Facebook zárt csoportunk

facebook

Gyertyagyújtás és történet elhelyezés
Kedves Látogató!

Történetet és gyertyagyújtási kérést
az angyalokszulei(kukac)gmail.com ra lehet küldeni!
Hornyákné K. Erzsébet szerkesztő,admin
Történetek

Mezei Nelli története

csütörtök, szeptember 21, 2006
De hol van Kis?

Ó, Nyuszi barátai,
rokonai és ismerősei,
ne keressétek Kist,
itt van a hasamban,
fiú vagy lány,
ha alszom, alszik,
muszáj neki,
májustól
ha nem alszik, nem alszom,
nincs választásom,
ő Kis,
most a petefészkemet nyomja,
és Micimackóval álmodik.
szombat, október 21, 2006
Kis

senkit sem értesítve elrepült az örök Nirvána felé. Nem várta meg a bemutatkozást, a napfényt, a hangokat, önállóan úgy döntött, hogy nem kér ebből a világból. Kis döntését csütörtökön tudtam meg, amikor az ultrahang Kis helyett egy nagy fekete foltot mutatott, Kis kiüresedett magzatburkát, egy amőba-alakú koporsót, ahol ott kellett volna legyen, de nem volt ott. Kis öt hete játszotta már ezt az “egyik pillanatban még vagyok, a másikban már nem” játékot, így elkerülhetetlenné vált, hogy tegyünk valamit Kis itt hagyott fizikai maradványaival.

A kórház, mint minden kórház, sötét volt, fertőtlenítőszagú, a személyes tér minden hiányával, kíméletlenül vágja arcomba az emberi tragédiák fizikai valóságát: a vizsgálóban bambán állok félmeztelenül, amíg kiderül, hogy itt nem megvizsgálni fognak, hanem kórházi “viseltbe” kell átöltözni, a két ápoló felszabadultan nevetgél valamin, de a szavak nem jutnak el hozzám, csak a nevetés, rettenetesen meg vagyok ijedve, aláírom a beavatkozást, persze, nem akarok vérmérgezésben meghalni, a műtőből kilátszik két vézna láb, amint épp a kecskének nevezett női borzalmon vonaglik, a szalonban egy tizenéves forma lány karjából lóg a perfúzió, a lány arcán olyan méretű közöny és szomorúság, hogy alig merek ránézni, inkább a perfúziót nézem. Várok. Telefonok, sms-ek érdeklődnek, bíztatnak. Mit lehet ilyenkor mondani? Hogy igen, majd erős leszek? Hogy szenvedéseimmel nem leszek terhére senkinek? Hogy jól vagyok? Hogy ne izguljanak? Halálfélelmem van, Robin Cook krimijével próbálok menekülni a valóság elől, a rám váró fizikai fájdalom és emberi megaláztatás elől, amiről tudom, hogy “felemelt fejjel és egyenes derékkal” – ahogy az apám mondja – el kell viselni, hogy megőrizhessem az emberi méltóságom maradékát, és belenyugodhassak az elkerülhetetlenbe.

Fiatal nővérke jön vért venni, mondom neki, mit mondott az orvos, sértődötten mondja, hogy nincs igazam, mert az nem úgy van, szégyenkezem, hogy okosabb akartam lenni, pedig tényleg azt mondta, tíz perc múlva bejön másik nővérke, kedves, ezek szerint már tudja, nem is tudom, hogy jobb, ha tudja, vagy ha nem, az együttérzés legalább olyan rossz, mint az érzéketlenség, közben az orvos többször bejön, ellenőrzi a folyamatot, kedves arca van, és olyan megnyugtató hangja, ebbe kapaszkodom, mert a szaktudásáról nem tudok semmit, de kell valamilyen irracionális emberi kapaszkodó, újabb nővérke ragad ki Cook gyilkosságai közül, fájdalomcsillapítót ad, kimerítően kérdezget korábbi betegségeim, allergiáim felől, nyugtat, hogy nem fog fájni az injekció, mondom, tudom, voltam már kórházban, amikor össze-vissza szurkálták a seggem napjában háromszor, mondja, tíz perc múlva visszajön, addig zsibbajdak. Zsibbadok. A reggel megivott kávé visszakívánkozik, nemhiába mondta az orvos, hogy ne egyek előtte. Bekísérnek a műtőbe.

