Facebook zárt csoportunk

facebook

Gyertyagyújtás és történet elhelyezés
Kedves Látogató!

Történetet és gyertyagyújtási kérést
az angyalokszulei(kukac)gmail.com ra lehet küldeni!
Hornyákné K. Erzsébet szerkesztő,admin
Történetek

Levi baba története

Először is 2004-ben férjhez mentem életem párjához, akivel kialakítottuk a kis otthonunkat. 2006. áprilisában elkezdtünk próbálkozni, hogy kisbabánk szülessen. Sajnos sok- sok hónap hiába volt. Majdnem egy év múlva (áprilisba) egy pozitív teszt volt a kezemben. Nagyon boldogok voltunk, amikor ezt a csodát az orvosom is megerősítette, és végre boldogan elmondhattuk a szüleinknek, testvéreinknek, barátainknak az örömhírt. Mindenki boldog volt, és várta a kis jövevényt. A mindennapok ugyanúgy teltek, dolgoztam, éltük az életünket, nagyobb lakást vettünk, hogy majd jól elférjünk hárman is. De ez a boldogság nem tartott sokáig mivel 2007. május 5-én szombaton, korán reggel vérezni kezdtem. Nagyon megijedtem, hívtam az orvosomat, aki mondta, hogy azonnal menjek a kórházba, mert ez lehet vetélés jele is. Amíg összepakoltam felhívtam a páromat, mert dolgozott és a családomat. Az anyukám jött értem és vígasztalt, hogy biztos nem lesz baj. Amikor beértünk a kórházba, és megvizsgáltak akkor már tudtam, hogy baj van, hiszen az ultrahangon nem láttam semmit. Közölték velem, hogy elindult a vetélés és, hogy műtét útján ezt azonnal be kell fejezni. Így is történt, felvettek az osztályra és már mehettem is a műtőbe. Borzasztó érzéssel, gombóccal a torkomba, hogy ne kapjak addig is sírógörcsöt. Az ébredésemet borzasztó zokogás kísérte, de szerencsémre az ágyam mellett az anyukám ott volt. Hála istennek estére hazaengedtek, és a párommal szomorkodhattam, sírhattam a kisbabám elvesztése miatt. Borzasztó napok következtek, óriási fájdalmat éreztem a szívemben. Annyira vágytunk rá és elvette az élet tőlünk. Egy kis idő múlva visszatértünk a régi kerékvágásba, dolgoztunk, intéztük a mindennapi dolgainkat. Eltelt a 3-4 hónapos várakozási idő is.

Természetesen már alig vártuk, hogy újra próbálkozhassunk, hiszen nagyon szerettünk volna már egy kisbabát. 2007. szeptemberétől elkezdtünk újra próbálkozni, ami szintén elsőre nem sikerült. De nem adtuk fel és bíztunk benne, hogy lassan megfogan a mi kis picurkánk. 2008. június végén már én éreztem, hogy lehet, hogy terhes vagyok, mivel csak éppen hogy pecsételés szintjén volt valami (menstruáció). Félve, de csináltam egy tesztet, ami pozitív lett, borzasztóan megijedtem, hogy nem baj e-, hogy volt egy kis pecsételés. Elmentem az orvoshoz, aki megállapította, hogy igen terhes vagyok, és úgy néz ki, hogy eddig rendben van minden. A családnak elmondtuk, akik ugyanúgy csak félve örültek. Aztán két hét múlva a munkahelyemen is közöltem, ahol nagyon szurkoltak értünk, és a főnököm természetesen engedte, hogy kivegyem a szabadságaimat, és utána elmenjek táppénzre. Összeszorult szívvel, összepakoltam az asztalomat, hogy másnap már nem megyek. Örültem, hogy ilyen munkahelyem van, ahol szeretnek és segítenek abban, hogy pihenni tudjak az elkövetkezendő hónapokban. Most csak a baba számított. Boldogan mentem haza, ettem és utána megint, jött a hideg zuhany. Vérzek! Azonnal hívtam az orvosomat, aki mondta, hogy menjek be a kórházba, de ne veszítsem el a reményt. Bementünk megvizsgáltak, és az ultrahangon láttuk, hogy ott van és dobog a picike szíve. Mondták, hogy bent kell hogy, maradjak, mivel ebből még lehet vetélés is. Kaptam gyógyszert (utrogestant) amitől a vérzés rögtön csökkenni kezdett. Megállapították, hogy ikerterhességnek indult, az egyik pici levált, és ezért véreztem. Egy hetet töltöttem a kórházba. Utána kiengedtek és szigorú fekvés mellett töltöttem el a következő heteket. Alig vártam, hogy a kritikus 12-13 hét eljöjjön. Számolgattuk a heteket, a napokat, hogy túl legyünk már a nehezén. Végre eljött az idő és letelt az a pár hét amitől rettegtünk. Utána boldogan vetettük bele magukat a további napokba. Én továbbra is otthon voltam, főzőcskéztem, pihentem, barátokkal találkoztam. De óvatos voltam mindig. Örültünk, hogy a 12 hetes vizsgálatnál jó a pici nyaki redő értéke. Utána a 16 hetesnél pedig jó volt az AFP eredményünk is. A 18-19 héten mentem a genetikai ultrahangra, ahol már az orvos megijesztett, mert látott egy úgynevezett húrt (amnion) aminek nem kellett volna ott lennie. Megint fekvésre voltam ítélve és ismét borzasztóan féltünk, hogy elveszítjük a kisbabánkat. Abban bíztunk, hogy csak nem lesz baj, mivel a babának az értékei jók, ő jól érezte odabenn magát. Sokat ficánkolt, mocorgott. Elmentünk 4D-s ultrahangra is, hogy egy picit megnyugodjunk a szalag miatt. Így is történt, mivel a baba nem tudott beakadni, és megnyugtattak, hogy lassan kitapad a méhfalra.

