Facebook zárt csoportunk

facebook

Gyertyagyújtás és történet elhelyezés
Kedves Látogató!

Történetet és gyertyagyújtási kérést
az angyalokszulei(kukac)gmail.com ra lehet küldeni!
Hornyákné K. Erzsébet szerkesztő,admin
Történetek

Marcell története

Második házasságunkban éltünk mindketten, amikor úgy gondoltuk, hogy eljött az idő, hogy gyermeket vállaljunk. Úgy éreztük, minden tekintetben megérettünk a szülői szerepre, hogy megszülessen az első gyermekünk.

Nagyon hamar sikerült várandós lennem, akár felesleges is lett volna tesztelni, úgy is tudtam, hogy gyermeket várunk. Nagyon szép terhességem volt, semmi probléma nem merült fel, mindig minden vizsgálati eredményem jó volt, éppen ezért a 8. hónap végéig bátran dolgoztam. 4D-és ultrahang alkalmával tudtuk meg, hogy kisfiút várunk, Marcellt. Határtalan volt a boldogságunk.

Derült égből ért villámcsapásként, hogy kórházba kell befeküdnünk, mert a szokásos orvosi vizsgálatkor sikerült produkálnunk egy 150-es vérnyomást, fel is vizesedtem eléggé és ez a kettő együtt már indokolttá tette, hogy kórházba kerüljünk.

Sietve vásároltunk papucsot, köntöst, hálóingeket, végigsírtam az egész éjszakát, mintha csak éreztem volna, hogy szörnyűség fog velünk történni. Bedagadt szemekkel mentem a párommal a kórházi felvételre. Látva az állapotomat azzal nyugtattak, hogy 36 hetes terhes vagyok, elég nagy már a baba, akár meg is születhet. Ezzel próbáltam nyugtatni magam én is ezt követően.

Nehezen sikerült megszoknom a kórházi létet, a kiszolgáltatottságot, főleg azt, hogy szinte nem történik velünk semmi, nem kapok semmi információt, de azt tartottam szem előtt, hogy a legjobb helyen és kezekben vagyunk. Az első pár napban a vérnyomásom is rendeződött, az orvosom viccelt is, hogy ennyire megijedtünk a kórháztól? Aztán sajnos folyamatosan magas lett, még a gyógyszeres kezelés mellett is. A párom minden nap bejött hozzánk, ő is úgy érezte, hogy nem lehet gond, hiszen kórházban vagyunk, van fogadott orvosom. Tehát igyekeztünk mindenről gondoskodni, már amiről tudtunk.

Körülbelül 3. napon az egyik nővér észrevette, hogy a NST alatt halhatóan, illetve a görbén is láthatóan néha „el-elüt” az én picikém szíve. A nővér megemlítette a főorvosnak, aki gyermekkardiológussal való konzultációt helyezett kilátásba. Sajnos ezt 2 hétig (!) nem sikerült összehozni, közben én minden nap kétszer végig hallgattam, ahogy néha rendszertelenül kalimpál az én picikém szívecskéje. Hát érthetőn ez nem használt a vérnyomás értékeimnek. 2 hét elteltével a fogadott orvosomnak leeshetett, hogy ez ügyben talán kellene lépni, így megszervezte, hogy felmehessünk a fővárosba, Dr. Hajdú Júliához, aki megállapította, hogy nem áll fejlődési rendellenesség a háttérben, nem tekinthető kórosnak ez az elütés. Megnyugodtunk, azt gondoltuk, hogy a nehezén túl vagyunk. Dehogy voltunk túl!

Közben a mellettem lévő ágyra befektettek egy hajléktalan „anyukát”, aki nagy pocakkal rendszeresen dohányzott és kávézott, hajnalban kelt, hogy mielőbb meg tudja inni a kávéját és el tudja szívni az első cigijét. Közben folyamatosan mindenkit félelembe tartott a viselkedésével, zavaros tekintetével. Hát senki nem tudott nyugodtan aludni éjszakánként a kórteremben, én meg mellette végképp. Meg is lett mindennek az eredménye: újabb fajta vérnyomáscsökkentőt kellett még plusszban szednem. 3 napig bírtam és egy szobatársammal átkértük magunkat egy másik kórterembe.

