Facebook zárt csoportunk

facebook

Gyertyagyújtás és történet elhelyezés
Kedves Látogató!

Történetet és gyertyagyújtási kérést
az angyalokszulei(kukac)gmail.com ra lehet küldeni!
Hornyákné K. Erzsébet szerkesztő,admin
Történetek

Kornél története

Olvastam a sok szomorú történetet, és úgy gondoltam, én is leírom az enyémet. Minden 2003 novemberében kezdődött. Egyik nap felkelve hányingert éreztem. Ráadásul a menstruációm is késett, úgyhogy felötlött bennem, az a sejtelem, hogy valószínűleg terhes vagyok. Aminek bevallom, először nem nagyon örültem, mivel kislányom, Violetta akkor még csak másfél éves volt. Végül is elmentem orvoshoz, aki megállapította a 10 hetes terhességet. Elküldött ultrahangra,és ott hallottam a szívdobogását. Abban a percben olyan öröm töltött el, amit leírni szavakkal lehetetlen. A férjem is örült, hátha kisfiú lesz – ebben reménykedtünk. Reményünk be is teljesedett, mikor a vizsgálatok során kiderült, hogy a kis pocaklakó bizony fiúcska. A vizsgálatok során mindent rendben találtak, sőt még dicsértek is, mert a pinduri mm-re egyezett az előírt növekedési normákkal.
Tehát nem volt semmi gond, már a név is megvolt: Kornél. 34 hetes terhes voltam,amikor éreztem,hogy valami nincs rendben. A kicsi alig mozgott, ha meg is mozdult, csak egy kis dudor volt a hasamon. Szóltam anyunak, de ő azt mondta,”Ó, hát ez már nagy baba,lányom,nem ficánkol úgy”
Engem azért ez nem hagyott nyugodni, és a következő terhestanácsadáson szóltam az orvosnak. Ő is szinte majdnem szó szerint azt mondta, amit az anyukám. De azért adott egy ultrahangos beutalót. Ez egy csütörtöki nap volt, és azt mondta, ráérek bemenni majd hétfőn, vagy kedden, nem sürgős. De én kötöttem az ebet a karóhoz, hogy igenis már másnap megyek, és a férjem is elkísért. Hajnalban már görcsölt a hasam, és én buta fejjel azt hittem, biztos korábban jön a baba.
Beültünk az ulrahang várójába minden balsejtelem és rossz megérzés nélkül. Bementem, és az orvosnak kb fél perc után elborult az arca, és így szólt:” Nem találom a szívhangot”. Én mondtam neki, keresse tovább, ez nem lehet igaz. De nem találta… a baba már egy hete halott volt, a kis feje is összeesett már. Azonnali hatállyal átküldött a szülészetre, hogy „ezt a gyereket meg kell szülni”. Hirtelen el se akartam hinni, azt gondoltam ez csak egy rossz álom, ilyen velem nem történhet meg. Csak potyogtak a könnyeim. Mikor beléptem a szülészet folyosójára, meg se tudtam szólalni, csak remegő kézzel nyújtottam a papírjaimat a nővér felé, aki