3 hét múlva kellett visszamenni kontrollra, hogy mi van a húrral. Eltűnt. Szintén boldogság, öröm mivel a picurkánk, aki kisfiú, odabenn jól érzi magát. Ismét fellélegeztünk de csak egy pár napra, mivel elkezdett keményedni a hasam és egy pici folyásom lett. Azonnal hívtam az orvosom, aki, aznap azaz 2008. november 3-án fogadott is. Megvizsgált és azt ajánlotta, hogy ő akkor volna nyugodt, ha pár napra befeküdnék a kórházba egy magnéziumos infúziós kezelésre. Én nagyon nem akartam, de engedtem neki. Még aznap este bevitt a férjem, és kaptam is az első adag infúziót és injekciót. Másnap már nem volt keményedés, nagyon jól éreztem magam. Kedden, azaz 4-én is kaptam még infúziót és injekciót (tüdőérlelőt). Szerdán már úgy volt, hogy nem kapok, majd csütörtökön ultrahang, és ha ott minden rendbe van, akkor mehetek haza. De én már csütörtökig nem jutottam. Szerdán feküdve az ágyba, pihenve, telefonon beszéltem anyával, amikor hírtelen elöntött a vér. Nagyon megijedtem a szobatársam azonnal szólt a nővérnek, orvosnak, akik rögtön szaladtak, nézték a szívhangot és bíztattak, hogy van, és él a baba. Azonnal infúziót kötöttek és már tettek is át a hordágyra, hogy toljanak le ultrahangra. Az anyukámat kértem, hogy azonnal jöjjön, aki mondta, hogy mindjárt ott is lesz. Értesítette a férjemet és apukámat, akik szintén rohantak. Az ultrahangnál már voltak annyian körülöttem, amikor végre megérkezett a műtőből az orvosom is. Ő is megnézte és mondta, hogy szívhang van de annyi vért veszítettem, hogy muszáj menni a szülőszobára. Áttoltak a szülőszobára ahol a vérnyomásomat megmérték (180/120) ezerféle papírt írattak velem alá, kérdezték, hogy, hogy fogják hívni a kicsimet. Nem is értettem először miért kérdeznek ilyet, mivel úgysem fogja túlélni, hiszen 24 hetes vagyok. Közöltem, hogy Levente, és kislánynak Nóra. Ekkor már megrendelték a koraszülött autót, és már toltak is engem a műtőbe. A műtét megtörtént és az én kisfiam megszületett 400 grammal és 30 centivel. Jól volt függetlenül attól, hogy nagyon picike. Nem kellett újraéleszteni sem. Így Levente 2008 november 5-én 11.10 perckor jött a világra és már vitték is a koraszülött osztályra ahol már várták. Engem betoltak az őrzőbe ahol anya ott volt, és a férjem is. Nagyon sírtam de nem a fizikai fájdalomtól, hanem a kisbabám miatt. A férjem és apa átmentek megnézni Levi babát, és mondták, hogy az állapota stabil. Nagyon picike de stabil. Ezután engem áttettek egy másik emeletre egy másik őrzőbe. Ott kaptam meg éjszaka a vért, ugyanis kellett mivel sokat veszítettem. De csak éjszaka tudták adni mivel össze kellett állítani ugyanis ellenanyagot termelt a vérem. Hajnalra ment le a két egység vér. Alig vártam, hogy reggel legyen és legyen hír a kisbabámról. Anya jött is és mondta, hogy jól viselte az éjszakát nem volt semmi gond. Folyamatosan mentek hozzá. A férjem, akit imádok nagyon sokat segített, járt állandóan egy nap többször is a picihez. Mindig beszélt hozzá, simogatta, erőt adott neki. Pedig nem könnyű azon a helyen lenni, így felnőttnek sem. Pénteken átkerültem az osztályra ahonnan már mindig csak mentem, hogy erősödjek meg annyira, hogy másnap, azaz szombaton át tudjak menni az én kisfiamhoz. Így is volt, megbeszéltük, hogy a férjem és a testvéremék átvisznek hozzá. Már alig vártam, hogy szombat legyen, felkeltem lefürödtem és vártam, hogy jöjjenek. Megérkeztek felöltöztem és lementünk az autóhoz. Amikor beültem az autóba úgy gondoltam, hogy erős vagyok, de nem voltam az. Amikor felmentünk az első emeletre ahol van a koraszülött osztály, már éreztem, hogy fojtogat a sírás. A férjem szorította a kezem, bíztatott. Bementünk a folyosóra ott már elkezdtem sírni, amikor húzta a nővérke a lábamra a zsákot és adta rám a köpenyt. Amikor beléptem a picihez elhagyott minden erőm és csak zokogtam és zokogtam. Olyan gyönyörű volt. Ott feküdt az inkubátorban, olyan kis ártatlan volt. Először meg sem tudtam szólalni, de odajött azonnal a főorvos asszony és tájékoztatott az állapotáról illetve az elmúlt pár napról is. Elmondta, hogy stabil, megcsinálták az agyi ct-t ami jó lett. De még nem vagyunk túl az első krízis időn. Én sok mindent fel sem tudtam fogni annyira sajnáltam a mi kis csöppségünket. Próbáltam mondani neki, hogy ne adja fel, hiszen mi nagyon szeretjük. Szerettem volna magamhoz ölelni. Gyönyörű kezei, lábai ujjacskái, szemei fülecskéje, orrocskája volt. Egy tökéletes kisbaba a miénk, aki ugyan picike de a mi kisfiúnk, akit annyira vártunk. Amíg volt erőm ott voltunk mellette, mondtam, neki, hogy holnap is jövök de már akkor kétszer egy nap. A nővérke többször kitakarta nekünk, hogy jól lássuk az egész babát, de a nővérke is csak sírt. Átérezte azt a fájdalmat, amit mi éreztünk.

