Facebook zárt csoportunk

facebook

Gyertyagyújtás és történet elhelyezés
Kedves Látogató!

Történetet és gyertyagyújtási kérést
az angyalokszulei(kukac)gmail.com ra lehet küldeni!
Hornyákné K. Erzsébet szerkesztő,admin
Történetek

Kató Rolika története

A mi történetünk 2004. júliusában kezdődött, az esküvőnkkel, 29 évesek voltunk mindketten. Ekkor gondoltuk elérkezettnek az időt arra, hogy gyermeket vállaljunk. Kis lakásunk már megvolt, rövidesen teljesen berendeztük, mindkettőnknek rendes munkahelye volt, igazán már csak egy kisbabát szerettünk volna. Az öröm helyett azonban sikertelen hónapok következtek, melyeket főleg én, mint anyuka-jelölt, igencsak kudarcnak éltem meg, s egyre inkább úrrá lett rajtam a kétségbeesés. Különböző internetes oldalakról tájékozódtam a fogantatást illetően, a lehetséges orvosi vizsgálatokról, a meddőségi kezelésekről, és mindenről, ami ezzel kapcsolatos lehet. Azt gondolom, ez a sok információ inkább hasznomra volt végig, mint káromra. 6 sikertelen hónap után felkerestem a nőgyógyászomat, szerettem volna egy vérvizsgálatot kérni, hogy tudjam, legalább a hormonháztartásom rendben van, mert ilyen irányú vizsgálatom még soha nem volt. A vérvétel megtörtént, eredmény: magas prolaktin szint, az a hormon, mely a tejelválasztásért felelős. S ha túl magas, gátolja a peteérést, ily módon a teherbe esést is. Semmi gond, gyógyszeresen igen könnyen kezelhető. 1,5 hónapig szedtem a megfelelő gyógyszert, ezután következett egy kontrol vérvétel, mely már tökéletes hormonszintet mutatott. Újabb reményteljes, s egyben sikertelen hónapok következtek. Orvosom azt mondta, hogy 1 év próbálkozást szoktak várni a kivizsgálások előtt, úgyhogy mi vártuk, hogy leteljen az 1 év. Esküvőnk után nem voltunk nászuton, következő évben mentünk nyaralni július végétől 2 hétre barátainkkal. Ez volt a vízválasztó esemény, ekkor járt le az 1 év. Megbeszéltük, ha akkor sem esem teherbe, felkeressük az orvosomat, és kérjük a meddőségi kivizsgálásokat. Így történt: a vizsgálatok vérvételekkel és ultrahangokkal kezdődtek. De ahelyett, hogy továbbléptünk volna, 3 hónapig csak ez történt, és én már ezt kevésnek éreztem. Gondoltam, kellene vizsgálni a férjemet is, és további lehetőségek is vannak az én vizsgálatomra. Így kaptunk beutalót a megyei kórház meddőségi szakrendelésére, s ez egyben az orvosváltást is eredményezte, azóta is az itt megismert meddőségi szakember, szülész-nőgyógyász szakorvoshoz járok. Nála kezdtünk mindent előlről. 1 cikluson belül 2 vérvétel, 1 ultrahang, és férjem vizsgálata. A hónap végén – minden eredménnyel a kezünkben – újra mentünk a dokihoz. Mondja, hogy mindenhol minden rendben eddig, akkor döntsem el, hogy inszeminációt végezzünk-e, vagy vállalom a laparoszkópiás műtétet. Ez a műtét 3 dolgot foglal magába: hysteroskopia (méhtükrözés), HSG (petevezeték átjárhatóság), és a hasüregben a női nemi szervek külső vizsgálata. Korábban szerzett ismereteim alapján tudtam, hogy inszeminációnak semmi értelme, ha esetleg van 2 elzáródott petevezetékem, így egyértelműen a műtét mellett döntöttem (s milyen jól tettem!). Sor is került rá 2005. november 11-én, és fény derült meddőségem okára. A méhem teljesen ép, egészséges, a jobb oldali petevezetékem azonban teljesen el van záródva, a bal tökéletesen átjárható, viszont a hasüregemben endometriozist talált. Az endometriozis tulajdonképpen a méhnyálkahártya rendellenes működése. Menstruációkor nem csupán leválik és a hüvelyen keresztül vérzéssel távozik, hanem felfelé, a petevezetékeken keresztül is vándolor a hasüregbe. Így