Lassan közelgett a szülésre kiírt időpont, de mivel teljesen zárt volt a méhszáj, ezért az orvosom úgy döntött, hogy egyelőre várunk. Mintha minden rendben lett volna egyébként. Akkor már három napja 160-170-es vérnyomást mértek hajnali fél hatkor és én kuncsorogtam, hogy mielőbb kaphassam meg a gyógyszereimet.

Az 1 hónap alatt két vasárnapra sikerült hazakönyörögnünk magunkat, végre együtt lehettünk hárman, nem csak a kórház falai között. Nagyon jó volt!

Aztán a 1 nappal a kiírt időpontot követően úgy döntött a főorvos, hogy most és mindjárt irány a szülőszoba. Indok: a méhszáj zártsága miatt nem tudja megállapítani a magzatvíz milyenségét. Az orvosom nem is tudott minderről, de gyanítom, akkor sem történt volna másképp. A fogadott orvosom telefonszámot nem adott, így értesíteni sem tudtam. Nővérek azt mondták, hogy majd ők hívják.

Megrémülve pakolgattam össze az 1 hónap alatt felhalmozott dolgaimat, szinte sírva hívtam a férjem, hogy induljon, mert szülünk. Fél órán belül lent voltunk szülőszobán.

Az adminisztrációt félbeszakította a főorvosi vizit, majd miután ezen túl estem, rátettek a Ctg-re, vagyis akartak volna. A szülésznő sehol nem találta a pici szívhangját, kereste, de sehol semmi. Ekkor még nem gondoltam rosszra, biztos a gép nem jó.  Aztán jött egy doki, ő sem találta, irány az ultrahang. Hát az ottani orvos is kétségbeesetten kereste, hívott egy másik orvost is. Senki nem szólt semmit, én csak feküdtem az ágyon, aztán rákérdeztem: „Meghalt a babám?”  „Igen.” Ennyi volt a válasz. Onnantól teljesen fura állapotban kerültem.

Emlékszem, hogy visszavittek a szülészetre, hívtam a férjem, aki abban a tudatban volt úton, hogy „Hurrá, szülünk!”. Fel-alá járkáltam a vajúdóban, rémlik, hogy jött az ügyeletes doki, megvizsgált, csak tudnám miért, ledokumentálták magukat, hogy mi mikor is történt. Órák teltek el. Aztán végre bejöhetett a férjem, egyszerűen nem tudtuk felfogni, hogy a pocimban már nem él a picurkánk. Majd megjelent az orvosom is, az osztályvezető főorvos is és a „Hogyan történhetett ez meg?” kérdésünkre nem volt válasz.

Jött a megdöbbentő valóság: meg kell szülnöm a halott gyermekemet, nincs mód a császármetszésre. Én hevesen tiltakoztam, hogy nem vagyok rá képes, de nem számított. A férjem – szegény – megígérte, hogy akkor is együtt szülünk, végig csináljuk együtt, így is. Minden úgy történet ezután, mint egy normál szülésnél, leszámítva, hogy értelme nem volt már.

Közel 8 órás vajúdás után született meg Marcell. Sok együttérzést nem kaptam az orvosomtól : amikor kézzel tágított és én kiabáltam a fájdalomtól csak annyit mondott fennhangon: „Most két órát megspóroltunk. Döntse el, hogy megérte-e!!!” Lehetőségünk lett volna megnézni, de gyorsan kellett dönteni (már a kitolási szakaszban voltunk) és akkor úgy döntöttük, hogy nincs erőnk hozzá. Annyira akartuk, annyira vártuk, nem tudtunk volna elszakadni tőle. Így se tudunk. Amikor kicsusszant a kis teste, együtt bőgtünk a párommal és tudtuk, hogy Ő így is, úgy is mindig velünk lesz, és mi akkor is szülőkké váltunk, még ha nem is találkozhattuk. Annyit tudunk, hogy volt hajacskája és „Nagyon szép baba, olyan mintha aludna”. Ezek a szülésznő szavai voltak. A férjem utólag elmondta, hogy tudta a szomorú valóságot, mégis abban reménykedett, hogy fel fog sírni Marcell és csak egy rossz álom ez az egész.

Aztán visszavittek abba a kórterembe, ahol előtte voltam. Csak egy napot bírtam ki, saját felelősségre hazajöttem. Hazajövetel előtt a főorvos szombati nap révén meglepő módon bent volt és megakart arról győzni, hogy maradjak, meg hát igaszságügyi orvosszakértői vizsgálatot fog kérni, bár csak később jöttünk rá, hogy ez csak olyan nyugtató szöveg volt. Szó sem volt erről! Tájékoztatott arról is, hogy az elsődleges boncolás szerint szívizomgyulladása volt a picurnak, ez okozta a halálát. Nem volt kellemes diagnózis, de próbáltuk tudomásul venni.

