Facebook zárt csoportunk

facebook

Gyertyagyújtás és történet elhelyezés
Kedves Látogató!

Történetet és gyertyagyújtási kérést
az angyalokszulei(kukac)gmail.com ra lehet küldeni!
Hornyákné K. Erzsébet szerkesztő,admin
Történetek

Kicsi Csani története

Kicsi_CsaniRövid ideig azt hittem, hogy a születésed teher számunkra, hiszen beteg voltál, bizonytalan jövővel és lehetőségekkel. Négy hónap elteltével azonban rádöbbentem, hogy nagyon sokat jelentesz nekem és bármi lesz is a jövőben, tudtam, hogy be fogod aranyozni az életünket. Ebben a fordulatban nagy szerepet játszott orvosod, Ablonczy László, akinek mindig hálás leszek emberségéért.

Éltük az életünket és bár tudtuk, hogy a szíved állapota rosszabbodik (Ablonczy doktor sosem hitegetett minket), mindig maradt valami remény és megoldási lehetőség. Gyógytornára jártunk, kaptad a gyógyszert a szívedre és minden más téren olyan voltál mint bármelyik kisgyerek. Illetve nem, Te hihetetlenül Boldog voltál, imádtad az életet! Mindig mosolyogtál, azt mondtam, hogy az élet élvezetére születtél és baba korodban BB-nek hívtalak, ami Boldog Babát jelentett. Ez annyira találó volt, mert sokszor idegenek, akik először láttak, rád csodálkoztak: milyen boldog kisbaba! És örült a szívem, mert tudtam, hogy jól érzed magad közöttünk.

Most érzem csak mennyi boldogságot hoztál az életünkbe! Hogy mit is jelentettél nekünk! Apával egyetértünk, hogy ha kapnánk újabb lehetőséget, akkor ugyanígy szeretnénk téged visszakapni, az összes betegségeddel és az összes egyedi tulajdonságoddal: Téged! Mert úgy szerettünk, amilyen voltál. Minden megpróbáltatást vállalni akartunk: a szívműtéteket minden kockázatukkal együtt. Miért nem kaptunk esélyt, hogy megmutassuk elég erősek vagyunk ahhoz, hogy teljes életet élj? Te nagyon erős voltál! Tudom, hogy a szívműtéteket (akár a szívátültetést is, ami szintén felmerült, mint lehetőség) mind átvészelted volna és büszkesége lettél volna a magyar szívsebészetnek. Tudom, mert ezt mindig éreztem! Nem kaptál esélyt, hogy bebizonyítsd mindezt!

November 24-én hajnalban felébredtél, ahogy mindig. Ilyenkor szoktad megkapni a Betalocodat és utána szopival visszaaludni. Most is megtörtént mindez, de utána nem aludtál vissza, hanem a vállamra borulva nyögdécseltél, majd hánytál. Sose hánytál még előtte. Kicsit megnyugodtál, visszaaludtál. Reggel újra hánytál. Óvatosan itattalak, gyakran keveset és nem is erőltettem a reggelit. Levike is fájlalta a fülét, tehát délelőttre be volt tervezve a gyerekorvos. 10-től rendelt. 8-ra el kellett mennünk a Takarékba, majd a veresi Takarékba is. Végigcsináltuk, bár nyűgös voltál én pedig aggódtam, de nem gondoltam semmi rosszra. Negyed 11-kor a gyerekorvosnál voltunk, ott újra hánytál. Akkor már sejtettem, hogy ebből kórház lesz, hiszen a kisbabák hamar kiszáradnak. 200 volt a pulzusod, ez a szívedre nézve aggasztó volt, de a doktornő a kiszáradásnak tulajdonította. A váci kórházba küldött, hogy egy kis infúzióval feltöltsenek. Nem mondta, hogy rohanjunk, de kérdezte, hogy kocsival vagyunk-e és hogy nálunk van-e az utolsó kardiológiai leleted. Ez miatt döntöttem úgy, hogy egyenesen a kórházba megyünk, hiszen nem véletlenül kérdezte ezeket a doktornő. Így a két gyerekkel egyenesen Vácra vettem az irányt. Beutalóval mentünk, az osztályról mégis átküldtek a járó beteg rendelésre, orvoshiányra hivatkozva. Örökkévalóságnak tűnt, míg lelifteztem veletek a rendelésre, ahol tele volt a váró. A nővérnek odaadtam a beutalót, azt mondta ennek ellenére várni kell. Nagyon féltettelek, arra gondoltam, hogy visszaülünk a kocsiba és bemegyünk a Betesda kórházba, ahol babaként feküdtél a sérved miatt. Ott azt mondták, hogy bármikor vihetlek oda, akár beutaló nélkül… Mégsem tettem meg ezt a lépést, féltem, hogy később jutsz orvosi segítséghez. Amikor kijött a másik nővér, mondtam neki, hogy nem vagy olyan állapotban, hogy várassanak, szívbeteg vagy és 200 a pulzusod, ki vagy száradva… Szólt a főorvos asszonynak, szinte azonnal behívtak. EKG, vizsgálat, majd a főorvos asszony otthagyva a járó beteg rendelést, személyesen jött fel velünk az osztályra, láthatóan ki volt kelve magából, hogy miért nem láttak el amikor ott voltunk.

