Facebook zárt csoportunk

facebook

Gyertyagyújtás és történet elhelyezés
Kedves Látogató!

Történetet és gyertyagyújtási kérést
az angyalokszulei(kukac)gmail.com ra lehet küldeni!
Hornyákné K. Erzsébet szerkesztő,admin
Történetek

H. Jász Csabika és Reményke története

Kedvesemmel 2002 nyarán ismerkedtem meg. Nagy szerelemmel indult, és a mai napig tart. Pár év udvarlás után elkezdtük közös életünket. Nagy álmokkal, vágyakkal teli vetettük bele magunkat közös életünkbe. Csoda szép napok, boldog pillanatok. Egy valami hiányzott, egy kisbaba. Nem tettünk ellene semmit, gondolván ha szeretne jönni, úgyis jönni fog, hiszen ő választ ki minket, ő tudja mikor kell érkezni.

Egy év után kezdett idegesíteni, hogy nem történik semmi. Orvoshoz mentem. Megállapította hogy nincs semmi problémám, várjunk. Vártunk.  Állandó hőmérőzgetések, LH tesztelések, időben történő szerelmes percek követték egymást hónapról hónapra.  A végén már úgy éreztük ezt a direkt gyermekgyártást nem bírjuk már tovább. Főleg én nem. Teljesen depresszióba estem, sokat sírtam, még egy újszülött kisbaba látványa is sírógörcsöt okozott.

2006. októberében teljesen lemondtam az egészről. Sírtam egy nagyot, és úgy döntöttem mással foglalom el magam. Hiszen férjhez megyek, készüljünk arra. Elkezdtünk szervezkedni, mindent elintéztünk az esküvőhöz. Mondhatom szó szerint még a birka is le volt már foglalva a pörköltbe. Legalább kicsit lekötött minket a zenekar szervezés, a terem, és minden egyéb dolog ami egy jó kis lakodalommal jár.

Eljött a karácsony. Cinikusan viccelődve böktem oda a páromnak, hogy : „Velünk sosem történik semmi”. Ez volt az a mondat, amit egyszer kimondtam, és a mai napig bánok.

2007 január elején ismét késett a mensim. Nem is tulajdonítottam neki különösebb figyelmet, hisz eddig is így volt. Össze vissza.  Pont vizsgázni voltam a főiskolán, mikor az tűnt fel, hogy hányszor megyek én a mosdóba. Fél óránként. Felbátorodtam, és vettem egy tesztet. És két csík, két csík………..Istenem ezt az érzést. Leültem, le kellett ülnöm, mert remegett mindenem, remegett a lábam, a kezem, szédültem, a szívem majd kiesett a helyéről. Sikítozva kiabáltam a páromnak jöjjön gyorsan mutatok valamit. Ő csak nézte a két csíkot, és nagy szemekkel nézett rám. Most ez mi??? Mondom hát két csík!!!  És? Mit jelent??? —hát persze, honnan is tudhatná—Hát kisbabánk lesz! Terhesek vagyunk.  Annyit mondott: „Bakker”, és leült ő is mellém a székre és csak néztük egymást. Csodaszép idők következtek. Nagyon boldogok voltunk. A 12 hetes ultrahangról boldogan jöttem ki, nagyon szép volt. Nekem a leggyönyörűbb. Igaz kicsit picike volt a doki szerint, de behozza a lemaradást. Életem legszebb hónapjai voltak. A hasam eszméletlen gyorsasággal gömbölyödött, szépnek éreztem magam, igazán szépnek, olyannak ami eddig sosem voltam.

Eljött a 20 hetes ultrahang ideje. Izgalommal mentem be a vizsgálóba. Pár perc csend után már kezdtem ideges lenni, mi a baj?? Mi történt???  Az orvos csak mért, méregetett, és azt mondja: a végtagok kicsik, a karjával van valami. Kicsit kisebb.  Azt hittem belesüppedek az ágyba ahol feküdtem, alig tudtam felállni, elöntött a forróság, a szédülés. Könnyes szemmel néztem az orvosra, hogy akkor most mi lesz??? Ezt mondta:  „Nyugodjon meg kismama, behozza a lemaradást! Jöjjön vissza két hét múlva kontrollra”  Még egy képet is kaptam. Remegve léptem ki a folyosóra. Alig bírtam visszatartani a zokogást, csak az autóig érjek el,,,,,csak az autóig érjek el,,,,.  Elértem. Irtózatos sírógörcs jött rám. Éreztem hogy baj van. Éreztem hogy valami nem jó. Hazamentem anyuhoz. Nem volt otthon. Ott sírtam tovább. Kicsit lenyugodtam, felhívtam a saját orvosom. Azt mondta menjek be hozzá vissza a kórházba, ír beutalót a megyei kórházba ultrahangra. Szaladtam vissza hozzá. Megírta a beutalót.  Mindenki nyugtatott a családba, mindenki próbált nem a rosszra gondolni, gondoljunk arra, hogy az orvos nem ért hozzá, béna, rossz a gép, meg van neki mindene, csak bénák, majd holnap, majd holnap megmondják hogy nincs semmi baj.

Eljött a másnap. A párom vitt el a megyei kórházba. Be akart ő is jönni, de  éreztem hogy nem kell velem jönnie, maradjon csak kint a kocsiban a parkolóban, várjon meg ott.

