Facebook zárt csoportunk

facebook

Gyertyagyújtás és történet elhelyezés
Kedves Látogató!

Történetet és gyertyagyújtási kérést
az angyalokszulei(kukac)gmail.com ra lehet küldeni!
Hornyákné K. Erzsébet szerkesztő,admin
Történetek

Momami (hosszú) története

2002. nyár. – A nagy Döntés, igen, most vállaljunk babát-,  és szinte az első próbálkozásra megfogant az Élet! Fantasztikus érzés, boldogok és büszkék voltunk, újságoltuk mindenkinek, vittük a Pocaklakót szilveszteri buliba, kirándulni. Sokat beszéltem, énekeltem a kisbabámnak, együtt figyeltük a fickándozását. Csinos, fitt kismama voltam, helyes kis pocakkal, csupa negatív lelettel (a 20. héten 4D ultrahangon is voltunk). 80 km-re lakunk Budapesttől, a 7. hónapig ide jártam orvoshoz, majd egy közelebbi kórházat és orvost választottam. Új orvosom a 30. és a 35. héten is végzett ultrahangvizsgálatot, a fej átmérője alapján a baba megfelelően fejlődött. 2003. június 8-ára vártuk a babát, április végéig dolgoztam. Sokat fórumoztam velem -egyidős várandós- kismamákkal. Szinte minden babaholmit beszereztünk de a babasarok még nem volt kész, a babaruhákon még ott lógtak a címkék.

A 36 hetes első NST vizsgálaton izgatottan hallgattuk a babóca szép szapora szívverését, otthon én is megkerestem a fonendoszkópommal, de valahogy lassabban vert.  Vajon miért? A 37 hetes vizsgálat alkalmával újra egészen lassan vert Bálintka pici szíve, kb. 80/sec. Orvosom azonnal végzett egy flowmetriás ultrahangvizsgálatot, de ez szerint a köldökzsinórban megfelelő volt a vérkeringés. Másnap kontrollvizsgálatra mentünk a rendelőintézetbe, ezúttal minden rendben volt. 2 nap múlva újra kontroll, 18:00 órára érkeztünk a szülőszobára, az orvosom éppen ügyeletes volt. A szívhang ezúttal 60/sec körülire lassult több alkalommal is a 2 órás megfigyelés alatt. Félelmetes volt hallgatni. Nyugtatgattak: -Semmi baj, talán összetekeredett a köldökzsinór, a baba nem érzi jól magát, de már elég fejlett, megszülethet, jobb lesz neki idekint-. AZ orvosi vizsgálat után kiderült, hogy a méhszáj zárt, a baba farfekvéses és retardált (!!!), tehát az ő érdekében azonnal műtéti úton kell befejezni a terhességet. Ijedten és izgatottan vártam a Nagy Találkozást. 2003. május 15-én este császármetszéssel megszületett Funk Bálintka. Nem sírt csak nyöszörgött, nem mutatták meg -mert nagyon pici, elviszik felmelegíteni-. Én nem mertem kérdezni sem.

Közben a férjem már visszaért a kórházba a bőröndömmel (2*45 perces autózás után) és halálravált arccal várt a folyosón, kísért a szobába. Ő látta, amit én nem, a rohanó, komoly arcú személyzetet a folyosón, ő már ekkor tudta, hogy nagy baj van. A szobámban a nővéreket kérdezgettem: Mikor hozzák a babát? Nemsokára! De e helyett az orvosom jött és az ágyam szélén ülve csendesen beszélni kezdett. Nem is akartam odafigyelni. A babánk nagyon kicsin, fejletlenül született, valamilyen szindrómája van. A Cerny mentőszolgálat már úton van és elviszik őt a Gyermekklinikára. Micsoda?! Ez csak egy rémálom, ugye? Mi történik velünk? Nem lehet igaz, ugye nem igaz?

Hozzák a babát inkubátorban! Tényleg nagyon nagyon pici, de Ő az én kisbabám, a mi legdrágább egyetlen kisfiunk!!!! Kicsi drágám, tele csövekkel. Azt mondják, nincs életveszélyben, csak alig adnak oxigént, amúgy magától lélegzik, minden rendbe jön. Éjjel fél 11, a férjem hazament, még várt rá a feladat hogy elmondja mindezt a szülőknek, én pedig!? nem is emlékszem erre az első éjszakára. Kétség és remény között, könnyeimmel, üres pocakommal, az üres kiságyban egyetlen polaroid fényképpel.