hiába kérdezgetett, képtelen voltam beszélni. Megnézte a papírokat, és rögtön betessékelt a szülőszobára, ahol hirtelen én lettem a szenzáció. Minden egyes orvos megvizsgált, ott konzultálgattak az ágyam felett, mintha én ott se lennék. Egy fiatal orvos volt az ügyeletes, aki minden kérdésemre „nem tudom”-mal válaszolt. Végül anyukám felhívta a kórházat, és megkért egy megbízható nőgyógyászt, hogy vezesse le nálam a szülést. Hála Istennek utána már csak ő jött oda hozzám, meg a szülésznő. Bekötötték az oxytocint, és megrepesztették a burkot. Magzatvíz helyett valami sötétbarna folyadék kezdett el folyni, és alvadt vérdarabok voltak benne. Az orvos csak nézett, azt mondta, ő még sose látott ilyet. Szerencsére ott volt a férjem velem, próbálta tartani bennem a lelket. Kértem azt is,hogy császározzanak meg, azt mondták, nem lehet,mert akkor a gyereket a méhemmel együtt kell kivenni. Ezt pedig semmiképpen nem akartam. Úgyhogy sétálgattam az infúziós állványt tologatva a folyosón, miközben bent egymás után születtek az egészséges babák. Délután 3 4-kor (6 ujjra voltam kitágulva ekkor), azt mondta az orvos,nem várhatunk tovább,mert magával visz engem is a gyerek. Mondták, hogy nyomjak, de én abszolút semmi erőt nem voltam képes kifejteni, ezért az orvos kénytelen volt a hasamba könyökölni, míg a szülésznő húzta ki a picit. Az orvos nagyon ideges volt, féltek, hogy benn marad valami a babából, és abba belehalok. Csináltak gátmetszést is, ami iszonyatosan fájt. A végén már kiküldték a férjemet, és 4 ember fogott le, én meg folyamatosan sikítoztam a fájdalomtól. Aztán hirtelen megszűnt a fájdalom, és csak ennyit mondtak:”Kijött”. Én ösztönszerűen előre akartam hajolni, hogy megnézzem,de a szülésznő nem engedte,visszanyomott az ágyra,akkor nem értettem miért. Csak mikor az arcukat megnéztem, akkor vettem észre, milyen tekintetet meresztenek a halott fiamra. Mintha egy szörny lett volna. Persze, azt csak később tudtam meg, hogy az én kis aranyomat azért nem szabadott még csak meg se néznem, mert már 1 hete halott volt, és oszlásnak indult a kis teste, ők csupán csak meg akartak kímélni egy újabb lelki sokktól. Mikor már „rendbe raktak” volt időm gondolkozni. Hihetetlen mennyiségű düh és fájdalom járta át a lelkemet, és folyton csak ez a kérdés foglalkoztatott: Miért pont én? Az egész világon több ezer nő öli meg, dobja kukába, hagyja el, vagy üti-veri a gyerekét. Miért az én fiam???? Miért nem az övék? Aztán rájöttem, nem hibáztathatok senkit sem. Ez egyszerűen megtörtént.