Legalább hatan vannak bent, nők, férfiak vegyesen, zavartan elfordítják a fejüket, rutinból szétnézek, a kecske alatt piros műanyag veder, tele véres vattával és maradványokkal, élénk piros vérrel, felültetnek a kecskére, bejön az orvos, kérdez valamit, válaszolok, leül velem szemben, mondják, hogy toljam a fenekem a veder fölé, fertőtlenítenek, hallom a vatta csobbanását a vederben, kezdi mondani az orvos, hogy mit csinál, helyi érzéstelenítést ad a méhembe, fáj, mocorgok, rám szólnak, hogy ne mocorogjak, majdnem visszaszólok, hogy hallgassanak, mert nem nekik fáj, kár, hogy ilyenkor soha nem jutnak eszembe a frappáns román válaszok, és akkor az orvos kaparászni kezd a méhemben, le kell fogjanak a fájdalom miatt, olyan hangja van, mint amikor a karfiolkaparóval kikaparom a karfiol belsejét, rettenetesen fáj, rámkiabálnak, hogy lazítsak, próbálok lazítani, nem megy, az orvos abbahgyja kicsit, tehetetlenségemben elsírom magam, az egyik nővér vigasztalóan megsimogatja a kezem, most nagyon megnyugtató ez az emberi gesztus, két kaparás között az orvos nyugtatóan a hasamra teszi a kezét, kérdez valamit, de nem tudok válaszolni, csak azt érzem, hogy a keze meleg, puha, csökkenti a fájdalmat, hallom, ahogy Kis földi maradványai a piros vederbe hullanak, nem tudom a sírást visszafolytani, pedig nagyon igyekszem, kimosnak, ez legalább nem fáj, közben vége az egésznek, fertőtlenítés, öltözködés, az orvos megbeszélni velem a technikai részleteket, vizsgálat, egyebek, egyedül ő néz a szemembe, a többiek elfordulnak, mindenki csinál valamit, receptet írnak, olvasnak, a számítógép monitorját nézik. Visszakísérnek a szalonba, bebújok az ágyba, igyekszem minél hangtalanabbul sírni, nehogy megkérdezzék, mi bajom. Egy óra múlva már otthon vagyok. Nem tudok róla beszélni, pedig kérdezgetnek. Próbálok nem gondolni rá.

szombat, november 04, 2006
Boszorkányszombat:
Rohamokban tör rád a sírógörcs, nem is tudod, mikor hova bújj, hogy senki ne lássa, aberrált gondolatok, gyanúsítgatások, őrület ez az egész, hogyan lehet magad elől elmenekülni? hogyan lehet úgy túlélni az egészet, hogy ne maradjon maradandó nyoma, és a sírás ne tűnjön önsajnálatnak és kikényszerített sajnálatnak, hogy a láz miatt ne érezz lelkiismeretfurdalást, és ne utáld a tested, amelyet addig szépnek láttál, és amely nem volt elégséges, hogy asszony lehess, és minden adandó alkalommal ellened fordul, kivetkőztet önmagadból, akaratod ellenére tesz mássá, mint ami vagy? mert a szeretetben is egyedül maradsz, ezért szenvedés a szeretet, és ezért sorolja a zen az érzelmek közé, ha van egy cseppnyi méltóságod, tudod, hogy a szeretet nem kikényszeríthető, viszont olyan megalázó, ha nincs, és mégis kényszeríteni kell, mert nem lehet nélküle élni, és ha nélküle élsz, nem ember vagy, hanem monstrum? sírnivaló az egész, Pilinszky, József Attila, “mi lenne, ha egy forró éjszakán házatokat rátok gyújtanám”, és “ki szenet árul, ki szerelmet, ki pedig ilyen költeményt”, támadás-védekezés, hatalom-kiszolgáltatottság, minden csak mélyíti a szakadékot, ami önmagad körül van, bújj el magadban, mindig tudtad, hogy ez az egyetlen megoldás, az egyetlen védekezés a kiszolgáltatottság ellen, az érzelmek ellen, amelyek aljasul letámadnak, mikor tudod, hogy nem bírod tovább, oda a nehezen megszerzett önfegyelem, és pitizel, mint a kutya, és elfordulnak, vagy rosszabb, elhalmoznak, akiktől nem tudod elfogadni, ó, de szégyen, de ezt persze csak utána gondolod, magadban monologizálsz, mert nem mersz hangosan beszélni, mert félsz, igen, ez az egyetlen büszkeséged, a gyávaság, és mikor már egy kicsit biztonságban éreznéd magad, a fenevadak akkor törnek rád belülről, mindenfelől, és nem lát senki beléd, ugyan már, ki látna, ki ismerne annyira, hogy igazán, egyszer is kíváncsi legyen rád, aki csak te vagy, mindig tudtad, hogy az üvegbúra ott leselkedik rád, hogy éhes száját feltátsa, és eddig olyan jól titkoltad, és holnaptól megint titkolnod kell, mert muszáj, ez a szombat a boszorkányok szombatja, mindent szabad, csakhogy újra érezd, hogy nő vagy, szép, lebegő, mert oly kevésszer van ilyen szombat, amikor mindenki alszik csak te vagy ébren, repülsz az eltűnt idő nyomában, és tehetetlen vagy, sodródsz a világgal, és minden mindegy, mert ilyen ez az egész, erre a tehetetlenségre születtünk, óh, hogy nevethetnek fent az istenek…

Hozzászólások lezárva!

Történetek
?>