Férjem és anyukám másnap akkor érkeztek, amikor engem elláttak, így csak benyitottak, de várniuk kellett. Már a klinikáról jöttek. Férjem mosolyát látva reménykedni kezdtem. De mikor újra belépett már zokogott, nem bírta tovább. Együtt sírtunk. Azt mondták a gyermekklinikán, hogy Bálintnak 1% esélye van a túlélésre, de akkor is életveszélyes műtétek sora vár rá. Szív, tüdő, vese, máj, és agyi rendellenességeket állapítottak meg (ezek egyike sem volt súlyos, az élettel összeegyeztethetetlen, sima ultrahangvizsgálattal felismerhető). Férjem fényképeket is hozott nekem, ezeket nézegettem, borzasztóan szomorúan. Ettől kezdve nem is emlékszem csak a rengeteg sírásra.

Jól esett, hogy a férjem szinte egész nap velem lehetett, a szüleink támogatása, hogy orvosom, a védőnő, a gyermekorvos, a nővérek beszélgettek velem és érdeklődtek a piciről. A császáros gyermekágyas szobában voltam, és majd belehaltam, amikor az új szobatársaim megszültek (egyikük gyönyörű ikreket). Minden nap változatlan híreket kaptunk a klinikáról. A húgom, aki aznap kezdett dolgozni egy, a klinikához közeli óvodában, amikor Bálint született, megkeresztelte, és naponta kétszer meglátogatta a kisfiunkat. Ezért örökké hálás leszek neki. Többet látta Őt, mint a szülei. Egyszer még a karjában is tartotta, amíg tisztították az inkubátort. Az én első utam a kórházból Bálinthoz vezetett. Nagyon megrendítő volt. Nagyon sajnáltam a kisfiamat, aki egyetlen pelusban, csövekkel teletűzdelve, kék-zöld foltokkal tarkítva, szenvedő arccal aludt a pittyegő-sípoló inkubátorban, és akitől még valami szövetmintát is készültek venni. Biztos, hogy az agy ilyenkor kikapcsol, mert ezt ép ésszel nem lehet elviselni. Nem is emlékszem érzelmekre, csak képek villannak fel. Naponta kétszer hívtuk a gyermekorvost. A lesújtó hírek miatt mi tulajdonképpen nem is reménykedtünk semmiben. A 9. napon, egy meleg szombati napon sms-t kaptunk. Visszahívtuk az orvost. A kisfiunk meghalt.

Nélkülünk.

Nem voltunk ott.

Egyszer sem vettem a karomba, egyszer sem pusziltam meg, egyszer sem szopizhatott a tejet tudatlanul gyártó melleimből. Amikor énekeltem neki a Bóbitát, vajon hallotta? Vajon megismerte a hangomat, megérezte, hogy az anyukája fogja a kezét? Becsaptam őt, nem tartottam be az ígéretemet, nem volt szép és jó ez a világ, nem voltam vele, nem vigyáztam rá!

Képek villannak be, ahogyan koporsót vásárolunk -anyakönyvi kivonatért állunk sorba- átadom a több számmal nagyobb fehér ruhácskát a boncolóorvosnak, és a kiságyba vásárolt kispárnát, az elsőáldozós csipkefátylamat és két plüssállatkát a temetkezési vállalkozónak- mert úgy döntöttünk, hogy már nem nézzük meg Bálintot, úgy akarunk rá emlékezni, ahogyan élőnek láttuk. Nem tudom hogy ez jó döntés volt-e. Gyávának és árulónak érzem magam emiatt. Sokszor félek tőle vajon tényleg őt adták-e ki nekünk. Május 31-én nagyon meleg volt, a rengeteg fekete ruhás ember között csak Anya és Apa állt fehér ruhában a sír mellett. A húgom még az inkubátorban megkeresztelte Bálintkát, így szilárdan hisszük hogy Ő a halála pillanatától a szentek között örök boldogságban él, velünk van mindig, imádkozik értünk és vigyáz ránk.

A halála nagy megkönnyebbülés volt nekünk, mert ez az élet semmi mást, csak rengeteg fájdalmat és szenvedést jelentett Neki, és ezt látva vérzett a szívünk Bálintért. Szinte vártuk a véget. De mégis, hogyan kívánhatja egy szülő a saját gyermeke halálát? Hogyan létezhet ilyen helyzet? Ha reménykedtünk is egy-egy apró külső javulás láttán, csak még jobban kínlódtunk. Úgysem tudom elmesélni. A poklok pokla volt az a 9 nap. Életünk legszebb élménye helyett- Nem is bírtuk felfogni hogy ez igaz, hogy nem csak rémálom, és hogy velünk, nem mással, hanem velünk történik.

