Facebook zárt csoportunk

facebook

Gyertyagyújtás és történet elhelyezés
Kedves Látogató!

Történetet és gyertyagyújtási kérést
az angyalokszulei(kukac)gmail.com ra lehet küldeni!
Hornyákné K. Erzsébet szerkesztő,admin
Történetek

Kiss Bendegúzunk története

A férjemmel majdnem egy éve voltunk házasok, mikor 9 hónap próbálkozás után végre megfogant az első kisbabánk. Határtalan boldogságot éreztem, hiszen beteljesült az álmom, hogy anya lehessek. Egész terhességem gond nélkül zajlott, babánk szépen fejlődött. Mikor kiderült, hogy kisfiú lesz, örömünk még nagyobb lett, hisz mindketten azt szerettünk volna. Karácsonyra voltam kiírva.

December elején egy NST vizsgálat alkalmával a baba szívhangja egy pár percre rendezetlen volt,  ezért befektettek a kórházba. A további vizsgálatokon mindent rendben találtak, ezért pár nap után haza is engedtek. Eljött Szenteste napja, megint NSt vizsgálat. Babónk szívhangjával megint gond volt, ezért úgy döntöttek, nem várnak tovább. Így született meg császárral, a köldökzsinórt markolva december 24-én a mi drága kisfiúnk, Bendegúz.

Nála gyönyörűbb babát elképzelni sem tudtam volna. Nagy hajjal, kis hörcsögpofival egy tündér volt. A negyedik napon, már készülőben hazafelé behívtak a csecsemőrészlegre. Fogalmam sem volt, hogy miért, de nagyon rossz érzésem támadt. A baba mellett várt egy gyerekorvos, a szülész főorvos és egy csecsemős. Nagyon megijedtem. A gyerekorvos elmondta, hogy elég hangos szívzörejt hallanak a Bendinél, ezért csak óvatosságból, továbbküldenék a megyei kórházba, ahol szívultrahanggal meg tudnák őt vizsgálni. De mi ne aggódjunk, biztosan nincs nagy gond. Mindenki ezzel bíztatott bennünket. Gyerekmentővel irány Szombathely. A vizsgálat után kiderült, hogy nem is olyan kicsi a baj, mint amit vártunk. A babónknak aortaszűkülete volt, emiatt a kis szívének erősebben kellett dolgoznia. Ott nem tudtak mit kezdeni ezzel a problémával, így még aznap este felküldték Pestre. Én csak másnap mehettem utána a férjemmel. Szívkatéterezést végeztek el rajta, hogy tágítsák a kis eret. Mire felértünk a kórházba, a beavatkozás is éppen véget ért. Akkor tolták ki a műtőből a kicsikénket, még az altatástól bódult volt. Az orvosa szerint a beavatkozás jól sikerült. Egy hétig még a kórházban kellett maradnunk, még infúziókat kapott, és figyelték az állapotát. Január másodikán jött el a nap, hogy végre hazajöhettünk. Egy hónap múlva kellett volna visszamennünk kontrollra.

Itthon aztán elkezdtük megismerni egymást, végre egy igazi kis család lehettünk mi hárman. Nem is volt semmi probléma, Bendikénk szépen fejlődött. Az étvágya hatalmas volt. Olyan büszkék voltunk rá.

Három hetes korában (2013.01.14.) elindultunk vele egy ismerősünkhöz látogatóba, akiknél egy természetgyógyász épp vendégségben volt. Gondoltuk, egy próbát megér, hátha el tud minket látni pár jó tanáccsal. Minden jól ment, már öltöztettem a picúrt az induláshoz, amikor minden előjel nélkül teljesen ellilult a kis arca. Kiabáltam a férjemnek, hogy jöjjön és nézze, hogy milyen lett a Bendegúz arca. Először még sírt a babó, majd egyre halkabb lett. Gyorsan lefektettük, levetkőztettük, és hívtuk a mentőket meg a gyerekorvost. A férjem próbált a kis orrába levegőt fújni, én pedig próbáltam a mellkasát nyomkodni. Soha nem felejtem el az arcát, ahogy kétségbeesetten rám nézett. Közben megérkeztek a mentősök, és ők folytatták az újraélesztést. Mi nem tudtunk mit tenni, kétségbeesetten néztük, ahogy harcolnak a fiúnk életéért. Közben többször is sírva kérdeztem a mentősöket, hogy ugye életben van, de nem jött rá válasz. Rám sem néztek, csak folytatták. Közben még másik két mentőautó is érkezett. Eltelt majdnem két óra, de egy pillanatra sem sikerült a kisfiúnkat feléleszteniük. Én mégis végig bíztam benne, hogy nem halt meg, hiszen nem halhat meg a mi kisfiúnk. Én azt hittem eddig, hogy a babák halhatatlanok. Végig könyörögtem az Úrhoz, hogy ne vegye el tőlünk a kisfiúnkat. Inkább az én életemet vegye el, csak az övét ne. De ez sem segített. Aztán jött a szörnyű mondat: “Sajnáljuk, de nem tudunk segíteni, a kisfiúk meghalt.” Ekkor azt hittem, én is meghalok. Most tudatosult bennünk, hogy amikor utoljára ránk nézett, az volt az utolsó pillanata ebben a földi létben. A kezeink között vált angyallá.

A mentősök elmentek, jött az ügyeletes orvos, majd a halottszállítók. Az ölünkben vittük ki a halott kisfiúnkat az autóhoz. Mintha a szívemet tépték volna ki, amikor oda kellett adnom a kis testét. Soha senkinek nem kívánom azt az érzést.

A következő napokban megpróbáltuk intézi a temetést, de mivel kórboncolásra is sor került, ez nem ment egyszerűen. Az ember legnagyobb fájdalma közepette még kénytelen elviselni a hatalmas bürokráciát is. Egy hétbe tellett, mire a kisfiúnkat haza tudtuk hozatni eltemetni.

Végül 2013. január 21-én a mi Kiss Bendegúzunk örökre megpihent. Ittléte olyan volt, mint egy álom, halála pedig a szörnyű valóság. Még nem tudom, hogy hogyan tovább. Mennyi időbe telik, mire az ember kiheveri ezt a bánatot. A szerencsém, hogy egy olyan ember áll mellettem, mint a férjem. Nélküle nem bírnám elviselni ezt a terhet.

A magyar nyelv az egyik leggazdagabb nyelv szókincsét tekintve. Mindenre van megfelelő kifejezés, akár több is. Ha az ember szülője hal meg, akkor árva lesz. Ha a házastársa, akkor özvegy. Arra viszont még ebben a gazdag magyar nyelvben sincs szó, hogy mi lesz az ember, ha a gyermeke hal meg. Nincs rá szó, ahogy erre a fájdalomra sincsen.

Hozzászólások lezárva!

Történetek
?>