a petevezetéteket elzárhatja, a hasüregben megtapad, szigeteket alkot, és ugyanúgy viselkedik, mint a méhben. Azaz menstruációkor vérzik, majd növekszik, terjed, csokoládécisztákat is alkothat, azaz vérrel telt cisztákat, melyek ritkán szívódnak fel ,operációval lehet eltávolítani. A méhnyálkahártya a hasüregben összenövéseket, letapadásokat eredményezthet, eljuthat akár a húgyhólyaghoz, belenőhet abba, stb. A műtétek során amit lehet, az orvosok eltávolítanak, de nem lehet mindent, hisz megsérülhetnek a belek, és egyéb belső szervek. Szövetmintát vesznek, majd ha a szövetminta igazolta a diagnózist, kezdődhet a brutális hormonkezelés. Az endometriozisnak 4 fokozata van, I-IV-ig. I-es a legenyhébb, kevés méhnyálkahártya pl. a hasüregben (mint nekem). IV-es a legerősebb, ez akár kipakolást is előidézhet, de súlyos fájdalmakat okozhat menstruációkor. Ezzel a betegséggel kapcsolatban igen gyerekcipőben jár az orvostudomány. Nem tudják, mitől, mikor alakul ki, és mivel lehet gyógyítani. Kezelés gyanánt pedig egyetlen módszer létezik, ami vagy bejön vagy nem: leállítani a nemi ciklust, a menstruációt, ezzel előidézve a klimax állapotát! Vagy teherbe esni, az a legjobb gyógymód, akkor ugye 9 hónapig nincs vérzés. Hát igen…. teherbe esni egy meddőségi problémákkal küzdő nőnek…. A kezelés havi 1 injekció, és a betegség mértékétől függően 3 vagy 6 hónapig adható. Én 3 hónapig kaptam. 2005. november 30-án az elsőt, és 2006. január 30-án az utolsót. Ez időben nagyon jól éreztem magam, a klimax minden mellékhatása ellenére. Valóban leállt a menstruációm, hőhullámaim voltak, álmatlanságban szenvedtem, bőröm csúnyább lett és viszkető, pirosas foltok jelentek meg a hormonváltozás miatt. Valaki ilyenkor meghízik vagy lefogy, depressziós lesz, stb. Én meg jól voltam, mert azt láttam az egészben, hogy ezután végre semmi akadálya nem lesz a terhességnek, és végre szülők lehetünk! A kezelés után azonban 2,5 hónapos depresszió ért el, amit részben utólag értettem meg, részben normális, mert a legtöbben átesnek rajta a hormonváltozás hatására. A 3 hónapos kezelés után nem volt más teendő, mint várni, hogy megjöjjön az első menstruáció, majd orvoshoz menni, és figyelni UH-n a szervezetm feléledését. Ám a vérzést hiába vártam. 2 hónap után jött a harmadik, majd lassan a negyedik, ekkor már éreztem, hogy valami nincs rendben, mert ez már túl sok idő. Végül több, mint 4 hónap után, 2006 június elején megjött a vérzésem, rohantam dokihoz, UH, ahol kiderült, hogy csodaszép érett tüsző helyett a bal oldali petefészkemben található egy 5 centis csokiciszta. Épp a bal oldalon, ahonnét orvosom eltávolította az endometriozis szigeteket, ahol az egyetlen esélyem lett volna a terhességre, hisz jobb oldalon zárt petevezetékkel nem ábrándoztam. Megvártuk a következő ciklust, hátha felszívódik a ciszta, ha nem, akkor újabb műtéti eljárás során ki kell venni. Esze ágában sem volt felszívódni, nem is változott a mérete. A 2. műtétem 2006. július 19-én volt. Sikerült a cisztát teljesen kihámozni a petefészekből, s talált még endometriozis szigeteket a hasüregben az orvos, amit tudott, ismét eltávolított. Azután azt mondta, hogy kellene még egy hormonkezelés, amit én gondolkodás nélkül elutasítottam. Abban a pillanatban tudtam, hogy nem akarok több klimaxot, amíg ez nem a természetes idejében jön. Nem akarok több depressziót, mert az volt a legborzalmasabb időszak az egészben. Abban a pillanatban nem egyszerűen reméltem, hittem, hanem TUDTAM, hogy én spontán leszek terhes, nem lombikkal, nem inszeminációval, spontán, így, ebben