De az élet ment tovább. 6 hét múlva visszamentem dolgozni. A kollégámnak kislánya született, gratulációk, örömteli kiabálás fogadta, én meg csak a gombócot nyeltem a torkomban, aztán persze felálltam és mosolyogva gratuláltam. De minden nap sírtam a legváratlanabb helyzetekben, fizikai fájdalmat éreztem a lelkemben. Anya voltam, gyermek nélkül. A férjem inkább igyekezett továbblépni, belé kapaszkodtam, hátha engem is kihúz a gödörből. Motoroztunk, nyaralni mentünk. Homeopátiás stresszoldó gyógyszert szedtem és szívnyugtató gyógyteát ittam (hónapokig!). Elkezdtem emlékalbumot készíteni Bálintról. Átmentem -a másik fórumra- az nlc.hu-n és a babaneten. Olyanokkal leveleztem, akikkel hasonló történt. Ez óriási segítséget jelentett nekem! Úgy éreztem, már nem vagyok egyedül. Tőlük el tudtam fogadni, amit senki mástól, az együttérzést, a biztatást, a vigasztalást, hogy ne adjam fel, merjek hinni egy új, egészséges gyermekben, hogy egy beteg babával még több szenvedésben lenne részünk. Mások történetei valahogy kisebbítették az én tragédiámat. Azt láttam meg belőlük, hogy nekem miben -könnyebb-. Örültem, hogy nekem nem kellett döntést hoznom a babám életéről, örültem, hogy nem kellett megszülnöm egy halott babát, hogy láttam őt élve, hogy van róla fényképem, hogy meg lett keresztelve, hogy tisztességgel eltemethettük, ahová virágot vihetek, és gyertyát gyújthatok az emlékére. Innét nézve nem bánom, hogy nem derült ki előbb a baj. Azt hiszem, ez azt jelenti, hogy elfogadtam a sorsunkat. A történteket.

De nem azt, hogy a következő gyermekemmel is megtörténhet ilyesmi! Nem és nem és nem akartam kockáztatni! A gyermekklinikán csodálatra méltó odaadással gondozták kisfiunkat, míg élt, de a jövőre nézve nem kaptunk semmiféle konkrét eligazítást, nem irányítottak minket különösebben genetikai tanácsadásra sem. A záróleleteket többszörös telefonos érdeklődésem után végül 3 hónap múlva adták ki, amikor már bejelentkeztem az Országos Családtervezési Központ genetikai tanácsadójába. Ez innét már egy másik történet.