Remegek, ahogy ezeket a sorokat írom, mert ezek a sorok a halálos ítéleted kicsim. Fogalmam sincs, hogy életben maradhattál volna vagy sem, de azt tudom, hogy az utolsó 12 órád során sok-sok hibát követtünk/követtek el és sok-sok késedelmes intézkedés történt. Rettegek attól, hogy egyértelművé válik: a halálod elkerülhető lett volna, ha…

Nagyon sokszor megszúrtak, hogy be tudják kötni az infúziót, ekkor már apa is megérkezett és az ajtó résén át nézte, hogy lefognak, és te ellenkezel. Akkor még ellenkeztél, magadnál voltál- boldog percek számomra, bár sajgott érted a szívünk, hittük, hogy mindez az érdekedben történik. A vénáid sorra szétpattantak, végül szondán át kezdték csepegtetni a folyadékot a gyomrodba. Laikusként felmerült bennem: azt nem fogod kihányni? És vajon elég gyors ez a megoldás? De nem voltam más, csak egy aggódó anya…

Végre odaülhettem melléd, fogtam a kezed, beszéltem hozzád. Nyújtottad a kicsi kezed, hogy vegyelek fel, de nem lehetett. Soha többé nem tartottalak a karomban, és ez nagyon fáj…

De ekkor még velünk voltál, kifejezted akaratod, ránk néztél, a gyerekorvosod szerint, aki szintén benézett hozzád még halványan el is mosolyodtál. Én nem tudom, nem emlékszem, apával próbáltuk megszervezni a napot, hogy hogyan tovább: ki vigye el Levit a Nagyihoz, ki menjen át veled a kardiológiára, mert eldöntötték, hogy mentővel átküldenek. Közben mindhárman odakucorogtunk melléd, a Tesó is bejött. Meg volt ugyan szeppenve, mert tele voltál ragtapasszal, a fejeden is nagy ragasztás volt. Megkérdeztem, hogy nem simogat meg? Meg szabad?- kérdezett vissza, én igent mondtam és Ő azonnal leszállt az ölemből, odament és szeretettel megsimogatta az arcodat. Annyi gyengédség volt benne és féltés, láttam, éreztem, és amikor kifele mentünk, azt mondta: „Nagyon szeretem a Csanit” Ez volt az Ő búcsúja a testvérétől…

Majdnem úgy döntöttünk, hogy én megyek haza összepakolni és viszem Levit a Nagyihoz, Apa pedig megy Veled a mentővel, de amint elhagytam a helységet, te nyűgös lettél, sírdogáltál, engem akartál és Apa félt, hogy nem tud majd megvigasztalni. Így én maradtam veled, amiért hálás vagyok, mert Apa csak akkor látott legközelebb, amikor már nem kommunikáltál… Melletted volt a helyem és a poklok poklát álltam ki mikor rádöbbentem, hogy egyre távolodsz tőlem.

