Facebook zárt csoportunk

facebook

Gyertyagyújtás és történet elhelyezés
Kedves Látogató!

Történetet és gyertyagyújtási kérést
az angyalokszulei(kukac)gmail.com ra lehet küldeni!
Hornyákné K. Erzsébet szerkesztő,admin
Történetek

Pszichoterápiás segítségnyújtás perinatális gyermekelvesztés után

Dr. Kovácsné Dr. Török Zsuzsa
(DOTE Szülészeti és Nőgyógyászati Klinika, Debrecen)

Hazánkban egészen a 90-es évek elejéig nem foglalkoztunk a perinatális gyász témakörével. Annak ellenére, hogy ez a gyász két szempontból is különösen nehéz. Egyrészt, mert a három, patológiás gyászfolyamatot előidéző körülmény méhen belüli halál esetén szinte mindig együtt fordul elő. Ezek a következők:

1. Túl szoros a szeretetkapcsolat a meghalt személy és a gyászoló között
2. A veszteség hirtelen és váratlan, nincs idő az ún. “anticipációs gyászra”
3. A gyászolót ambivalens érzelmek fűzik a halotthoz, ez depresszióba hajló gyászmunkát eredményez.

Másrészt a mi társadalmunkban él egy téves nézet, miszerint ezeket a gyerekeket felesleges meggyászolni, hiszen alig vagy nem is éltek. Ebben a tabukkal terhes közegben hihetetlenül nagy szüksége van az anyának egy külső segítőre. Ezért a DOTE Szülészeti Klinikáján 1993 óta egyéni terápiás segítségnyújtást szerveztünk gyászoló anyák számára. Most egy konkrét páciens példáján keresztül szeretnénk bemutatni, hogy milyen tényezők támogatták és gátolták az egészséges gyászmunkát, illetve páciensünk milyen segítséget várt és kapott a családtagoktól, a gyógyító személyzettől?

A kutatások azt igazolták, hogy a perinatális gyászt négy tényező határozza meg. Ezek a következők:

1. A halál körülményei
2. Kapcsolat a halottal
3. A gyászoló személyisége
4. A szociális támasz szerepe.

Nézzük meg, hogyan alakultak ezek Annánál 5 évvel ezelőtt, a terhesség 39. hetében bekövetkezett méhen belüli elhalást követően.

1. A halál körülményei

A terhesség elfogadása döntő jelentőségű a gyász meghatározásában. Anna a babára kislánykora óta készült, de nehezen esett teherbe. Mióta az eszét tudja, a Kincső nevet választotta a saját gyermeke nevének, mert a gyermek számára egy ajándék, egy kincs, amit ez a név híven kifejez. A gyermek elvesztése mély fájdalmat jelentett számára.
Az elhalás otthon, teljesen váratlanul történt, ez tovább növelte benne az önvádat, a szorongást és a depressziót. “Ma is emlékszem arra a napra. Otthon kerestük a szívhangot és nem találtuk. Mindketten éreztük, hogy valami nagy baj van.”
Anna, amikor a halott gyermekkel vajúdott, anyját és anyósát várta, mert tőlük remélt segítséget. “Anya mérföldkő az életemben, rá mindig számíthattam.” – mondja. Anyósa is halva szülte első kislányát, “ő biztosan tudja, hogy lehet ezt túlélni!” Várakozásai közül viszont egyik sem teljesült: anyja keményen rászólt, hogy ne sírjon, mert belázasodik. Így Anna türtőztette magát egészen addig, míg egyedül nem maradt.
Anyósa még jobban elhagyta magát, mint ő, tehát vele sem tudott őszintén beszélni a történtekről.

2. Kapcsolata a halott gyermekkel

Azt mondja Anna, hogy “A legnagyobb gondom az, hogy nem néztem meg a kislányt, ezt már nem lehet visszacsinálni. Ruhát sem kellett behozni a temetéshez és most ebben a nagy hidegben biztosan fázik a földben. Éjjelente azt érzem, hogy kopog az ablakon és be akar jönni. Ettől nagyon megijedtem, a fájdalmamat még mélyebbre dugtam.”
“Nem tudjuk, hol van eltemetve, pedig lehet, hogy jobb lenne. Így nem akarom, nem tudom elengedni.” Anna beszámolójából megtudjuk, hogy elakadt a gyászmunkában, nem tudott eljutni a veszteség elfogadásáig. Ennek előfeltétele, hogy a halott “belső reprezentációvá” váljon. Ezt a folyamatot segíti a halott megnézése, a végső búcsú és a temetés szertartása is. Anna esetében egyik sem történt meg.