A genetikai betegségek öröklődési kockázatának megértéséhez át kell ismételni a 8. osztályban tanult öröklődéstani ismereteket. Én megvettem Czeizel Endre A gének titkai című könyvét. A Családtervezési Központ munkájáról is az interneten olvastam. A genetikus doktor nagyon kedvesen és alaposan elmagyarázta a majdnem teljesen latin boncolási jegyzőkönyvet és a szövettani jelentést is, amelyben kizárták a gyermekklinika által feltételezett dominánsan öröklődő betegséget, viszont a tünetek alapján egy másik, recesszíven öröklődő genetikai betegséget valószínűsítettek (Smith-Leimli-Opitz szindróma). Ezt a szindrómát azonban csak kisfiunk friss véréből (egyszerű vérvizsgálattal) vagy dns-éből (genetikai vizsgálattal) lehetett volna igazolni, és csak külföldön. A recesszíven öröklődő genetikai rendellenességeknek 25% az ismétlődési kockázata akkor, ha mindkét egészséges szülő hordoz egy-egy hibás gént (25% esély van arra, hogy a gyermek mindkettőjüktől a hibásat örökli és így beteg lesz). De ha a szülők nem hordozók, nem áll fenn ismétlődési kockázat. Kézenfekvő tehát a szülők véréből a génmutáció megállapítása, de ez igen költséges (2-300 ezer ft/fő) ráadásul esetünkben nem is volt valódi alapja, hiszen kisfiunk génhibáját már nem lehetett igazolni. Második látogatásunk alkalmával (2003. október) a genetikusunk felajánlotta, hogy megkérdezi a külföldi intézeteket elvállalják-e és mennyiért a szülői génhordozósági vizsgálatot, de azt is mondta, hogy nagyon meg kell fontolnunk, vállalunk-e gyermeket, hiszen más örökletes betegségről is lehet szó, ám még akkor is legalább 12-15 hónap szünetet tartsunk a WHO ajánlása szerint. Egész úton hazafelé sírtam, kiborultam, egyetlen vigaszom, amibe kapaszkodtam, az új gyermek volt, és ezt is elveszik tőlem?! Nem is hívtam ezután ezt az orvost, ő sem keresett minket. Az interneten angol és német oldalakon utánanéztem, mindent elolvastam erről a szindrómáról, és találtam weboldalt olyan élő gyermekekről is, akik ebben a szindrómában szenvednek, de ez még jobban lesújtott. Én ennek a kockázatát nem akartam vállalni. Akkor inkább ne legyen sajátom! A férjem egészen másképp állt hozzá, szerinte hagyjuk az egész orvosi okoskodást abba, úgysem tudnak semmit mondani, várjunk egy évet és próbáljuk meg újra. Nekem ez nem volt elég. Még (e-mailes levelezés útján) bejelentkeztünk a SOTE-ra is. Abban reménykedtem, egy egyetemi klinika nemzetközi kapcsolatai útján el tudja intézni a szülői génvizsgálatot költségkímélően. Levették tőlünk a vért és szinte a búcsúzáskor kérdeztem rá, mibe fog ez nekünk kerülni. Az orvos elmondta, sajnos ezt a kórház nem tudja magára vállalni, a TB sem finanszírozza – bár meg lehet próbálni pályázatot benyújtani – majd megnyugtatólag hozzátette, nem fognak olyan számlát küldeni, amit előtte nem beszélnek meg velünk. Szóval előbb elvégzik a vizsgálatot, aztán leshetek, ha megkapom a félmilliós számlát? Nekünk nem volt és most sem lenne pénzünk erre. Ezt másnap megírtam a dokinak, és hogy ilyen feltételekkel nem kérjük a vizsgálatot. (Nem is válaszolt.) Ekkor már 2003. decembere volt. Közben továbbra is folytattam az információvadászatot a neten, egy fórumon a Debreceni Orvostudományi Egyetem genetikai laborjában dolgozó lánnyal is megismerkedtem, majd általa a professzorasszonnyal, aki a Heidelbergi Gyermekklinikára irányított, ennek a szindrómának a specialistájához. Ez a doktornő vállalta, hogy a leendő magzatunknál, itthon levett mintából, egy egyszerű enzimvizsgálat segítségével 95%-os biztonsággal megállapítja, hogy szenved-e ebben a szindrómában. Ez náluk bevett gyakorlat, 30 esetben végezték már el magzatnál (a betegség előfordulási gyakorisága 1:20000 illetve más források szerint 1:60000) és még egyszer sem tévedtek. Az enzimvizsgálat viszonylag olcsó, szállítással együtt sem több, mint 50 ezer Ft. Ezt a megoldást választottuk, megnyugodtunk, és elkezdtünk próbálkozni a babával.

