Facebook zárt csoportunk

facebook

Gyertyagyújtás és történet elhelyezés
Kedves Látogató!

Történetet és gyertyagyújtási kérést
az angyalokszulei(kukac)gmail.com ra lehet küldeni!
Hornyákné K. Erzsébet szerkesztő,admin
Történetek

Szeghő Emese rövidke élete

A férjemmel nagyon régen együtt vagyunk, nyáron lesz 12 éve (és 6,5 éve volt az esküvőnk). Már hosszú évek óta terveztük, hogy legyen kisbabánk, de csak nem akart megfoganni. Voltunk néhány dokinál, és hát kiderült, hogy igazából „ágyban, párnák közt” nagyon kevés esélyünk van, mert mindkettőnkkel gond van. Tudtuk, hogy lombik-programra kell mennünk, de valahogy mindig húztuk, halasztottuk a dolgot, de végre tavaly eljutottunk a Budai Meddőségi Centrumba. Az ottani vizsgálatok is alátámasztották a korábbi diagnózist, így szeptembertől már kaptam, illetve adtam magamnak a szurikat, és szeptember 22.-én megtörtént a beültetés. Alapvető felfogásomból adódóan nagyon pozitívan álltam a dolgokhoz, és nagyon bíztam a sikerben. És így is lett: elsőre sikerült. Elmondhatatlanul boldogok voltunk, főleg, hogy elsőre sikerült. Aztán az első UH-ból kiderült, hogy ketten vannak odabent. Merthogy mindkét beültetett embrió megtapadt, és fejlődésnek indult. Sajnos csak a 9. hét környékéig voltak együtt odabent, akkor az egyik babó felszívódott. Szomorúak voltunk persze, de továbbra is nagyon boldogok is, hiszen egy szívecske továbbra is dobogott a pocimban. Persze minden UH előtt a torkunkban dobogott a szívünk, hogy minden rendben van-e, jól fejlődik-e, és a szokásos kismama-izgalmak… Minden rendben volt. A 20. héten elmentünk 4 dimenziós UH-ra is, és ott derült ki, hogy kislányunk lesz. Röpködtünk szinte örömünkben – amúgy a férjem végig érezte, hogy kiscsaj lakik odabent. Szóval minden szépen és jól alakult, teljesen átlagos terhesség volt. Egészen a 24. hétig.
Február 24.-én délelőtt kezdődött, hogy néha-néha elkezdett görcsölni a pocim. Igazából – mivel első babánkat vártam -, fogalmam sem volt, hogy ez mi. Azt hittem, hogy csak egy kis gyomorrontás, vagy a szénsavas üdítő okozza, szóval nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget. Estére egyre gyakrabban éreztem a görcsöket, úgyhogy éjfél körül bementünk a közeli kórházba, ahol görcsoldót kaptam (illetve egy olyan gyógyszert, ami elvileg leállítja a koraszülést, ha ez az), megvizsgáltak, a méhszáj zárt volt, kisbabám szívhangja rendben. Hazamentünk, bevettem a gyógyszert. Sajnos semmit nem hatott. Továbbra is görcsöltem, pedig a gyógyszert már akkor több, mint 1,5 órája bevettem. Férjem betelefonált a kórházba, hogy akkor most mi legyen, mivel, akkor már kb. 10 percenként jöttek a görcsök. Ekkor azt tanácsolta az ottani nővérke, hogy vegyek be még 2 No-spát, és ne figyeljük az időt, próbáljak meg aludni… A következő fájások már 7 percenként jöttek. Ekkor már tudtuk, hogy nagy baj van, összeborulva zokogtunk a férjemmel. Aztán elmentem a mosdóba, és vettem észre, hogy vérzek. Gyorsan taxit hívtunk, és visszamentünk a kórházba. Újra megvizsgált az ügyeletes orvos, és mondta, hogy már 1 ujjnyira kitágultam, úgyhogy át kellene mennünk a II.női Klinikára, mert, ha bármi sansza van a babának az életre, akkor az ott van. Újra taxi, szegény taxist lesokkolta a párom, úgyhogy kb. 150 km/h-val száguldottunk át. Nekem óráknak tűnt, de gyakorlatilag kb. 10 perc alatt értünk oda. Ahogy kiszálltam a taxiból, már ömlött belőlem a vér. Azonnal megvizsgáltak, és mondták, hogy sürgős császármetszés lesz. Ekkor kb. 45-50 percen keresztül szurkáltak, merthogy 2 vénát kellett szúrni, de elég nehezen jött össze (tény, hogy nem vagyok egyszerű eset ezen a téren). Kb. tíz szúrásból jött össze a két használható véna. Persze ekkor már kb. 2-3 percenként jöttek a fájások, és már lelkileg is nagyon összetört voltam. Nagyon féltettem a kis emberkét, aki odabent lakott, és akit annyira szerettem. A párom is teljesen összeomlott, hiszen a műtőasztalon ott voltam én és a kislányunk is. Rettentően féltett minket.
Szóval nagy nehezen sikerült elaltatniuk – éppen egy fájás közben – majd 2007. 02. 25.-én, 6 óra 22 perckor megszületett a kislányunk, Emese. Mivel a terhességem még csak 24+3 volt, így rettentően picinykén érkezett: 590 gramm, és 30 cm volt. De élt. Természetesen azonnal a koraszülött intenzívre került, ahol minden lehetséges dolgot megtettek, amit csak lehetett. Sajnos a kislányunknak több baja is volt a nagyfokú értetlenségen kívül. Állítólag azért indult be a szülés, merthogy a méhen belül megfertőződött, és emiatt levált a méhlepény. Tehát küzdött a fertőzéssel, tüdőgyulladása és agyvérzése is volt, valamint ezeken kívül még két betegsége is, mely szintén abból adódott, hogy nagyon korán érkezett. A PIC-en mindent megtettek érte, amit csak orvosilag tudtak (minden tiszteletem az ott dolgozóknak), Emese is nagyon küzdött, de csak 7 napig bírta a kis szervezete.
Az utolsó napján – telefonon is érdeklődtünk-, és mondták, hogy rettentően gyenge állapotban van, korábban indultunk be hozzá – férjem javaslatára. Megérezte, hogy sietnünk kell.
Kb. 3 10-re értünk be. Akkor már csak egyet-kettőt dobbant a szívecskéje percenként. Megvárt minket. Ölünkben tarthattuk, adhattunk neki puszit, megsimogathattuk. Utoljára.
10 óra körül a kicsi lánykánk nem bírta tovább. Nagyon erős volt, hogy eddig is bírta. Büszkék vagyunk rá. A kis hős Emesénk.

