Facebook zárt csoportunk

facebook

Gyertyagyújtás és történet elhelyezés
Kedves Látogató!

Történetet és gyertyagyújtási kérést
az angyalokszulei(kukac)gmail.com ra lehet küldeni!
Hornyákné K. Erzsébet szerkesztő,admin
Történetek

Manóka története

Még csak pár nap telt el és keresem a választ a miért?-re. Sosem gondoltam, hogy ez velünk is megtörténhet és hogy ennyire fáj. 10 nappal ezelőtt felnőttem, úgy igazából, pedig hivatalosan már pár éve felnőttnek számítok…

Ez az év sok keserűséget tartogatott számomra, amit nem is sejtettem. Először a párom lepett meg egy romantikus lánykéréssel, majd pár hét múlva kapcsolatunk krízisbe került. Esküvő lefújva, meghívások törölve, gyűrűk lemondva. Padlóra kerültem és a szakításon gondolkodtunk. Nem tudtam mihez kezdjek, életem szerelme és hagyjam el?! Adjam fel a harcot, menjek el, kezdjek új életet? NEM! Harcolni kezdtünk egymásért, a kapcsolatunkért, a jövőnkért. 2 hónap alatt rendbe tettünk mindent, rengeteget beszélgettünk, új fejezetet nyitottunk közös életünkben. Megbeszéltük, hogy szabad áramlást hagyunk a babatémának is és ha úgy jön össze nagy örömmel állunk a szülőség elé. Eltelt pár hét és a rendszeres „tesztelgetés” negatív eredménye láttán minden alkalommal csalódott voltam (pajzsmirigy megbetegedés miatt minél hamarabb szerettem volna tudni, ha babát várunk ezért rendszeresen csináltam terhességi tesztet). Egy idő után felhagytam a tesztvásárlással, mert már tiszta hülyének éreztem magamat. Közben május elején párom újra elém állt a nagy kérdéssel és én boldogan igent mondtam. Ki is tűztük szeptember 19-re az időpontot és el kezdtük szervezni az esküvőt. Mivel Prágában élünk, párom Morvaországból én pedig Szlovákiából származom, kicsit macerás a szlovákiai lagzi megszervezése, de legalább kicsit elterelődtek a gondolataim. Egy héttel a lánykérés után vettem egy újabb tesztet, mert pár napja késett az amúgy percre pontos menzeszem. Gépiesen megcsináltam és a kis tesztcsíkot a fürdőszobában hagytam. Közben tettem-vettem a lakásban, párommal készülődtünk a kolléganője aznapi szülinapi vacsorájára, majdnem ki is ment a fejemből. Mikor újra a fürdőbe léptem és megláttam a két csíkot köpni-nyelni nem tudtam. Le voltam döbbenve, nem számítottam rá. Tulajdonképpen nem tudom mit vártam. Olyan ijesztő és hihetetlenül jó érzés volt egyszerre, szavakkal nem is igen lehet leírni. Kedvesem épp akkor haladt el a fürdőszoba előtt és látva a tükörből visszanéző megdöbbent arcomat egyből tudta miről van szó. Percekig a kád szélén ültünk és bámultunk magunk elé. Életem legszebb meglepetése volt! Ezután minden nap örülgettünk a kis jövevénynek, tervezgettünk, mindent próbáltunk átbeszélni, megoldani, hogy mire megérkezik hozzánk a picuri „vendég” minden rendben legyen. Sajnos nem teltek jól a napok, hetek, gyakran fájt a hasam, majd kicsit vérezni kezdtem, de az orvos megnyugtatott hogy ez nagyon gyakori jelenség a terhesség elején. Fura érzés volt figyelni testem és lelkem változásait, feszülő mellek, hányinger, kívánósság, viharos hangulatváltozások, hőhullámok, nehézkes alvás, állandó fáradtság és a szaglásom egy nyomozókutyájéhoz hasonlított J. Nővéremnek, aki pár hónappal ezelőtt hozta világa az édes Zoé Sára keresztlányomat, gyakran mondogattam nevetve, hogy egyelőre még nem élvezem a dolgot.

Csütörtök este volt (2009.7.2.), párommal valamin összezörrentünk és egyedül mentem zuhanyozni. Már épp végeztem, mikor valami meleget éreztem végigcsurogni a lábamon. A földre nézve láttam a vértócsát magam alatt és tudtam, vége. Sírva kiabáltam, hogy segítsen. Azonnal a kórházba indultunk, halálra voltam rémülve, amin az ügyeletes orvos és nővér hozzáállása csak rontott. Minden percben éreztették, hogy a terhükre vagyok, egy a sok közül, megalázó volt, annyira kiszolgáltatottnak éreztem magamat és senki nem mondott semmit. Végül az orvos elkezdett magyarázkodni, hogy bent kellene maradnom, de nincs szabad ágyuk és pótágyra kerülnék. Rögtön hívtam az orvosomat aki épp egy másik kórházban volt szolgálatban. Újabb taxit hívtunk és indultunk oda. Sajnos ő már nem találta a szívhangot. Manócska a 8. héten ment el, ilyen rövid ideg tartott az örömünk. Még aznap éjjel kitisztították a méhemet és másnap engedtek haza. Egy örökkévalóságnak tűnt az a 12 óra, amit a kórházban kellett töltenem. Úgy éreztem, nem kapok ott bent levegőt, ki kell jutnom onnan, mert különben megőrülök. A kórház előtt várt a párom és csak zokogtam és zokogtam a karjaiban. Az üresség, magányosság érzése járta át minden porcikámat. Nem tudtam mihez kezdjek, hogyan mondjam el másoknak, amit elmondani nem lehet. A környezetem úgy reagált, ahogy azt várni lehetett, jöttek a közhelyek, hogy ne keseredjek el, még fiatal vagyok, jobb hogy ilyen korán ment el, legközelebb biztos sikerül, mások rosszabbul is jártak… szóval mindaz, amit az ember épp nem akar hallani. Próbáltam tudtukra adni, hogy nem erre van szükségem, aminek hallgatás lett az eredménye. Szerencsére a párom türelemmel hallgat végig, órákig vigasztal, kedvesen simogat, magához ölel és hagyja hogy nap mint nap kisírjam magam a vállán. Igazi támasz, érzem hogy szorosabbá vált ezáltal a kapcsolatunk.

Most szomorkásan készülődünk az esküvőre, egy picit kötelességnek érzem az egészet és nem örömteli készülődésnek, pedig tudom, mennyire vártam, várom hogy végre a felesége legyek ennek az embernek. Nincs kedvem semmihez, ruhát választani, menüt, díszítést tervezni, meghívókat rendelni. Pár nap alatt lettem más ember, igazi felnőtt. Másképp látom a világot, minden nehézség, probléma eltörpül e fájdalom mellett. Meghalt a babánk és vele haltam egy kicsit én is. L

Manócska! Remélem érezted mennyire vártunk és szeretünk, nem felejtünk el soha!

Anya és Apa

Hozzászólások lezárva!

Történetek
?>