3. A gyászoló személyisége

Segélykérő levelében Anna erős, magabiztos nőként írja le önmagát: “Úgy éreztem, győzök a világgal, de nem megy.” Mivel erős akart lenni, időt sem hagyott magának a gyászra: 3 hetes gyermekágyasként visszament dolgozni. A gyász elutasításának egy formája nyilvánul meg ebben. Anna nem önmagával, hanem másokkal törődik. Védőnői körzetében két esetben történt méhen belüli elhalás, ezeket az anyákat is Annának kellett látogatnia. Eleinte együtt sírtak, de aztán “rájöttem, hogy nekem kell segítenem nekik. Még mélyebbre raktam a saját fájdalmamat”. Vagyis Anna sokaknak segít a gyászmunkában, de saját magának megtiltja azt.
Annára jellemző, hogy élénk belső képekben emlékszik, szinte maga előtt látja az 5 évvel ezelőtt történteket. A belső, gondolati munkáról soha nem olvasott, de ösztönösen sokat alkalmazta. Például második gyermeke szülésekor “nagyon tudtam szabályozni a testemet. Mint ahogy apám tágította a kezével a kimosott svájcisapkáját, úgy tágítottam én gondolatban a méhszájamat.” A terápia alatt álmai is érdekesek, ezért kérem, jegyezze fel őket. Verena Kast szerint “a tudattalan útmutatást nyújt a gyászmunkához, aminek révén kialakul a gyászoló új azonosságtudata”.
Nézzünk erre egy példát! Anna egyik álma arról szól, hogy vizsgázik, érzi, lesz egy olyan kérdés, ami fájni fog. Itt ki fog derülni valami. Megkapja a kérdést, aminek a tartalmára nem is emlékszik, de az nagyon zavarja, hogy ott mindenki előtt tették fel neki. Anna üvölt, kiabál, mert a babáról kérdeztek valamit. Azt a nagy feszültséget kiabálta ki magából, ami évek óta benne van. Álmában a többiek meg sem lepődtek a reakcióján, sőt odamentek hozzá és vigasztalták. “Simogattak, jó volt, hogy ott voltak körülöttem. És akkor már nem sírtam, csak hüppögtem, de már nem fájt. Ott volt még a súly, de velük együtt szinte jó volt. Eddig soha nem beszéltem a babáról, még álmomban sem. Fordulópont ez most nekem. Jó volt, mert ami már kijött, az nem nyomott odabenn. Mint amikor az embernek kelése van és felfakad. Fáj, de jó is, mert nem feszít tovább.”
Anna álombeli gyászreakciója olyan, mint amilyet 5 évvel ezelőtt nem engedélyezett magának. Álma útmutatást jelent számára: jó, ha megnevezi érzéseit, ha kikiabálja fájdalmát.

4. A szociális támasz szerepe

A szociális hálón belül kiemelt jelentőségű a férj és a gyógyító személyzet hozzáállása az anyai gyászhoz.
Anna rokonai nem tudták, hogyan viselkedjenek vele, “rosszul esett, hogy mindig vidítani akartak, ezért mereven elzárkóztam a családi érintkezések elől”.
Férje a következőkre emlékszik: “Nem tettünk érte semmit, hogy a másiknak könnyebb legyen, éltük a mindennapi életünket. Érzem, hogy a feleségem több törődést igényelne, de én ezt nem tudom megadni. Én a tragédiát elfogadtam, mást nem tehetek.”
Anna édesapja 5 év óta “egy szót sem szólt erről, haragszom rá ezért nagyon”.
A kórházi történésekre visszaemlékezve Anna megállapítja: “A kórházban tapintatot kaptam, de pszichológiai segítséget nem. Így magamra hagyva kellett döntenem. Az orvost nem hibáztattam, de a következő babát egy másik intézményben szültem.”
Összefoglalva tehát Anna nagyon magára maradt gyászában. Senkivel nem tudott beszélgetni érzéseiről, mert tapintatból senki nem akarta felszakítani a régi sebeket.

Anna példáján sorra vettük azokat a tényezőket, amelyek gátolták a normál gyászfolyamatot. Most nézzük meg, hogy a gyászt támogató terápia során hogyan és mivel sikerült ezeket a régi gátakat közösen átlépni, az 5 évvel ezelőtt történt halálesetet megkésve feldolgozni?

Közös feladatunk volt:

1. A halál körülményeinek az átértelmezése
2. A halottal való kapcsolat pótlása, kiépítése
3. Az Annára jellemző gondolkodásmód, problémamegoldási mód átformálása
4. A TÁMASZ biztosítása.