Október óta folyamatosan hőmérőztem, volt peteérésem, magzatvédő vitamint szedtem, sportoltam, sok gyümölcsöt ettem, imádkoztam, készültem. Rettenetes nehéz volt kivárni a 32-35 napos ciklusok végét, sok-sok tesztet elpazaroltam, szomorú, bosszús, csalódott voltam hogy már megint nem sikerült. Könnyű azt mondani, hogy ne görcsölj, dobd el a hőmérőt, lazíts, ne gondolj mindig erre! Türelmetlenné tettek a hosszú ciklusok, amiknek régebben örültem. A férjemnek pedig nem tetszett, hogy -időre kell gyereket csinálni-. De aztán egész jól belejöttünk, és természetessé vált, hogy két-háromnaponta ágyba bújunk. Márciusban már a férjemmel együtt szedtünk multivitamint és Maca Vibe kapszulát, amiről sok jót olvastam. 2004 húsvétja körül késett (mint mindig) a menstruációm és (mint mindig) nem bírtam kivárni az időt a teszteléssel. Negatív, kidobtam, pár óra múlva kiszedtem a kukából, és egy igen halvány babacsíkot láttam. Januárban is volt már egy ilyen, de akkor megjött, hát elkezdtem izgulni. Még 7 db tesztet elhasználtam az ezt követő napokban, amelyek egyre erősödő, de még mindig halvány babacsíkokkal kergettek az izgalomba. Végül a ciklusom 42. napján már -megfelelőnek- ítéltem és magam is elhittem a pozitív eredményt, főként, mert az orvosomat is felkerestem (nem váltottam orvost) aki hüvelyi ultrahanggal megkereste nekem a pici gyermekünket rejtő petezsákot!!!!!! 5 hetesnek mérte a terhességet, ami megegyezett az én számításaimmal. 8 hetesen ismét megnéztük a kicsit, már a szívdobogását is hallottam! Mehettem a védőnőhöz, és hátravolt a genetikai vizsgálat. A nőgyógyásznak vázoltam a genetikai kutatásaimat, levelezéseimet, és beutalóval a Szabolcs utcai kórház genetikai tanácsadójába mentünk, korionboholy-biopsziára jelentkezni. Hosszas várakozás (2 óra az ultrahangos vizsgálatra és 2 óra a genetikus szobája előtt) után óriási meglepetésünkre a doktor úr közölte, hogy a leleteink és a magyar illetve a német professzortól kapott levelek alapján nem indokolt a korionboholy-biopszia. Ugyanis sem a gyermek betegsége, sem a szülők hordozó volta nincs igazolva, így ennél a babánál a sima enzimvizsgálat negatív eredménye nem jelentené, hogy egészséges, nem érdemes elvégezni. Kérte, hogy keressük fel újra a Családtervezőben dolgozó doktort, akivel épp most konzultált, ő emlékszik az esetünkre, és különben is ő foglalkozik a ritka génbetegségekkel. Ekkor már délután volt és nem terveztünk egész napos szabadsággal, különben sem akartunk oda visszamenni. Szíven ütött a doktor úr javaslata, mely szerint a kockázat miatt lehetőségem van a terhesség megszakítására, és donor inszeminációra (vagyis idegen hímivarsejttel történő mesterséges megtermékenyítésre), még van időm, gondoljam át. Majdnem leestem a székről. El se hittem hogy ezt hallottam, ott ülök 8 hetes terhesen, hosszú hónapok szomorúsága, kétsége, kutatása után, és ő ezzel jön nekem, mintha tudatlanul és felelőtlenül estem volna teherbe!!! A férjem szerencsére velem volt és akkor elmondta a véleményét az egész genetikai tanácsadásról, a gyerekklinikán kapott zavaros felvilágosítástól kezdve, a Családtervezős és SOTE-s kalandokon át a debreceni és heidelbergi professzorasszonyokkal folytatott levelezésemig. Megismételte, hogy nagyon is jól tudjuk, van lehetőség szülői szűrésre, csakhogy nem tudjuk kifizetni, bár konkrét árat eddig még senki nem mondott, és hogy magunknak kellett keresni egy olyan szűrési lehetőséget, ami bár nem 100% de mégis csökkenti a kockázatát egy ilyen súlyosan terhelt magzat kihordásának.  Nem mondom hogy a beszélgetés ezen pontján még teljesen higgadtak voltunk. Végülis a doktor végighallgatott és megkaptuk az időpontot a korionboholy-biopsziára.

