Facebook zárt csoportunk

facebook

Gyertyagyújtás és történet elhelyezés
Kedves Látogató!

Történetet és gyertyagyújtási kérést
az angyalokszulei(kukac)gmail.com ra lehet küldeni!
Hornyákné K. Erzsébet szerkesztő,admin
Történetek

Simon Laura Anna története

Nagyon nagy fájdalom ért minket a férjemmel 2008. november 24-én. Mindkettőnknek a második házassága, és első perctől kezdve tudtuk mindketten, hogy nekünk együtt kell leélni az életünket és már az első perctől kezdve tudtuk, hogy kisbabát szeretnénk.

1,5 éve próbálkoztunk babával, amikor idén augusztusban kiderült, hogy várandós vagyok. Nem lehet elmondani azt az örömet amit átéltünk, főleg annak ismeretében, hogy már 38 évesek vagyunk, első babánk lett volna, és nekem pajzsmirigy alulműködésem van. Éreztük szeret minket az Isten, hogy ezt az örömet megadta nekünk. A terhességet elég jól viseltem, leszámítva 6 heti rosszullétet, de ez sem árnyékolta be az örömömet. A 12. heti vizsgálatig minden rendben volt, amikor megjött a kombinált teszt eredménye, hogy pozitív, vagyis Down-kockázat 1:87-hez. Persze reménykedtem, hogy nem én vagyok a 87. Ennek ellenére elmentünk magzatvíz vételre a pécsi klinikára, és vártuk az eredményt. Már eltelt 11 nap és egy kicsit fellélegeztünk, hogy talán minden rendben van, hiszen a babám AFP eredménye jó lett. November 24-én azonban jött egy telefon, hogy azonnal menjünk be a klinikára. November 25-én reggel ott is voltunk, ahol az adjunktus úr közölte, hogy sajnos Down-os a babám, és döntsük el, mi legyen a következő lépés. Felhívta a figyelmünket, hogy valószínű a szívével is baj van a babának. Próbáltam további lehetőségeket kérni, de az volt a válasz, hogy az amniocentézis eredmény 100%-os. Ekkor befeküdtem a klinikára, és elkezdődtek a rettenetesen fájdalmas vizsgálatok. Még aznap este felhelyeztek 4 laminárium lapot, persze előtte figyelmeztetett az orvos, hogy nagyon fájdalmas lesz. Aki megtapasztalta ezt az érzést annak nem kell leírnom azt a fájdalmat, amit akkor éltem át. Ezután egész éjjel görcsölt a hasam, persze semmit nem aludtam. 26-án reggel levittek a szülőszoba mellett elhelyezkedő kisműtőbe, ahol kivették a lapokat és egy ballont helyeztek fel, ami tovább segíti a méh tágulását. Ennek a felhelyezése nem volt annyira fájdalmas, de az utána következő pár óra maga volt a pokol. Végül egy nagyon erős fájás után kicsúszott a lufi és elkezdték az infúziós kezelést. Egész nap nem történt semmi, csak egy ujjnyira tágultam, viszont egész nap hallgathattam a másik szobába vajúdó édesanyákat és a megszületett egészséges babák sírását. Nem irigykedtem csak nagyon fájt, hogy nekem a már halott babámat kell megszülnöm. Este visszavittek a nőgyógyászatra mert nem tágultam rendesen. Másnap 27-én reggel újra a szülészeten voltam, és kezdődött előlről minden. Aznap erősebb infúziót kaptam, amitől azután fél 11-kor elkezdődtek a fájások. 1 óra körül burkot repesztettek és délután fél 5-kor (19 hetesen) megszületett a kis Laura Anna. Kis műtét következett majd felvittek a szobámba.

Az orvosok, a szülésznők, a védőnők és a nővérek kedvessége nagyon sokat segített ebben a pár napban, de a legnagyobb hálával a férjemnek tartozom, aki végig ott volt mellettem, ült a kis négylábú sámlin, fogta a kezem amíg aludtam és ő is ott aludt ülve mellettem.

Mindenkinek ilyen férjet, társat kívánok az életbe. Tartotta a tálat, amikor hánytam és végignézte a kisbabánk megszületését. Tőle tudom milyen volt a kislányunk, mert én nem tudtam megnézni. Én úgy akarom őt megtartani az emlékemben ahogy az utolsó ultrahangon láttam. Nem tudom mikor enyhül a fájdalmam, de tegnap 2008. december 1-én elbúcsúztam a kislányomtól. Elővettem az utolsó ultrahangos fényképét és beszélgettem vele. Kértem, hogy ne haragudjon ránk, amiért ilyen döntést hoztunk az apukájával és nem volt bátorságunk felvállalni őt a betegségével együtt. Mondtam neki, hogy legyen jó, és ne veszekedjen a többi angyalkával, legyen kedves mindenkihez és mi nagyon várjuk vissza.

Persze tisztább pillanatomban már a következő babavárást tervezem, de ezek a pillanatok olyan ritkák. Úgy érzem megcsalom a kislányom, hogy már a következő babát tervezem, hiszen nekem nem kell más csak ő. Hiszen még nem is élt szegénykém, nem tudja mennyire jó helye lett volna velünk, mennyi szeretetet kapott volna tőlünk. Megállás nélkül folyik a könnyem, és nem tudom mit tegyek. Tisztában vagyok vele, hogy sajnos nem én vagyok az egyedüli a világban, akit ilyen tragédia ért, de most számomra az én fájdalmam a legnagyobb. Egyszer talán választ kapunk a férjemmel, hogy ez miért történt. Addig is próbálok erős maradni, mert csak így tudok újra kisbabát vállalni és hiszem, hogy a kislányunk hamarosan visszatér hozzánk.

Nagyon szeretünk Téged. minden percben a gondolatainkban vagy:

Anyukád (Mónika) és Apukád (Attila)

Hozzászólások lezárva!

Történetek
?>