az állapotban. Ugyanis a lombikot javasolták, mint megoldást, mert így teherbe esni elég kicsi volt az esély. De én nyugodt voltam ezután, sőt, egy munkahelyváltás is közbejött. A figyelmem szinte teljesen elterelődött, s lám, a műtét utáni 4. hónapban SPONTÁN teherbe estem, 2006. november 11-én kezdődő ciklusban, éppen 1 évvel az első műtétem után. Csoda volt a fogantatása, s Ő maga is! Leírhatatlanul boldogok voltunk, egészen a terhesség 17. hetéig. Akkor enyhe vérzéssel kórházba mentünk, 2 hét bentfekvés lett belőle, diagnózis: fenyegető vetélés. Addig is és azután is minden vizsgálati eredményem kifogástalan volt, a kórházban vérvételből derült ki valami, “az egyik gyulladásos értékem magas”, mondta egy orvos, de semmi közelebbi. Bizonyára valami fertőzést kaptam, mert antibiotikumos kezelés után rendbejöttem, vérzés megszűnt, hazaengedtek. Azután már nem mentem vissza dolgozni természetesen. Jó volt itthon, készülődtem, vásárolgattam a babának. 27 hetesen mentünk 4D UH-ra, ahol kiderült, hogy kisfiú rugdalózik a pocakomban. Őrá vágytam, egy kis kukisra, most is, és mindig! Születése napjának reggelén kapta a Roland nevet (addig nem volt egyetértés a névvel kapcsolatban :)) Továbbra is minden vizsgálatom kiváló eredményt mutatott, mégis, a 31. héten egy szombati napon egyre erősödő keményedéseket, görcsöket, majd gyakoribb fájásokat éreztem. 8 percesekkel mentünk a kórházba, irány a szülőszoba, visszatartás. Méhszájam megrövidült. 4 napot voltam bent, hazaengedtek. Majd megrepedt a magzatburok, kórházba ismét. Méhszáj 1 ujjnyira nyitott, magzatvíz egy csepp sem, sőt mekóniumos, kisbaba jól van, tökéletes szívhanggal, de azonnal császármetszéssel világra kell jönnie! 32 hét + 5 napos terhességem volt aznap. Rolika 2007. június 27-én, szerdai napon este 19 óra 50 perckor megszületett, 41 centivel és 1360 grammal. Nem sírt fel, így lélegeztetni kezdték, aztán beindult a légzése. Én több, mint 1 órát voltam a műtőben, mert annyira véreztem, hogy nem tudták összevarrni a sebet, majdnem vért kellett kapnom. Rolikát nem láthattam, egyetlen pillanatra sem. Addigra már hívták a koraszülött mentőt, előkészítették az átszállításra, a Gyermekklinika Újszülött Intenzív Osztályára. Közben én lekerültem a poszt operatív őrzőbe, és hallottam, ahogy a mentő szirénázva elviszi a kisfiamat. Férjem látta a folyosón az inkubátorban, azt mondta, csak nézett a nagy szemeivel, és gyönyörű volt! Apgar 5-8-as, nem is olyan rossz. Amúgy egészséges volt, megvolt mindene, mai napig nem tudni, miért a koraszülés, s a betegsége. A nagy ijedségek után férjem csupa jó híreket hozott a babától, csak 1 napig volt lélegeztető gépen, lassacskán kezdett kapni tápszert is (soha nem szopizhatott, 4 hónapig tudtam fenntartani csekélyke tejtermelésemet), adagjait szépen tűrte, minden olyan csodálatosan rendben volt! Azt hittük, csak pár hét, míg eléri a 2 kilót és hazajöhet, mert semmi akkor még nem utalt arra,hogy baj van. Én a születés utáni harmadik napon, szombaton kaptam eltávot a kórházból, hogy megnézhessem kisfiamat. Férjem vitt el autóval, a lépcsőn is alig bírtam felmászni, de jó volt látni, és megsimogathattuk, megfoghattuk a kis kezecskéjét, ma is érzem pihe-puha bőrét, alig mertem hozzáérni, olyan kis törékeny Csoda volt! Persze nem bírtam sokáig ott állni, de szinte repültem utána, és vártam minden percet, hogy láthassam! A sebem szépen gyógyult, semmi baj nem volt vele, így rövidesen már én mentem többet látogatni autóval a kórházba, mert Férjem dolgozott, míg Rolika haza nem jöhetett a kórházból. De sajnos sosem jöhetett haza. Kb. 3 hetesen derült ki egy röntgen felvétel során, hogy a tüdeje nem teljesen egészséges, légtelen területek vannak benne, ezért oxigénfüggő. Állapota kb. 2,5 hónapos koráig egész jó volt, bár a röntgenek kisebb állapotromlásokat mutattak, Rolika mégis gyönyörűen evett cumisüvegből, én etethettem, karunkban tartottuk, tisztába tehettük, már érdeklődött a külvilág iránt. Hatalmasakat mosolygott, nevetett álmában. Szépen hízott, gyarapodott, és a 2 kilót hiába érte el, szó nem volt a hazajövetelről. 