A fájdalmunk leírhatatlan, és igazából nincs rá szó. Rengeteg a „miért”, de magyarázat, válasz nincs rá. Rettentően hiányzik a pocimból, és nincs perc, mikor ne gondolnék rá. Most még kismaminak kellene lennem, de gyászoló anya lettem. Pénteken lesz a temetése.

Iszonyat a lelki fájdalom. Annyira vártuk már Őt, és annyira szerettük már akkor, amikor kis sejtecskeként megmutatták a beültetés előtt. Olyan kegyetlen az élet.
Néha arról álmodozom, hogy nemsokára valaki felébreszt ebből az egész rémálomból. De minden nap azt igazolja, hogy ez tényleg megtörtént. És nem mással, velünk.

Egy biztos, hogy ha a férjem nem olyan, amilyen, akkor én már nem valószínű, hogy élnék. De érte érdemes. Eszméletlenül sokat köszönhetek neki, nagyon erős ember. Igazi társ. Nagyon sok nehéz percen átsegített, és megmutatta, hogy kell előre nézni.

Sokan kérdezik, hogy próbálkozunk-e majd még? A válasz: igen. Nem adjuk fel, mert szeretnénk családot. Igazit. Ami csak néhány percre adatott meg nekünk…

Hozzászólások lezárva!

Történetek
?>