Később, mikor megkaptuk a boncolási jegyzőkönyvet (2500 g és 54 cm volt, még így is!!!), benne volt, hogy egyik szervén sem található fejlődési rendellenesség. A halál feltehető oka a meconiumos magzatvíz aspiráció.

Itthon nagyon rendes volt mindenki. Idegenek állítottak meg az utcán, hogy ne sírjak, lesz még gyerekem, és ez annyira jól esett.

Ez már lassan két éve történt, de én úgy érzem, mintha csak tegnap lett volna. Nem tudom mikor múlik el a fájdalom és a hiányérzet. Mert még mindig nem telik el nap, hogy ne gondoljak rá. Azt mondják, az idő begyógyít minden sebet…De mégis mennyi idő kell????????

Most próbálkozunk másik babával. Remélem sikerülni fog, szurkoljatok nekünk!!!

….és újabb pocaklakó érkezik hozzánk

Először is kezdeném az elején. A tragédiánk után egyáltalán nem akartam gyereket. Gombóc lett a torkomban,ha láttam egy kismamát vagy babáját tologató anyukát. Nem vagyok rosszindulatú, nem akartam én senkinek hasonló rosszat, mint magamnak,de azért fájtak még a lelki sebeim nagyon.1 kerek évig gondolkodtunk így a férjemmel együtt. Aztán mégiscsak elkezdtem gondolkozni a dolgokon, milyen lenne megint nagy pocakkal, mennyire csodálatos érzés gyermeket szülni,és persze,a kislányomtól se vehetem el azt az érzést,milyen jó,mikor testvére van valakinek. Fél évig gondolkodtunk ezen, végül elhatároztuk, lesz,ami lesz,mi igenis babát szeretnénk,nem élhetünk örökké a múltban,a mi kis angyalkánk sem ezt szeretné,ez biztos,akkor nem avval a reménnyel hagyott volna itt,hogy születhet még gyerekünk. Elkezdtem szedni a folsavat, és nekiláttunk a baba-projektnek. Mivel eddig mindig elsőre sikerült, azt hittem, most sem lesz másképp. Ezért nagyot csalódtam, mikor a próbálkozások ellenére mégis megjött. Eltelt az első hónap, második hónap, harmadik, közben az egyik sógornőm egészséges kislányt hozott világra,a másik meg épp akkor esett teherbe. Ilyen körülmények között csak még kétségbeesettebb lettem, mert hiába is tagadnám, volt bennem jócskán irigység sajnos,folyton a kisbabáról szóló történeteket,és a terhességről szóló beszámolókat hallgatni, kissé idegtépő volt bevallom, még ha el is ítéltek érte. Minden második héten terhességi tesztet vettem a patikában,ami minduntalan negatívat jelzett. Már meddőségi centrumokat keresgéltem az interneten, éjszakákat sírtam át, nem igaz,hogy elvesztem a kicsi fiamat,most még teherbe sem esek….abszolút nullának éreztem magam. Fél éven átment ez. Bár ez így utólag nézve nem sok, de higgyétek el, mikor benne van az ember,egy örökkévalóságnak tűnik. Eljött a június. Pár napja késett, viszont én már annyira kezdtem elfásulni, megvettem a tesztet, de biztos voltam a negatív eredményben. Azért csak megcsináltam. Rá volt írva, 2-3 perc alatt látszik az eredmény. Addig ott kuporogtam a kád szélén, kezeimet tördelve. Arra se mertem nézni. De végülis csak oda tévedt a tekintetem, s azt hittem, leesek a kádról, mikor megláttam a 2 csíkot!!! Kirohantam a fürdőből, mint egy őrült, szorongatni kezdtem a lányomat, szegény hirtelen azt se tudta mi baja lett anyának. Csak kiabálni tudtam örömkönnyekkel a szememben:”Terhes vagyok, terhes vagyok!!!” Rögtön felhívtam az összes rokont, mindenki velem együtt örült. Azért még a biztonság kedvéért vártam 1 hetet, csak utána mentem az sztk-ba. Ott megállapították a 4 hetes terhességet, kimondhatatlanul boldog voltam. Mindenkinek elújságoltuk,anyukám boltba dolgozik,ő is minden vevővel közölte a jó hírtJ A boldogság mindössze 1 hétig tartott. Az 5. héten elkezdtem vérezni, de nem ilyen kis pecsételős vérezgetés, ami anno a lányomnál is jelentkezett, hanem mintha megjött volna. Már bőgni se volt erőm, biztos voltam a babó halálában. Irány a kórház. Az ügyeletes megvizsgált, meglepve közölte, zárt a méhszáj, aztán usg,ott pedig nem azt közölték, elvetéltem,hanem azt,a picinek kutya baja,sőt már dobog a szive!!!! Nagyon büszke voltam, nem mindenkinek van ilyen kemény babukája!! Írtak fel Duphastont, szigorú fekvés, sok pihenés, stb. Mindent betartottam, és a vérzés nagy nehezen elmúlt. A kis mazsola nagyon akart maradniJ

10 hetesen fogadtam fel magánorvost, egy nagyon kedves, fiatal szakembert, aki mindent megtesz a kismamáiért. A sok hányást leszámítva minden rendben zajlott, az összes eredményem negatív, Debrecenben is voltam genetikán, ott se mondtak semmit azon kívűl, hogy egy csöpp lányka növekszik a szívem alatt. Szépen fejlődött,(közben én is 70 kg-ra tornáztam fel magamJ). Mindenki a pocimat dicsérte, milyen nagy, én meg szinte nem is tudtam mit kezdeni a hirtelen jött boldogsággal. Bár volt bennem félsz is az előzmények miatt, úgy voltam vele, ez természetes, azok után, amin átmentem. Ha kibírta azt a szörnyű vérzést az elején, a többi már gyerekjáték. S a dokim is azt mondta, szinte kizárt, hogy megismétlődjön a dolog.