Másnap felhívott minket a Családtervezős genetikus orvosunk. Nem hagyta nyugodni az ügyünk és megpróbált rábeszélni, hogy végeztessük el a szülői génhordozósági vizsgálatot, megígérte hogy felhívja azt a klinikát, amelyet eddig nem sikerült elérnie, hátha hajlandóak kedvezményt adni valamiféle intézmények közötti kutatási együttműködés címén. Nagyon meglepődtem. Másnap délután újra hívott, csodák csodájára sikerült elintéznie, hogy ingyenes legyen a vizsgálat!!! Ez bizonyára egyedi eset, egyáltalán nem szokványos, számomra főleg különös, hogy amit a legnagyobb magyar egyetemi klinikai genetikai laboratórium meg sem próbál, azt egy egészségügyi intézmény orvosa képes kivívni. Madarat lehetett volna fogatni velem!!! Bár 80kilométerre lakunk Budapest határától, két óra múlva már a vérünk csurgott a fiolákba, orvosunk kísérőlevelet írt, és jött a futár a csomagért. Szédültem, nem bírtam felfogni, hogy amiért 8 hónappal ezelőtt jöttünk, az most 2 nap alatt elintéződött! Három hét múlva jött a negatív eredmény, nem vagyunk hordozók. Nem kell magzatvizsgálat! Ha a kisfiunk ebben a szindrómában szenvedett is, amit már sosem tudunk meg, nem tőlünk örökölte, és ezért a testvére sem örökölheti. Genetikusunk felajánlotta, hogy a terhesség alatt további beutalókat ad szív-ultrahang és 3-D ultrahang vizsgálatra, Budapest legjobb specialistáihoz, ezekre el is mentünk és mindent rendben találtak a szépen növekedő kislányunknál. Nőgyógyászom minden hónapban ultrahanggal ellenőrizte a növekedést, minden alkalommal 3-4 méretet is megmért. A harmadik harmadra kezdtem megnyugodni és igazán élvezni a kismamaságot. Most a 30. héttől már táppénzre mentem, a könnyű és sima szülés érdekében terhestornát végeztem, homeopátiás szert szedtem, málnalevél teát ittam, még szülésznőt is választottam, orvosommal megbeszéltük, hogy spontán beinduló és jól haladó szülés esetén nem végeznek újabb császármetszést. Eljött a kiírás napja és nem történt semmi, be kellett feküdnöm, rettentő csalódott voltam. Aggódtam is, sajnos ismerek néhány túlhordás alatt bekövetkezett tragédiát. Bevallom, megkönnyebbültem, amikor eldöntötték, hogy másnap császármetszéssel megszületik a kislányunk. Pindurka kincsünk 2004. december 21-én délelőtt világra jött, a műtét komplikációmentes volt, mi pedig végtelenül boldogok! Dorka gyönyörű kislány! Az első hetekben csak sírtam az örömtől, az emlékektől, sírtam nem tudom miért. Talán, mert végre igazi anyuka lettem.

Azt még le kell írjam, hogy sajnos sok ember a szűkebb és tágabb környezetünkből nem tud mit kezdeni egy ilyen -helyzettel-. Jobb híján okokat keresnek és gyártanak a tragédiához, ostobaságokat pletykálnak. Rólam pl. azt mondták, hogy fogyókúráztam, joghurton éltem, azért lett a baba visszamaradott. Ezért (is) rendkívüli módon dühítettek a súlygyarapodásomat és az étvágyamat firtató kérdések a második terhességem alatt. Aztán ott vannak a sületlen közhelyek, amiket vigasztalásnak (?) szánnak: -Jobb volt ez így, hidd el- (vajon miért lett volna jó, és milyen jogon szólít fel, hogy higgyek neki?). -El kell felejteni- vagy -Majd elfelejted- (Már hogyan is akarnám, tudnám elfelejteni a gyerekemet) -Majd lesz másik- (mintha azzal Őt pótolnám?!) -De hát ennek a terhesség során ki kellett volna derülnie- (talán ő is végzett orvosi egyetemet, ha annyira ért hozzá?). Ilyeneket nem szabad mondani! Inkább hallgasson, aki szerint nincs az ilyen megjegyzésekben semmi bántó. De akkor mit kell mondani? Nem tudom. Nem muszáj okvetlenül mondani valamit! Talán csak annyit, hogy -igazán együtt érzek veled, nagyon sajnálom-. Meg lehet kérdezni, ha őszintén érdekel, hogy megtudták-e már az orvosi okokat, hogy lehet-e, akarnak-e újra babát vállalni. Bármit mond az anya/apa, sosem szabad vitatkozni vagy -okosságokat- hangoztatni. A kéretlen tanácsok helyett sokkal inkább valódi együttérzésre, meghallgatásra van szükség.

Én viszont azt üzenném a velem egy cipőben járóknak, hogy járják végig a gyász keserű lépcsőfokait, sirassák meg és engedjék el az elvesztett kicsikéket. Ne féljenek a könnyektől, de azt se szégyelljék, ha újra tudnak már nevetni. Ne érezzék, hogy ezzel, vagy egy új gyermek vállalásával megcsalják az elvesztettet. Ő mindig a szívünkben marad, de nem sirathatjuk örökké. Akarni kell talpraállni, örülni kell az életnek, társunknak, a testi-lelki egyensúlyt újra meg kell találni, ha kell, segítséget kell igénybe venni, és, ha lehet, felelősséggel újra kell próbálkozni. Én végigcsináltam és sikerült. De kérem Istent, hogy soha többé ne állítson ilyen feladat elé.

Balintangyalkaja

monika.funk@enternet.hu

Hozzászólások lezárva!

Történetek
?>