Facebook zárt csoportunk

facebook

Gyertyagyújtás és történet elhelyezés
Kedves Látogató!

Történetet és gyertyagyújtási kérést
az angyalokszulei(kukac)gmail.com ra lehet küldeni!
Hornyákné K. Erzsébet szerkesztő,admin
Történetek

Lilike története

Lili története…

Több okból is nehéz papírra vetni a gondolataimat. Mardos az önvád, a lekiismeret furdalás,(ha jó kedvem van azért, ha rossz azért) illetve a megválaszolatlan miértek is állandóan itt kavarognak a fejemben, de azért belekezdek!

Férjemmel mindig is két gyermeket szerettünk volna. Az első –Zsófi- megszületése (2005. június 8.) után nem sokkal elterveztük, hogy „jöhet a második is”, és lám, az égiek kérésünket meghallgatva meg is áldottak egy második babával.

Most nagyon csúnyán hangzik, de ha lehet úgy fogalmazni, akkor azt mondhatnám, hogy „túl idillikus” volt minden; hisz akkorra megtaláltuk az álmaink házához szükséges telket, – amin akkor már elkezdődtek a munkálatok- , illetve Zsófikának, no meg az új terhességnek köszönhetően is minden olyan „kereknek” tűnt.

Ennek ellenére – még hogy nincsenek anyai megérzések?!- valami rossz érzés mégis motoszkált bennem. Nem tudnám pontosan megfogalmazni, hogy mit éreztem; hisz „szervezetem”, illetve a vizsgálatok eredményei (!) is mind azt támasztották alá, hogy minden a legnagyobb rendben van. De a lelkem mást mondott…Természetesen próbáltam elhessegetni a rossz érzésemet, és mivel az előző egészséges terhességem alatt (és úgy általában véve) is hajlamos voltam az aggodalomra, így kénytelen-kelletlen ráfogtam arra, hogy biztos „genetikailag kódolva vagyok” a pesszimizmusra.

Így visszatekintve azonban a legmegdöbbentőbb az, hogy – ellentétben az első babavárással- mindezen rossz érzéseimet a külvilág felé is kifejezésre juttattam, amikor bárki is kérdezte, hogy miképp érzem magam a terhességem során…

Ebből ered néha (?) a lelkiismeret furdalásom is: talán a képzeletem „generálta” azt, hogy a születendő gyermekemmel tényleg ne stimmeljen valami????!!!

Egészen a 17. hétig úgy tűnt, hogy csak „bebeszélem” magamnak –és „kikommunikálva mindezt másoknak – a „megfoghatatlan” problémát.

Egy rutin – ultrahang- vizsgálat során azonban egy nagyon is valós, sőt az élettel összeegyeztethetetlen problémára derült fény; a kisbabámnak/nknak nem fejlődött ki a veséje!

(Érdekes mód pár nappal előtte – önmagam megnyugtatására- vérvizsgálaton voltam, és ennek a pozitív eredménynek a tükrében épp mondtam is a férjemnek- akkor még nevetve- hogy „na jó; egy potenciális problámát kiszűrtünk, de ott van még sok ezer!…- És lám-lám! Akkor már réges rég kész tények elé voltunk állítva, csak még nem szereztünk róla tudomást!)

A – számomra megsemmisüléssel járó – diagnózis kimondására azt követően került sor, miután az ultrahang vizsgálat során gyakorlatilag nem találtak a magzat körül magzatvizet.(Ezt pedig két okra engedett következtetni; vagy elfolyt a magzatvíz, vagy a magzati vese nem termel elegendő mennyiségűt. Ez utóbbi igazolódott be a későbbiek során, de én addigra megjártam a poklok poklát – lelkileg-, no meg számtalan orvost, természetgyógyászt, egyéb terapeutát is, hogy hátha valaki felébreszt ebből a szörnyű álomból.

De sajnos egyöntetűen mindenki arra a megállapításra jutott, hogy az elsőre megállapított diagnózis helyes, és a gyermek legfeljebb a méhbe élne tovább, de az egyedüli életre –épp a veséje kifejletlensége miatt – alkalmatlan lenne…

Félre értés ne essék – magamon kívül – nem okolok senkit a történtekért, illetve a lényegen sajnos nem változtat, de a vizsgálatot megelőzően két nappal a saját orvosom is megvizsgált magán úton, és semmi rendellenességet nem tapasztalt.

