Facebook zárt csoportunk

facebook

Gyertyagyújtás és történet elhelyezés
Kedves Látogató!

Történetet és gyertyagyújtási kérést
az angyalokszulei(kukac)gmail.com ra lehet küldeni!
Hornyákné K. Erzsébet szerkesztő,admin
Történetek

Kicsi Márk története

Feleségem 2000 áprilisa volt, amikor teljesen váratlanul kétcsíkos teszttel ajándékozott meg az élet. Tablettát szedtem, védekeztünk, és mégis…Először meglepődtünk, majd megijedtünk, végül pedig mennyei boldogság lett úrrá rajtunk. Kisbabánk lesz! Nem volt tervezett terhesség és teljesen váratlanul ért bennünket KicsiMárk kétcsíkos üzenete, de boldogok voltunk, hogy érkezik hozzánk egy új családtag.
2000 Szeptemberében összeházasodtunk és készültünk KicsiMárk érkezésére, ami 2001. január 21. körül volt esedékes. A terhesség első 12 hete nem volt teljesen problémamentes, két alkalommal volt bevérzés haematoma miatt, de KicsiMárk túlélte ezeket a megpróbáltatásokat és én azt gondoltam, akkor már semmi nem választhat el bennünket egymástól. Hogy túl vagyunk a nehezén. Csodaszép várandósság volt, az egész családunk mellettünk állt és mindenki egy emberként várta izgatottan a vizsgálatok eredményeit, azt, amikor megtudtuk a nemét és hogy egészséges, gyönyörű baba, közösen néztük végig számtalanszor azt a néhány másodperces videó felvételt, amelyen KicsiMárk gondtalanul lubickolt a pocakomban, még integetett is az idekintieknek.
2000. október 11-én ért véget az álom. Reggel arra ébredtem, hogy olyan furcsán fáj a hasam. Sebaj, gondoltam, biztosan gyomorrontás. De nem javult a helyzet, és rövid idő múlva – első gyermekes kismamaként egy kicsit lassabban esett le a tantusz – gyanút fogtam, hogy ez talán valami komoly lehet. Elolvastam a kismamakönyvemben, milyen is a szülési fájdalom…és szíven ütött: ez bizony nem gyomorrontás, így aztán amilyen gyorsan csak tudtam, bevágtattam a kórházba az orvosomhoz. Ekkor voltam terhességem 29-ik hetében. És sajnos, mint kiderült, az utolsóban is. Az orvosom, aki addig gondozta a terhességemet, 2 órán át várakoztatott, addigra a fájásaim egyre gyakoribbak lettek, már 4-5 percesek voltak. Cefetül éreztem magam, féltem, egyedül voltam. Végül előkerült az orvos és miután megvizsgált, azonnal pánikba esett és intézkedett, hogy ‘élő inkubátorként’ még bennem kerüljön át a baba olyan helyre, ahol el tudják látni megfelelően a koraszülött babákat. Mentőt hívott, szirénázva átvágtattunk a másik kórházba. Itt megvizsgált több orvos is, majd az a döntés született, hogy magzati indikáció miatt császármetszés lesz. Addigra a férjem és az anyukám
is megérkezett, őket menet közben, kétségbeesve hívtam fel. Mindketten lélekszakadva rohantak be a kórházba. Bevittek a műtőbe. KicsiMárk 14:27-kor jött világra, látszólag egészségesen és koraszülötthöz képest szép, 1500 grammos súllyal. A férjemnek szóltak a műtőből, hogy megszületett a kisfia.
Amikor magamhoz tértem az altatásból, a családom valamennyi tagja ott volt az ágyam körül az őrzőben és senkin nem láttam boldogságot…Félig kómában kérdezgettem mindenkit, hogy hol van a kisfiam, de senki sem akarta elmondani. Fájt a csend, nagyon. Majd megérkezett az orvos, aki operált – nem ismertem, ő volt éppen ügyeletben a szülészeten – egy másik orvos kíséretében, és azt mondta: Asszonyom, borzasztóan sajnálom, mindent megtettünk, de….Én értetlenkedve néztem a családomra, hogy mondja már valaki, hogy ez csak egy rémálom, hogy ébresszen fel valaki, nem akarok ilyet álmodni…
Mindenki sírt. Azt javasolták az orvosok, hogy ne nézzük meg KicsiMárkot, mert akkor sokkal fájóbb lesz az emlékezés, ha a kis arca bevésődik az agyunkba. Elfogadtuk és nem bántam meg, hogy nem láttam. Emlékezni így is mindig fogok rá, arra, hogy a szerette a József Attila verseket, a fagyit és érthetetlen módon a McBurgert. És még sok minden mást.
A császármetszés következtében komplikációk alakultak ki, hashártyagyulladást kaptam és újabb életmentő műtétre került sor. Ennek következtében az óta sajnos nem lehet segítség nélkül gyermekem. A férjemmel egy évvel később különváltunk, békében és egyetértésben. A gyász eltávolított bennünket egymástól.
Azóta újra férjhez mentem, megtaláltam a szerelmet. Sajnos akkor még nem tudtam, nem lehet babám, mert az orvosok váltig állították, hogy lehet. Hát nem lehet. Házasságunk első évében derült fény erre a nem éppen jelentéktelen információra, de csak átmenetileg estünk kétségbe. Rögtön nekiláttam lombikos orvost keresni.

2006 június 1-én beköltözött 2 csodaszép embrió a pocakomba, 3 pedig a fagyasztóba. Június 13-án pozitív lett a terhességi teszt. Nem mertük elhinni, hogy ilyen szerencsések volnánk, hiszen olyan ritkán és keveseknek sikerül első próbálkozásra. Június 26-án volt az első ultrahang. A baba méhen kívül van, meg kell szakítani a terhességet. Összeomlott a világ. Gyógyszeres kezeléssel – methotrexát – indukáltan intrauterin elhalást. A kezelés június 30-án kezdődött és még nincs vége – most  októbert írunk már. A mi kis Angyalkánk még mindig itt van a méhemben, annak izomfalába tapadva, élettelenül. 3 hónapja tart, hogy hetente megnézik a béta hCG szintemet, ami csökken ugyan, de még mindig van. KicsiAngyalka 7 hetesen, egy hétfőre virradó éjjel hagyott itt. Tudom, mert azon az éjjelen csak úgy felébredtem és a kórházi ablakban ott csücsült a Hold. Mintha egyenest rám nézett volna, és bocsánatkérőn azt mondaná, “ne haragudj, de ő most nem lehet veled tovább”.
Ez a kicsi Angyalka nagyon szeretett volna élni, nagyon sok injekciót kaptam, hogy elhaljon szegény. Ez egy rémálom, és nem tudom, mikor és hogyan lesz vége. 2006 decemberében reményeink szerint ismét belevágunk egy lombik programba. Talán ezúttal kegyesebb lesz hozzánk az élet, és KicsiMárk és KicsiAngyalka testvére épen, egészségesen megszülethet.

Hozzászólások lezárva!

Történetek
?>