Hazamentünk, összecsomagoltuk a kis dolgait, szétszereltük az ágyát. Én meg akartam tartani a kis plüss füles kardigánját, ami rávárt, egy flakon babafürdetőt a babaillat miatt, de a férjem nem engedte. De mégis sikerült visszacsempésznem a csomagból, amit aztán elvittünk anyuékhoz. Hosszú hónapokig titkon ezeket vettem elő, simogattam a kardigánt és érezni akartam a babaillatot.

Szörnyű hetek, hónapok következtek. Rengeteget beszéltünk Marcellről a nap minden órájában, percében. Próbáltuk felidézni a babavárás hónapjait, a szülést, amit együtt végig csináltunk. Jó volt mindarról beszélni, ami Marcellal volt kapcsolatos!

4 hét múlva visszamentem dolgozni, nem volt egyszerű elviselni a sok szomorú, néha szánakozó pillantást, de muszáj volt. Sok ismerős, barát nem jelentkezett csak hónapok elmúltával és ez nagyon fájt. De ma már nem lényeges, legalább sikerült szelektálni.

„1 év” mondta az akkori orvosom. Ennyit kell várni, hogy újra próbálkozhassunk. Rengeteg idő, főleg annak, aki harminc felett van. Számoltuk a heteket, hónapokat. Közben a boncolási jegyzőkönyv csak nem akart megérkezni, bementünk személyesen a patológiára. És akkor jött a hidegzuhany: szó sincs szívizomgyulladásról, teljesen kizárható, Marcell teljesen egészséges volt. A halál oka: méhen belüli fulladás. Egészen eddig próbáltunk elfogadni az elfogadhatatlant, hogy ha beteg volt, valahol talán jobb is, hogy így történt, hiszen nem lehet gyógyítani, diagnosztizálni ezt a betegséget. Kényelmes elsődleges diagnózis volt, a kórháznak.

Rohantunk át a szülészetre a főorvoshoz. Kivártuk a sorunkat. Ő azt sem tudta, hogy kik vagyunk, majd miután emlékeztettük a történtekre, még mindig tartotta magát az eredeti diagnózishoz. Na akkor nem bírtam tovább, felemeltem a hangomat és elmondtam, hogy honnan jövünk és mit mondtak. Ekkor hajlandó volt telefonálni és azzal summázta az egészet, hogy „Végül is mindegy, hogy mi volt a halál oka, így is, úgy is megállt a szíve.” Ez volt az utolsó csepp abba a bizonyos pohárba. Még mindig viszonylagosan kultúráltan megmondtuk a véleményünket az eljárásról, arról, hogy a történtek után érdekes módon hétvégén is menniük kellett a kismamáknak UH-ra, egyéb vizsgálatokra, ami előtte nem volt szokás. Ezt is letagadta a szemünkbe, sőt elég furcsa szavakkal illette ezen kijelentéseimet. Mintha legalább is megzizzentem volna, úgy tekintett rám.

Ahogy kiléptünk az ajtón egyszerre mondtuk, hogy nem hagyjuk ennyibe. A kisfiúnkért, a remélhetőleg születendő gyermekeinkért, mások gyermekeiért is.

Azóta elkészült  egy orvosszakértői vélemény, ami a kórház felelősségét állapította meg, túl vagyunk az első tárgyaláson. Folytatjuk…végig csináljuk, bármi is lesz az ítélet.

Marcell születését követően fél évre – nem hallgattunk az akkori orvosomra, érthetően orvost és kórházat is váltottunk – megfogant Marcell kisöccse és 2005. december 29-én megszületett, Levente, egy teljesen problémamentes várandósságot követően, éppen, hogy beérve a kórházba.

Boldogságunk határtalan, de nem teljes. Marcell nagyon hiányzik és mindig is hiányozni fog. Tudjuk, érezzük, hogy vigyázz a testvérkéjére, ahogy egy jó bátyuska, óvja, félti őt. Ahogy mi is…Egy valaki mindig hiányozni fog. Ő, akit annyira vártunk, szerettünk és mindig szeretni fogunk.

Hozzászólások lezárva!

Történetek
?>