1. A halál körülményeinek az átértelmezése
Beszélgetéseink alatt rendeződtek Annában kusza, zavaros érzései a terhességről és a baba haláláról. “Szó szerint ÖSSZESZEDTEM itt magam. Ehhez az kellett, hogy megnevezzem, mi a bajom, azonosítsam a feszültséget. Eddig nem mertem eltenni a babát, mert azt hittem, hogy az baj. Lelkiismeret-furdalásom volt amiatt, ha túljutok ezen a fájdalmon, akkor nem szerettem ot igazán. Úgy gondoltam, ha elteszem, az egyenlő azzal, hogy elfelejtem. Most már érzem, hogy ez hamis. Hiszen sok szép emlékem is van róla, de én eddig nem is akartam ezekre gondolni. Ki kellett itt beszélgetés közben próbálni, hogy milyen jó arra a 38 hétre gondolni, amikor örülhettem neki. Az segített, hogy a sok jó és az egy rossz került most egyensúlyba.”

2. Kapcsolata a halott gyermekkel
Sokat dolgoztunk azon, hogy Anna emlékezni tudjon első gyermekére, akire mindig nagyon kíváncsi volt, de akit sohasem látott. Sikerült elérnünk, hogy a terápia végére Annában kialakuljon egy belső kép meghalt gyermekéről. “A baba formájára gondolok, csak a testére, az arcára nem. Így legalább nem hasonlítom senkihez. Az ökle összegömbölyödve, ahogy egy egészséges baba fekszik.” Ahogy Anna rátalált emlékeiben elvesztett gyermeke formájára, már sírás nélkül tudott róla beszélni. Később már természetesen válaszolt kistestvér után könyörgő kislányának, hogy: “Neked már van kistestvéred, csak fenn a csillagokban, mint a Kisherceg.”
Mivel a gyermek sírhelyét nem ismerik, Anna falujuk temetőjéből ibolyát telepített a kertjükbe. “Amikor érzem az ibolyaillatot, az olyan, mintha a temetői lelkek is velünk lennének. Az illat őket is hazavarázsolja”. Tehát képzeletén, emlékein kívül is talált egy helyet, amely a meghalt kislányt jelenti számára.

3. Gondolkodásmód, viselkedésmód átformálása
Fordulópontot jelentett a terápiás munkában az, amikor tanácsomra Anna az előbb említett álomban megtalált viselkedésmódot a reális életben is kipróbálta. Álmában ugyanis érzései kifejezésének szabad folyást engedett, kikiabálta fájdalmát és megtapasztalta, hogy ez jó. “Régebben sokáig őrizgettem a gondot, most nem tartogattam, azonnal kibeszéltem magamból. Most először figyeltem arra, hogy NEKEM JÓ LEGYEN, nem számított, mit szól hozzá a másik. Békésebb vagyok. Mióta ide járok, jobban tudom az érzéseimet helyretenni. Eddig mindig nekem kellett erősnek lenni. Itt megszabadultam egy régi tehertől, amiből a sokévi görgetés révén elefánt lett. Már nem kell görgetni. Nevén tudom nevezni, hogy mi a bajom és így a környezet is tud segíteni. “

4. A TÁMASZ biztosítása
Elsőtalálkozásunk végén, amikor megkérdezem, mit vár tőlem, Anna így válaszol: “Valaki idejöjjön, tartsa a vállát, hogy most én támaszkodhassak rá”. A segítő légkörben a fájdalmas kérdések ellenére is jólesett megszabadulnia a hatalmas tehertől, amit mindig mélyebbre és mélyebbre tett. Átlépni a másik oldalra, örökös segítőből egyszer pátyolgatott, közre fogott lenni. Anna erre vágyott a baba elvesztésekor is, csak nem volt rá alkalma. A terápiás kapcsolatban megtörténhetett az, amire régóta készült. Bár sokat szenvedett – ezt igazolják álmai, ahol mindig harcolt, küszködött, rettegett -, képes volt eljutni a megnyugváshoz. Felszakítottuk a régi sebeket, közös beszélgetéseink alatt Anna feldolgozta és elengedte a fájdalmakat. Ez a normál gyász jól ismert folyamata. A sikeres gyászmunkához hozzátartozik a halotthoz fűződő szeretetkapcsolat lezárása is. Ennek döntő bizonyítéka Anna egyik utolsó mondata:
“Elengedtem, mint amikor a gyermek megnő és megérik arra, hogy elhagyja a szüleit. Mégis a szívükben marad.”

Hozzászólások lezárva!

Történetek
?>