De még csak a mentőre vártunk, nagyon sokáig, ekkor még szükséged volt rám, nyújtottad a kis kezed én pedig azt mondtam: most nem vehetlek fel, Kicsim.

5 óra lehetett mikor a kardiológiára értünk. A mentőben nem tudtál aludni, de szunyókáltál, sőt talán már nem is voltál olyan éber, csak még nem vettem észre. A fáradtságnak és a kiszáradásnak tulajdonítottam mindent.

A kardiológián megvizsgáltak (fiatal doktornő volt), a szívedet sokáig nézte ultrahangon: tudtam, hogy szenzáció ilyen szívet látni, haragudtam is, meddig nézegeti, ne azzal törődjön!… Ablonczy doktor is benézett, de nem vizsgált meg, beszéltünk pár szót, mindenki a szíveddel törődött, arra kereste a megoldást. Akkor még én sem tudtam: más a baj.

Nagyon gyengék a karjaim, alig tudom leütni a billentyűket, olyan nagy teher felidézni az utolsó óráidat… Hogyan éltem túl? Miért is lélegzem a mai napig? Tudom a választ: a Tesóért és Apáért. Értük kell elszenvednem a hiányodat. Különben már Veled lehetnék…újra…

Nem tudom most folytatni. Össze kell szednem magam, Megyek Tesóért az oviba. Kicsit fáj még a füle, de jobb most ott neki, szüksége van a változatosságra, hogy kicsit elfelejtse az itthon szomorúságát… Folytatom az emlékezést, Kicsi Csani, nagyon szeretlek…

Drága Kicsi Fiam, itt vagyok újra, hogy felidézzem életem legnagyobb fájdalmát: az elvesztésedet.

Rettegek rágondolni, hogy valószínűleg én is későn figyeltem fel arra, hogy idegrendszeri tüneteket produkálsz. Eleinte még mohón ittál, amikor itattalak, fájt a szívem látni, hogy nagyon szomjas vagy, de nem adhattam sokat, mert féltem, hogy újra hányni fogsz. Később, amikor Apa is megérkezett, hozta a kulacsodat, de nem tudtad megszívni a szívószálat. Nem volt erőd. Majd meghasadt a szívem és akkor kezdett belém nyilallni a felismerés, hogy el fogunk veszíteni. De kórházban voltunk, bíztam, reméltem…belül mégis éreztem a rettenetet…Ha szólítottalak egyre halványabban reagáltál, a levegőt furcsán, szaggatottan vetted, egyre nagyobb szünetekkel. Aztán a cumit nem tudtad a szádba venni, szívni… Édes Drágám, milyen tünemény voltál cumival! Nagyon szeretted a dudót! A doktornő iszonyú nehezen hozta meg a döntéseket, pedig akkor már a nővér is türelmetlen volt, ő is úgy látta nagy a baj. Nagy nehezen levették a vért, elküldték vizsgálatra. Azt mondták, hogy fél óra, de egy óra is eltelt…

Kicsi Szívem, nem tudom folytatni annak a borzalmas éjszakának a felidézését. Kimondhatatlanul fáj és Téged már nem hoz vissza. A fájdalmat azonban nem nyomom el, mert a fájdalmas emlékezés során közelebb vagy hozzám. De más dolgokat akarok felidézni. Nem AZT az éjszakát…

Nem tudlak még elengedni, de egyszer rá fogok jönni, hogy Neked is így jó, és akkor megteszem majd. Szeretlek Kicsim!

Anya

Két hónapja és két hete, hogy elmentél Kicsim, de a fájdalom nem szűnik. Amikor már azt hiszem, hogy erősebb lettem, akkor újra az elkeseredés hullámvölgyében találom magam és ugyanazokat a mondatokat hajtogatom, mint az első napokban: Miért…? Nem akarom…! Nem lehet…!