Elbúcsúztunk és eljöttünk. Visszamentem, lefeküdtem, próbáltam feldolgozni mindazt, ami aznap történt. Boldog voltam, mert él, láttam, ott voltam beszélhettem hozzá, és ami a legfontosabb volt, hogy alig vártam, hogy visszamehessek. A látogatás hamar véget ért, sokan bíztattak, hívtak telefonon. Nagyon sokan mellettünk álltak ebben a nehéz időben. Én feküdtem az ágyban és olvasni próbáltam, amikor két orvos bejött hozzám és közölte, hogy a kisfiam Levente este 20.10 perckor meghalt. Egy világ omlott bennem össze, borzasztóan összetörtem, kiborultam Annyi erőm volt, hogy felhívtam a férjemet és anyáékat, de csak sírtam és csak annyit tudtam mondani, hogy meghalt. Ők tíz percen belül ott voltak. Mindenki csak sírt csak sírt. Hiába kaptam meg a legerősebb nyugtatót azon, hogy egy anya elveszíti a gyermekét nem segített. Akkor mondtam a családomnak, hogy két órán keresztül még az inkubátorban van, és el lehet tőle búcsúzni. Én mondtam, hogy nem tudok, nem vagyok rá képes. Úgy akarok rá emlékezni, ahogy aznap délután láttam, élve, ficánkolva, hiszen mozgott keze lába. Mindenki átment elbúcsúzni tőle csak én és anya maradtunk.. Borzasztó napok következtek, nagyon összeroppantunk, a férjem, akinek a mai napig hálás vagyok, ott ült egész nap az ágyam mellett, és próbált engem vigasztalni, miközben ő is vigasztalhatatlan volt.

Hétfőn délután hazaengedtek a kórházból. Fájdalmas napok jöttek mivel tudtuk, hogy még vár ránk a temetés napja. A férjem és anyáék intézték a temetést. Borzasztó nap volt, amikor látnom kellett, hogy egy picike fehér koporsó vár a temetőbe.

Eltemettük Levi babát, akit annyira szerettünk, és vártunk.

Mi lesz később, azt nem tudom, de ő ma is a mi kicsi fiunk. Ezt kiheverni sosem fogom, hisz egész nap csak sírok, hisz mindig ő jár a fejembe. Kimegyek hozzá a temetőbe és elmondom neki mindig, hogy mennyire szerettem és szeretem.

Köszönet a férjemnek, anyának, apának, testvéremnek, sógornőmnek és mindenkinek, aki ott volt velem végig, hiszen egyedül nem tudtam volna végigcsinálni.

Köszönöm annak, aki végigolvasta a mi borzasztó történetünket.

Ha gyertyát szeretnél gyújtani Levi babáért, kattints ide!

Hozzászólások lezárva!

Történetek
?>