Tehát a 32. hétig príma volt minden, sőt a törpe nagyobb is volt, mint amilyennek kéne legyen. Akkor jött a hidegzuhany az usg-n:a lepényem kezd meszesedni, 2-es érettségű, nem kizárt a koraszülés,valószínűleg kórházba kell feküdjek,s tüdőérlelőt is kell kapnom felkészülve minden eshetőségre. Teljesen lelombozódtam, gondolhatjátok. Igaz, a kicsivel minden oké volt, de akkor is elkezdtem rettegni. De sokat segítettetek ti lányok, itt a fórumon.  Rendkívűli lelkierőt kaptam ezektől, így bizakodva mertem nézni a jövőbe, várva a 2 hétre rá következő usg-t, vajon rosszabbodott-e a lepény vagy sem.

De sajnos a helyzet rosszabb lett, a 34. héten lepény meszesedik tovább, ráadásul már Korinám se akart olyan rohamosan fejlődni, mint az elején,kisebb volt a kelleténél. Bár az megnyugtatott, h. a keringés és a szívhang kiváló, megkaptam a tüdőerősítő szurit+még tablettát is írt fel az orvosom, ami még vasgyúróbbá teszi a pindur babámat. 1 hét múlva ismét kontroll, de a kórházi befekvést szinte biztosra ígérte az orvosom. Próbáltam edzeni magam az elkövetkezendő hetekre, miként tudom elviselni a családom hiányát, leginkább Violettáét,nagyobbik lányomét,aki már sírva mondta,h. a képemmel fog aludni, rászorítva az arcára, és úgy fog sírni utánamL El lehet képzelni,milyen érzés volt…

Eljött a 35. hét, és muszáj volt befeküdnöm. Február 1.-én reggel rossz szájízzel indultam pakkostól a kórházba. Kaptam egy kényelmes ágyat, és nem volt más hátra, mint várni,és reménykedni a legjobbakban. Másnap délbe uh-ra kellett menjek, ahol közölték, a lepényemben olyan pocsék a keringés, hogy ebből baj lesz. Sírva hívtam anyut, ő rögtön szólt a saját orvosomnak, aki rögvest ott is volt. Csináltak nst-t,a szívhang jó, de nem mernek kockáztatni az előzmények miatt,a babának még ma meg kell szülessen mindenképp. Az osztályvezető főorvos oxitocint akart bekötettni, de a dokim nem engedte, úgyhogy jött a császár. Azt mondanom sem kell, mennyire féltem, az egész család rettegett, nem történhet meg még egyszer!! Az altatóorvos csaj, aki nem tudta rendesen beadni a spinálist, már csak hab volt a tortán. Nem zsibbadtam el, ő meg csak azt hajtogatta folyton:”Én jól adtam be,én jól adtam be”Míg végre az orvos rászólt,altasson már el. Mikor felkeltem, egyből a picit kérdeztem,a nővérke pedig mosolyogva közölte:2480g,49cm,egészséges,ráadásul át se vitték a gyerekkórházba, pedig koraszülött volt! Ki is hozták, elbőgtem magam, ahogy megláttam a pinduri, fekete hajú csomagocskát, annyira édes volt! Apró termete ellenére többet szopott, mint a 4kg80dkg-os gyerek! Mindenki dicsérte, milyen kemény kis nőci, mennyire életrevalóJ  6 napot voltunk kórházban, most itthon is olyan fura még minden, el se hiszem ezt a csodát! Amúgy az orvosom már csak utólag jegyezte meg,h. szerencsénk volt, annyira pocsék volt a lepényem ,ha nem császároznak meg, a csajomnak kb. 24 órája lett volna még, aztán ment volna Kornél után….

De már nem rágódok semmin, a lényeg:itt vagyunk egészségesen! Remélem sok ilyen boldog kimenetelű történetet fogok még olvasni tőletek is.

Hozzászólások lezárva!

Történetek
?>