Facebook zárt csoportunk

facebook

Gyertyagyújtás és történet elhelyezés
Kedves Látogató!

Történetet és gyertyagyújtási kérést
az angyalokszulei(kukac)gmail.com ra lehet küldeni!
Hornyákné K. Erzsébet szerkesztő,admin
Történetek

Németh Norbert József története

Úgy alakult, hogy házasságunk első 11 évében csak ketten voltunk a férjemmel. Évekig laktunk albérletben, közben vállalkozó lettem, napi 24 órás és heti 7 napos munkarenddel. És megéltünk pár válságot is a kapcsolatunkban. Amikor viszont gőzerővel beindult a baba-projekt, nem kellett sokáig várnunk. Norbi nagyon akart minket és jött, szinte az első adandó alkalommal.

Problémamentes terhességem volt. Félidőben táppénzre mentem, és attól kezdve csak arra a kis lényre koncentráltam, aki a hasamban élt együtt velem. Kiegyensúlyozott voltam, és határtalanul boldog.

Gombóckának becéztük a „pocakomat”, és hamar megtudtuk, hogy kisfiú lakik odabent. Lányos családból származom, a férjemnek is húga van, talán ezért képzeltük úgy mindig, hogy nekünk csak kislányunk lehet. Az idejére sem emlékszem, hogy mikor döntöttük el, Orsinak fogják hívni. Fiúnevünk viszont nem volt egy darab se. Én csupán azt tudtam, hogy nem szeretném, ha szóról szóra úgy hívnák, ahogy az apukáját. Annyi engedményt adtam, hogy a második keresztneve lehet ugyanaz, az elsőt pedig a férjem választhatja ki. Hogy könnyebb legyen, írtam egy hosszú listát, amiből kizárásos alapon maradt a Norbert. De akkor már csak pár hét volt az érkezéséig.

Gombócka-Norbert viszont olyan jól érezte magát odabent, hogy ki sem akart bújni. Az orvosom befektetett a kórházba és mivel rögtön másnap történt egy tragédia –az előző nap még élőn, egészségesen rugdalózó baba az anyukája pocakjában a következő reggelre meghalt- úgy döntött, hogy megindítja a szülést.

Norbi végül császármetszéssel született. 51 cm , 3790 gramm , és gyönyörű- írtam aznap a naplómba. Makkegészséges, formás kisbaba volt, és akkor még nem tudhattuk, hogy ez semmilyen biztosítékot nem jelent a jövőre nézve.

Norbi betegségének fizikai tünetei egy bárányhimlővel kezdődtek. Előbb panaszkodott lábfájásra, mint ahogy a pöttyök megjelentek. A bárányhimlő nagy nehezen, két hét alatt elmúlt, a lábfájás viszont attól kezdve váratlan, ám tartósan visszatérő látogató lett nálunk.

Én megéreztem, hogy baj lesz. Az ember, bármennyire aggódó szülő is, nem gondol egy lábfájásnál rögtön daganatra. Nekem mégis rögtön ez volt a megérzésem. És ahogy egyre ismétlődtek a panaszok, ahogy egyik pillanatról jött, majd 2-3 gyötrő nap után ment a fájdalom, éreztem, tudtam, ez nem normális. Ez nem velejárója egy kisfiú növekedésének.

Az orvosok nem foglalkoztak vele. Hiába vittem a fájdalom elmúltával kivizsgálásra többször is, a vérvétel eredménye csak egy viszonylag erős vashiány volt. Ahhoz, hogy komolyan vegyék a tüneteket, az kellett, hogy egy gerincáttét lebénítsa Norbi lábfejét. Utána pillanatok alatt megtalálták a hatalmas daganatot, pár centire attól a helytől, ahol három héttel korábban ultahanggal „keresték”.

A diagnózis: Ewing sarcoma. Csontrák. A túlélési esély 20% alatti. Az ár, amit ezért a nem túl nagy számért fizet a beteg: legalább 14 kemoterápiás kezelés, de ha nem elég, újabbak jönnek, közben műtét, ha lehet, utána sugárterápia, ha szükséges. Esetleg csontpótló beavatkozások a rák által szétmartak helyett… Norbi 5 éves volt és én rettegve gondoltam arra, hogy ami a következő hónapokba rá vár, az nagyságrendekkel több annál, amit egy átlagembernek egész élete során kell elszenvednie.

Az én alig ötéves kisfiam egy olyan közösségbe került hirtelen, amelynek tagjairól Erma Bombeck így ír: „Számomra a Remény nevű lény kicsi. Néha két lába van, néha egy sincs. Néha van haja, néha kopasz. Sírni és nevetni is tud egyszerre. Nem kell beszélnie. Csupán a jelenléte is elég ahhoz, hogy az ember egész életének az iránya megváltozzék. Neve is van. Úgy hívják Gyermek, aki a rákkal küzd.”

Az első 9 kemo után úgy tűnt, Norbinak jó esélye van megnyerni a háborút. Aztán történt valami -talán sosem fog kiderülni, mi is volt pontosan-, és Norbi állapota romlani kezdett. Attól fogva nem használt semmi.

De még nagyon hosszú út vezetett a végig. Németh Norbert József 2006. június 20-án hajnali 3 4-kor ment el. Egyik kezét az apja fogta, a másikat én. Tehetetlenül tettük az egyetlent, amit tehettünk: végigkísértük Őt a legmesszebbre vivő útján. Az első szívdobbanását valamikor 1998 legelején nekem adta. Az utolsót, ezen az éjszakán, az apjának.

A betegséggel vívott küzdelem évei alatt a családi életünk is épp olyan kaotikus lett, mint a világ körülöttünk, és életem végéig bánni fogom, hogy nem tudtam Norbinak nyugodt, békés hétköznapokat biztosítani otthon sem. Az a bölcs belenyugvás és feltétel nélküli elfogadás, ahogy a szülei hibáit és emberi gyarlóságát szemlélte, megszégyenített mindkettőnket. Egy érett lélek jött el hozzánk a személyében, aki fontos dolgokra tanított meg. Egy kiváló, tehetséges Mester volt, és szeretném azt hinni, hogy én pedig jó tanítvány voltam és vagyok.

Utólag visszatekintve azt gondolom, voltak jelek. Olyan jelek, amiknek valószínűleg akkor sem tulajdonítottam volna jelentőséget, ha már lett volna egy tucat gyerekem. Mert minden gyerek fejlődése egyéni, vannak eltérések, és Norbi tünetei bőven belefértek a tűréshatárba. Ma úgy látom, hogy minden abba az irányba ment, hogy ne derüljön ki idő előtt a betegsége. Valamiért neki is, és nekem is meg kellett élnünk a történteket. És nekem meg kell tanulnom a múltammal együtt élni.

Szeretném JÓL megélni, amit meg kell. Úgy megélni, hogy a szenvedés, az Övé és az enyém, elérje a célját. Hogy ne legyen értelmetlen. Mert csak így van értelme ennek az egész borzalomnak. De rettenetesen nehéz.

Hálás vagyok minden vele töltött pillanatért és hiszem, hogy Norbi sorsa rendben van. Járja tovább a saját útját, ahogy én is az enyémet. És ha van még közös dolgunk, találkozni fogunk. Ebben biztos vagyok.

Ha gyertyát szeretnél gyújtani Norbiért, kattints ide!

Hozzászólások lezárva!

Történetek
?>