Pár napja jött meg az eredmény, ami arra mutat, hogy mégis a kicsi szíved adta fel. Nem tudom még elfogadni ezt sem, mert a kardiológián nem vettem észre, hogy a szíved védelmében, a szívelégtelenség kivédésére bármit is tettek volna. Keresték a rosszabbodás okát…de a kardiológián létezik, hogy nem tudták beazonosítani a szívelégtelenségre utaló jeleket??? Annyira nehéz ezt elfogadni, de főleg azt, hogy elveszítettünk Téged. Véglegesen… Mindenkinek nagyon hiányzol, Kicsim. Nézegetem a fényképedet, a videókat és a fájdalom mellett érzem, hogy szerencsések vagyunk, amiért 14 hónapig a miénk voltál. Nagyon-nagyon sokat kaptunk Tőled! Ezért olyan elviselhetetlen, hogy egyik percről a másikra elmentél… Maradnak az emlékek, amiket sírva-mosolyogva idézünk fel Apával és Tesóval. Örökké a szívünkben élsz, Kicsi Csani! A koszorúra is ezt írattuk…

Bármennyire fáj, úgy érzem, fel kell idéznem az utolsó órákat, így állítok Neked teljes emléket. Csapongó gondolataimat visszaterelem a kórházba…

A vérvétel eredményét nem közölték velem, de este fél tíz körül közölték, hogy átvisznek egy agyi CT-re, hogy kizárjanak bizonyos betegségeket. Megérkezett a mentő, engem kiküldtek, mert azt mondták lélegeztetőgépre tesznek, mert másként nem bírnád ki. Ijesztően hangzott, de gépiesen kimentem a folyosóra. Néhány perc múlva nővérke utánam jött és kiküldött a külső folyosóra, nem mondta, miért. Később kijött a doktornő és azt mondta, hogy 10 perce újraélesztenek… Tudtam, hogy elveszítettelek. Borzasztó volt. Megsemmisültem. Felhívtam Apát. Úton volt ide, de még messze járt és szakadt a hó. Délután óta szakadt, már a kardiológiára is így jöttünk. Együtt zokogtunk a telefonba. Aztán én csak sétáltam a folyósón és némán folytak a könnyeim. Egy óra is eltelt mire kijött a doktornő és megmondta… Haragudtam rá, hibásnak tartottam… Bemehettem volna Hozzád, de nem mentem. Vártam Apát. De vele sem mentünk be, amit nagyon bánok. Azt hittem így jobb lesz, de rosszabb, mert el kellett volna búcsúznom a kis testedtől. Ezen nem változtathatunk, gyávák voltunk. Nem voltuk képesek növelni a fájdalmunkat azzal, hogy élettelenül látunk… Szakadó hóban mentünk hazáig. 2008 első havazása, november 24-én. Rémálom számomra az a 24 óra a hajnali hányásodtól, a hajnali hazatérésig…

A hamvasztás mellett döntöttünk. Volt, aki megkérdezte, hogy miért, de az nem gondolt bele, hogy milyen érzés a gyermek szeretett testét átadni az enyészetnek. Nem akartam az évek során elképzelni, hogy kis tested milyen változásokon megy keresztül. A temetőbe sem járunk sokat és a temetésen kívül nem hordtam feketét. A szívemben gyászolok egy életen át. A sírkő, csak egy emlékhely, de nagyon szép, mert a fényképed díszíti, egy ragyogóan mosolygós. Biztos mindenkinek elszorul a szíve, ha látja…

Kicsi Csani, köszönjük, hogy a miénk voltál, hogy velünk voltál, ez ajándék nekem akkor is, ha életem végéig elkísér fájdalmas hiányod!

Szeretlek, Kicsim!

Anya

csanimami@freemail.hu

Hozzászólások lezárva!

Történetek
?>