Facebook zárt csoportunk

facebook

Gyertyagyújtás és történet elhelyezés
Kedves Látogató!

Történetet és gyertyagyújtási kérést
az angyalokszulei(kukac)gmail.com ra lehet küldeni!
Hornyákné K. Erzsébet szerkesztő,admin
Történetek

Huszár Botocska története

Botocska2Valahogy száz évnek tűnik, amikor ez a történet kezdődött. Pedig csak 2000 februárjában. Akkor tudtam meg, hogy babát várok. Az elsőt. Az egész terhesség rendben zajlott, csak valahogy a végére romlott el minden. Mire császármetszéssel megszületett a kislányom, Janka, már nem lélegzett és a szíve sem vert. Újraélesztették. Nagyon súlyos állapot, hosszú lábadozás. Végül a diagnózis: oxigénhiány miatt agysérülés. Sosem lesz teljesen egészséges. Sokk, ijedtség, kétségbeesés, harag – egészséges lehetett volna, ha az orvosok odafigyelnek. Csak ezen múlott…. Rengeteg gyógytorna, masszázs, foglalkozás, kezelés minden nap, naponta többször. Mire másfél éves lett, megszületett bennünk az elhatározás. Hiába rettegünk, hogy még egyszer megtörténhet, úgy gondoltuk, mindenképpen szeretnénk neki testvéreket.

Szerencsénk volt, mint Janka esetében is, amint elhatároztuk, meg is történt. Egyből beköltözött pocakomba Botond. Nagyon vártuk, hittük, hogy az első – tragédia – után most minden rendben lesz, csak egészséges babánk születhet. Ezt igazolták az ultrahangok is. Május 12-én született meg Botocska.

Első éjszaka felkerült az intenzív osztályra alacsony vércukorszint miatt. Pár napig ott tartották, de szerencsére 3 óránként felmehettem szoptatni. Egyik alkalommal az éjjeli szoptatáskor elém állt az ügyeletes doktornő, és elmondta, hogy Botond fejlődési rendellenességekkel született. Az egyik a veséjével, a másik a szívével kapcsolatos. A vesefejlődési rendellenességet valószínűleg kinövi, a szívét viszont műteni kell feltehetőleg. Megkérdeztem, hogy ezek szerint gyógyítható, s mivel a válasz igen volt, megnyugodtam, hiszen nincs mitől félni. A kardiológiai intézetben részletes kivizsgálás után a diagnózis kamrai és pitvari sövényhiány, amit mindenképp műteni kell, talán 1 éves korában.

Nagyon boldogok voltunk  Botonddal és Jankával, teljesnek éreztük az életünket. Janka is szeretettel fogadta a kicsit, minden szoptatásnál szaladt és adott egy puszit a buksijára, játékokat dobált neki a kiságyba, ha beszálltunk az autóba, ellenőrizte, hogy a Baba (így hívta) is megvan-e. Otthon szépen gyarapodott Botond, nagyon drága kis baba volt. Persze elég nehéz volt a két gyerekkel, mert Botond a szíve miatt nem tudott gyorsan és sokat szopni, így 1.5 – 2 óránként szoptatni kellett, alkalmanként kb. fél órát. Aztán Botond júliusban megfázott, ez elég volt ahhoz, hogy a szívhiba miatt felboruljon a keringése, innentől kezdve állandóan gyógyszereket kellett szednie. Eléggé legyengült, kezdeti rohamos fejlődése lelassult. Szeptemberre gyarapodása teljesen leállt, nagyon sovány volt, alig bírt már enni, ezért előjegyezték műtétre.

