldog anyukákkal. Miközben a mi kislányunk az életéért küzdött az intenzíven. Mindenkinek a szemében ott volt a sajnálat,r ossz volt látni.

Második éjjel Petra agyvérzést kapott,az orvos azt mondta,nem valószínű hogy túléli a napot. Már másodjára temették el a kis bogárkámat,de ő élni akart és teltek a napok.Engem 3 nap után hazaengedtek,de szinte a nap minden percét Petrával töltöttük mindketten.

Csak együtt tudtuk elviselni. Felváltva voltunk erősebbek és akkor biztattuk a másikat. Próbáltunk nem sírni Petra előtt, nem akartuk hogy ezt érezze.

Az orvos nem biztatott. Petrán nem látszott hogy rosszabbul lenne,az első 2 hétben sokat mozgott,reagált az érintésünkre,kinyitotta a pici szemét.

Mi nagyon örültünk minden apró mozdulatnak,pisinek,kakinak,sok pici dolog de a reményt láttuk mindenben.

Az nővérek és az orvosok nagyon rendesek voltak Petrával is és velünk is,nagyon hálásak vagyunk nekik,hatalmas dolog az amit ők ott csinálnak.

Szutor_Petra2Szinte csak aludni jártunk haza a kórházból.

3. héten romlott Petra állapota,már nem mozgott,csak egy picit néha,nem emésztett,és az agyvérzése behatolt az állományba. Az orvos mindig megmondta őszintén hogy mire számítsunk,semmi jóra:(( De jobb volt így,hálás vagyok neki,mert felkészített valami nagyon rosszra,de a remény az ott volt,mindig,mindenben.

3. hét végére leállt a veséje,és a sok vízhajtó ellenére sem akart elindulni. Ennek az ödéma lett a következménye,borzalmas volt bemenni minden reggel, arra hogy egyre jobban fel van puffadva.

Nem tudtam elképzelni sem mit érezhet a pici teste. Ekkor már azt mondták minden percben meghalhat. Már majd megőrültem,hogy nem tudom magamhoz ölelni,megszeretgetni,megpuszilgatni.

4. hét elején megengedte az orvosunk hogy kivegyük. Ekkor már szinte ugyanannyi víz volt rajta mint a testsúlya. A sok rosszba,boldog voltam hogy végre a karjaimban tarthatom a kislányomat,és már vissza sem akartam tenni. Rendesek voltak a nővérek,akárhányszor ki akartuk venni,mindig nagyon segítőkészek voltak,pedig sokszor volt. Szinte mindig azt akartam, hogy érezhessem.

Ő is tudta ám hogy anyánál van,az elsőnél beindult a kis szopóreflexe, édes volt ahogy szopcsizott a pici szájával. Mindig érezte a közelségünket. Apa kezét itt is felismerte, ahogy hozzáért, kinyitotta szemét, érezte hogy apa az és mint aki megnyugodott aludt tovább.

4. hét közepén / szerdán / már nem tudtak neki vénát szúrni az ödémától. Ekkor azt mondta az orvos, hogy itt a vége, gyógyszerek nélkül 1 napig sem fogja bírni.

Nekünk még mindig ott volt a remény, pedig már nem volt semmi amiből meríthettük volna az erőt.

Az az volt, ott volt maga a pici kislányunk, aki annyira küzdött,képtelenek voltunk elengedni egymást,még akkor is ha tudtuk hogy úgy lesz a jobb. Nem ment neki sem és nekünk sem. A lelkünk szorosan össze volt kapcsolódva,így 3-an.

Ahogy már nem tudott kapni gyógyszereket, elkezdett emészteni a drágám. Megevett minden tejcsit, amit kapott. Érthetetlen volt még az orvosoknak is. Élni akart….

Akkor már éjjel-nappal vele voltunk,sokat szeretgettük,szinte mindig a karjainkban volt.

Szombaton furcsán viselkedett éreztem hogy kezdi feladni. Egész nap nyitva volt a szeme, könnyezett,és valahogy még jobban érezte hogy puszilgatjuk,szeretgetjük. Haldoklott…

Már 5. napja ,hogy nem kapott semmi gyógyszert. Este rábeszéltek minket hogy menjünk aludjunk egy pár órát / akkor már alig álltunk a lábunkon,a sok éjszakázás és az állandó ottlét miatt /. Nem akartam, de hazamentünk.

Rá egy fél órára jött a telefon, hogy Petra meghalt. Nem akartam elhinni, hogy egyedül volt és nem voltunk ott, hogy fogjuk a kezét, hogy vele legyünk. Rohantunk a kórházba.

Beértünk és ott volt a picurkám,és élt. Visszajött… megvárt minket.

Rögtön a karjainkba vettük,szép lassan esett a pulzusa,nem volt fájdalma,csak élvezte hogy szeretik. Mikor leesett a pulzusa pl 100-ról 60-ra,kapott sok sok puszit és visszaugrott 100-ra,ebből tudtuk hogy érzi a jelenlétünket és hogy szüksége van ránk.

Egy éjszakán át haldoklott a picurkánk ,és 2008.10.05-én 28 nap küzdelem után szépen elaludt a karjainkban. Éreztem mikor elengedte a lelke a mi lelkünket. Akkor már nem sírtam…..meghalt a remény is,ami végig ott volt bennem,én bíztam a csodában.

Nagyon erős kislány volt,nagyon élni akart….de nem lehetett.

Nagyon hálás vagyok az intenzív osztály dolgozóinak,hiszen ők mindent megtettek,amit lehetett,és köszönjük azt az egy hetet amit a karjainkban tölthetett, e nélkül sokkal nehezebb lett volna.

Nincs olyan nap hogy ne sírnék,és a párom az aki tartotta és tartja bennem a lelket,támogat mindenben,ezt csak együtt lehet elviselni.

Sokszor megkérdeztem miért mi??? Miért az, aki ennyire várja és mindent megadna neki, minden szeretetet, amit adni lehet. Igazságtalanság….

Ha gyertyát szeretnél gyújtani Petráért, kattints ide!

Hozzászólások lezárva!

Történetek
?>