Amint már említettem több orvos kezei között voltam, de úgy is mondhatom, hogy – egy kivételével – mind soron következő páciensnek és nem lélekkel bíró nőnek kezelt…Hála az Sorsnak, hogy a mélységes bánatomban utoljára mégis egy együtt érző és a maximálisan „segítőkész” orvost „küldött az utamba” Karácsony, – a szeretet ünnepe – előtt néhány nappal. (No meg egy csodálatos férjet, az anyukámat, valamint egy újdonsült barátnőt, aki elviselhetőbbé próbálta tenni az elviselhetetlent…)

Végül, mikor be kellett lássam, hogy a szélmalomharcaimat fel kell adjam, alávetettem magam a beavatkozásnak…

A testem és persze a lelkem sem akarta elengedni Lilikét, bár racionálisan gondolkodva azt mondtam, hogy hála az Istennek, hogy még most kiderült a baj, hisz még rosszabb belegondolni abba, hogy milyen lenne az élet egy nem egészséges gyermekkel, vagy akkor, ha még előrehaladottabb a terhesség.

De hát az észérvek mellett mindig ott voltak a miértek…

Mit rontottam el?…. Én vagyok a világ legszerencsétlenebb embere… Biztos nem fordítottam a kisbabámra elég figyelmet, és most ezt kapom…és hasonlók kavarogtak a fejemben.

A három napos (!) vajúdás alatt mintha egy tudatmódosuláson mentem volna át.

Voltak percek, amikor úgy éreztem, minta külső szemlélőként figyelném az eseményeket, a másik pillanatban meg túlságosan is magamévá tettem a problémát.

Azt hittem az a jó, ha a legkisebb kapcsolódási pontom se marad a megfogant gyermekemmel. Épp ezért a szülés pillanatában nem volt lelki erőm megnézi piciny testét. Inkább összeszorított szemmel, kezemet az arcom elé téve vártam, hogy vége legyen a kínjaimnak. A lelki része persze csak ez után kezdődött. A „homokba dugom a fejem”, nem is velem történt meg effektus többek között abból állt, hogy nem akartam megtudni a magzat nemét, sőt azt se, hogy „beigazolódott-e, a szülést megelőzően felállított diagnózis”…Aztán persze volt egy olyan időszak is, amikor meg mindent vissza szerettem volna csinálni…

Kedélyállapotom hasonlatos volt egy sinus görbéhez. Voltak/vannak ugyan jobb napjaim, de a legrosszabb az egészben, hogy soha nem tudom előre mikor „váltok” búskomorságra, letargiára.

Többen mondják, hogy egy következő baba jelenti a gyógyírt a sebeimre, de amennyire vágyok egy másik babára, olyannyira félek is tőle! Túlságosan mélyen belém vésődtek a lelki fájdalmak, holott tudom; az élet megy tovább…

És most szeretnék pár mondattal búcsúzni a meg nem született gyermekemtől!

Lilikém! Drága Gyöngyvirágom!

Köszönöm, hogy megajándékozott Veled a Sors, azt pedig még inkább, hogy itt a földi életünk során néhány felejthetetlen hónappal ajándékoztál meg Te magad!

Kérlek bocsáss meg azért, hogy voltak olyan időszakaim, amikor megpróbáltam tudomást sem venni rólad, holott Te –ha nem is materiálisan- de létezel és élsz, ha más nem a lelkemben!!

Bocsáss meg továbbá azért is, amiért ténylegesen nem búcsúztam el Tőled! Te tudod miről beszélek, így hát kérlek a védekezésem ne az ellened irányuló reakciónak minősítsd”!

Kérlek Téged Drágaságom, hogy segíts Nekem abban, hogy a hiányodat mihamarabb „pótolni tudjuk és akarjuk” egy egészséges és gyönyörű kisbabával, ami persze nem jelenti azt, hogy valaha is átvenné az új jövevény a Te helyedet!

Kérlek „oldozd fel a lelkem” az önmarcangolás, önmagamban való hibakeresés alól, hisz a lelkem mélyén tudom, hogy mindent megtettem annak érdekében, hogy Te is ugyanolyan szeretetteljes, békés, harmóniával átszőtt családi fészekbe érkezz meg, mint testvéred Zsófi.

Adj továbbá erőt és útmutatást, hogy testvéredet, és leendő öcsédet mindig is a legjobb, legszeretetteljesebb légkörben tudjam/uk nevelni, „terelgetni”.

Még egyszer szeretném megköszönni Neked és a Jó Istennek, hogy vagy és ne feledd, hogy lélekben Veled vagyok!!

A többi Angyalkával is tudasd légy szíves, hogy a szüleik nagyon szeretik őket!!!

Puszillak ezerszer!

Anya

Ha gyertyát szeretnél gyújtani Lilikéért, kattints ide!

Hozzászólások lezárva!

Történetek
?>