Október 15-én műtötték. Aznap reggel láttam utoljára mosolyogni. A  műtét sikerült.  Viszont a műtőt utáni időszak rosszabb volt mint vártuk. Nem sikerült a lélegeztető gépet leállítani, mert nagyon nehezen lélegzett egyedül. Kiderült, hogy tüdőgyulladása lett, ami nagyon lassan javult. Nem találták a tüdőgyulladás okát, végül 2 hét után rájöttek, hogy egy kisfiú influenzával került be, és azt kapták el többen. Két és fél hét után végre lekapcsolták a lélegeztetőt, Botond már cumisüvegből is tudott enni, azt hittunk, mindjárt vége, és mehetünk haza. Egy hétfői napon végre áthelyezték a posztoperatív őrzőből a normál intenzív osztályra, ahol többet lehettünk együtt. (Az első két és fél hétben napi 1 óra látogatás volt engedélyezett, de volt hogy napokig nem mehettünk be hozzá). Éjjel mikor mentem etetni, nem nagyon akart enni, és olyan kis elesettnek tűnt. Hajnalban mondták, hogy nem aludt egész éjjel, nagyon kis szomorú volt. Ekkor láttam utoljára érben, ekkor nézhettünk egymás szemébe utoljára. Aztán a reggeli etetésnél már nem engedtek be hozzá, mondván, hogy valami baj van. Csak ültem a folyosón és vártam. Aztán végre behívtak, azt mondták, meg kell műteni újra. Akkor még nem is ijedtem meg annyira, maximálisan megbíztam a sebészorvosban.  Aztán beengedtek hozzá is, már újra lélegeztető gépen volt, bealtatva. A doktornő megjegyezte, hogy hát ez a Streptococcus baktérium elég ronda dolog. Úgy éreztem, ott esek össze. Ez a baktérium vérmérgezést okoz, ami igen gyakran végzetes. Nem mondták maguktól, de tudtam. Műtét előtt ettől rettegtem, hogy csak nehogy sepsis-e legyen. Rákérdeztem, hogy akkor ugye sepsise van, a válasz igen volt. Aztán kiküldtek újra a folyosóra. Csak támolyogtam. Pár óra alatt történt az egész, szerencsére a férjem is beért. Néha beengedtek minket Botocskához egy kicsit, aztán ültünk a folyosón és vártunk. Vártunk a csodára. Mert addigra már láttuk, ahogy újraélesztik, láttuk, mennyi vért töltenek bele, láttuk az orvosok arcát. Ők tudták, hogy nincs sok remény, mégsem engedték, hogy vele legyünk az utolsó perceiben.

Aztán nyílt az ajtó, és nem történt meg a csoda. Meghalt. November 4-én, egy hét híján 6 hónaposan. Aztán csak álltunk az ágya mellett, és talán el sem hittük az egészet, olyan szép volt, mintha csak aludna.

Volt bennem ezeregy kérdés. Miért mi? Hogy lehet influenza egy postoperatív őrzőben? Miért nem vették észre korábban? Miért próbálnak azzal nyugtatni, hogy 2 évenként fordul ilyen elő? Miért nem lehettem vele akkor, ahogy vele voltam akkor is amikor született? Hogy élhetek tovább nélküle?

Aztán teltek a napok, hetek, hónapok, most már másfél éve, hogy nincs velünk.

Úgy érzem megbékéltünk, nem lehet ilyen nagy bánattal élni örökre. Tartozunk ezzel magunknak, a párunknak, a meglévő és leendő gyermekeinknek. Hiszem, hogy nem válunk el örökre, hiszen Botond a szívünkben él tovább mind addig, míg mi élünk. Sok mindenre megtanított bennünket míg itt volt, és sokat változtunk, mióta elment. Soha nem lesz olyan semmi, mint azelőtt, de ez nem jelenti azt, hogy ne tudnánk teljes életet élni. Ma már sokat és önfeledten tudunk nevetni, és már lelkiismeret furdalásunk sincs e miatt. Terveink vannak újra és várjuk, hogy ki érkezik a családunkba legközelebb. Neki is el fogjuk mesélni, hogy volt egy kistestvére, Botocska, akit örökre nagyon szeretünk és szeretettel, habár kicsit szomorkásan gondolunk rá és akinek mindig hálásak leszünk hogy velünk volt, hacsak ilyen kis röpke időre is.

Morvay Kata

Ha gyertyát szeretnél gyújtani Botocskáért, kattints ide!

Hozzászólások lezárva!

Történetek
?>