2,5 hónapos koráig többféle kezeléssel próbálkoztak az orvosok, nem, vagy alig reagált rájuk, s ez nem volt jó jel, de ekkor még a közelében nem voltunk a reménytelenségnek, hogy Angyalka lesz. 2,5 hónaposan azonban jelentős állapotromlás következett. Már nem volt elég a légterébe az oxigén, kis átlátszó plexi búra került a fejecskéjére, ami alá volt vezetve az oxigéncső. Így többnyire tartható volt az elfogadható oxigénszint. Majd október közepén pici szíve elfáradt a beteg tüdejébe pumpálni a vért, mert kapott egy fertőzést, az amúgy is beteg tüdejében még a tüdőgyulladás is kialakult, s ez már a szívének sok volt, egyben meg is pecsételte a sorsát. Lélegeztető gépre kellett rakni :( Ezután 1 hónapos kemény antibiotikumozás történt, de csak nem javult Rolika állapota. Sőt! Tüdeje röntgenfelvétele már alig mutatott ép légzőfelületet. Ezi dőben 2-szer kapott vér transzfúziót, a másodikat 2007. november 11-én éjjel. November 12-én kora reggel, hétfői napon, a transzfúzió után azt mondta az orvos, hogy sajnos már ez sem segített, így elfogytak a lehetőségek a kisbaba megmentésére. Sajnos Rolika el fog menni. Onnantól kezdve amennyit lehetett vele voltunk, folyamatosan, látogatás elejétől estig, látogatás után is bőven maradhattunk. Nem tudtuk meddig tart…. Kértük, hogy megkereszteltethessük, erre a kórház adott lehetőséget, nagyon készségesek voltak, bármiben, amire szükségünk volt ,segítettek. Aznap még, hétfőn délelőtt Rolika megkeresztelkedett. Másnap, kedden már láthatóan ismét rosszabb lett az állapota, éreztük, hogy már nem sokáig tart, már nem szenved napokig, s elbúcsúztunk tőle, elengedtük. Ekkor Ő már nem nagyon érzékelt a külvilágból semmit. Vártuk éjjel a telefont, de hiába. Szerda reggel telefonáltunk: még él a kisfiúnk! Bementünk hozzá, és reggeli telefonunk óta tartotta magát egy bizonyos szinten. S amikor odaléptünk az ágyához, két oldalról megfogtuk pici kezét, elkezdtünk imádkozni, Rolika elindult a fény felé… Megvárt minket!!!!!!! Sírtunk, imádkoztunk, sírtunk, kértük, hogy menjen, ne szenvedjen tovább. S Ő ment, ment, láthatóan, míg végül 20 perc múltán megérkezett.
2007. november 14-én, szerdán, délelőtt 10 óra 50 perckor, életének 141 napján.
Az álmunk összetört, álmaink kisbabája elment, Ő volt életünk Értelme, vágyaink beteljesülése. Reméltük, hogy több, mint 2 év várakozás és küzdelem után boldogok lehetünk kisfiúnkkal. Most pedig csak annyi maradt, hogy tudjuk, Angyalkaként tovább él és vigyáz ránk, velünk van és lesz mindig! Közbenjár és imádkozik értünk odafent, már nem szenved. Neki már jó! S kérjük Őt, hogy ha eljön az idő, akkor segítsen erővel, hittel, hogy ahogy Ő lehetett, megfoganhatott, a kistestvére is megfoganhat!
Mert az álmunkat nem adjuk fel! Rolika mindig velünk marad, és akkor lesz igazán boldog, ha mi is azok tudunk majd lenni itt, a Földön. S talán ha eljön a mi időnk, találkozhatunk vele! Újra magunkhoz ölelhetjük, szeretgethetjük, éppúgy s még jobban, mint ahogy a kórházban tehettük.

Hozzászólások lezárva!

Történetek
?>