Sorra kerültem. Egyszerre négyen vetkőztünk egy kis lyukba, amit hézagos függöny választott el a vizsgálótól. Teljesen lehetet látni, lehetett hallani mindent ami az ultrahangon történik. Kínos csöndbe vártuk levetkőzve hogy mikor kit szólítanak. Engem hívtak. Remegtem.

Lefeküdtem az ágyra. Elkezdődött a vizsgálat. Egy nő végezte az ultrahangot. Kérdezte hogy miért vagyok ott?? Mondtam neki, hogy azt mondták nálunk, hogy kicsit kisebbek a végtagjai, de majd kinövi…………Erre a könyörtelen válasz: „ITT NINCS MIT KINŐNI, EZ EGYÉRTELMŰ, MEG KELL SZAKÍTANI A TERHESSÉGET”.  Csak így, közönyösen közölték velem, hogy vége. Ennyi volt az álmunk, ennyi volt egy élet. Itt nincs mit kinőni. Átirányítottak egy képzett nagyon okos emberhez,egy szuper ultrahangkészülékkel, ami kimondja az utolsó szót. A terem tele volt kismamákkal. Rengetegen voltak. Én csak ott álltam, vártam hogy valaki szólítson, mert itt halok meg. Nekidőltem a falnak, forgott velem a világ, potyogtak a könnyeim. Úr isten, vége van. El nem tudom mondani, el nem tudom leírni azt az érzést. Ezt csak az tudhatja aki átéli. Óráknak tűntek a percek, mire egyszer csak meghallottam a nevem. Egy ősz hajú mogorva ember ült a gépnél. Lefektettek, és elkezdődött a vizsgálat. Nem szólt semmit. Én sírtam, pityeregtem, mérhetetlen nyomás volt bennem, úgy kitörtem volna, úgy akartam ordítani, tombolni, de vissza kellett magam fogni. Öt perc után ennyit mondott az orvos: „ Itt már nincs minek sírni, most minek sír? Már mindegy” Lerökönyödtem a közönytől, a szívtelenségtől, egyszerűen ettől az egésztől ami most történik. Nem tudta megállapítani pontosan a diagnózist. Vizsgált, csak vizsgált. Már fájt. A fejem felett fel volt egy óriási monitor függesztve. Egyszer csak megjelent rajta a kisbabám. Megmutatta az orvos, hogy nézzem meg, itt már tényleg nincs mit kinőni……

Gyönyörű szép baba volt, nekem ő volt a legszebb és legcsodálatosabb dolog amit valaha is láthattam. Tényleg picik voltak a végtagok. Extrém mértékben. Csontfejlődési rendellenesség, de nem tisztázott az oka, kár genetikára menni, ez olyan dolog amit nem lehet kiszűrni. A pici mellkasa is  be volt nyomódva. Az orvos ököllel verte a hasamat, hogy lássa behorpad-e a feje. Élettel összeegyeztethetetlen, nem életképes, meg kell szülnöm.

Órákon át vizsgálódott, az emeletről orvosokat hívtak le, nekem érthetetlen szavakkal dobálóztak, nem értettem, csak annyit, hogy nagyon ritka rendellenesség, ami náluk megyeszékhelyen 10 évenként egyszer fordul elő. Nekem ez nem volt vigasz. Mindenki csak a picikémmel volt elfoglalva, azt hogy én ott fekszem, összeroppanva, remegve senkit nem érdekelt.  Annyit kérdeztem, hogy látszik-e hogy kisfiú vagy kislány? Kisfiú. Nagyon szép kisfiú volt. Csak néztem, és néztem, hogy ő az akit elveszítek, ő az aki velem volt, ő az akit ajándékul kaptunk az élettől. Közölték, mivel húsvét következik csak a jövő héten tudok befeküdni. Irdatlanul ismét sírásba fogtam, hiszen jövő héten kedden a párom születésnapja van. Kisfiút szeretett volna, és kisfiú lett, és a születésnapján halljon meg a saját gyermeke???  Még várjak napokat azzal a tudattal hogy meg fog halni? Nagyon fájt, megszakadt a szívem.

Egy olyan dolog történt velem, amit soha soha nem fogok elfelejteni: feküdtem az ágyon, szótlanul, hisz már erőm sem volt sírni, és néztem Őt. Néztem milyen szép. Azt láttam hogy mosolyog. Rám mosolygott!! Istenem. Egyik kis keze a nyakánál volt, a másikkal meg leintegetett nekem, és mosolygott. Mintha üzent volna. „Szia Anyu jó volt veled!”

Délelőtt 9 után mentem be az uh-ra, és dél körül jöttem ki. Alig vártam hogy kijöhessek onnan. Rohantam végig a folyosón, a kijárat felé, szinte szaladtam. Olyan volt mint a filmekben mikor egy fényt látsz az alagút végén, és rohansz az életedért hogy kijussál onnan. Mentem, és csak arra gondoltam hogy kint van a párom, a kedvesem, és át kell ölelnem, át kell ölelnem, belehalok ha nem karolhatom át. Belehalok ha nem érek el odáig. Kiléptem a kapun. Az épület előtt forgalmas négy sávos út van. Nem érdekelt. A mai napig nem tudom hogy csináltam, de csak arra emlékszem hogy láttam a kedvesem a túloldalon, és át kell érjek hozzá. Támaszkodott a kocsinak. A cél lebegett előttem, és úgy ahogy voltam, átmentem szétnézés nélkül az úton. Ő rohant felém, megrémült hogy elütnek. Átértem, elértem, összeestem. Végre kiadhattam magamból mindent. Együtt sírtunk, zokogtunk.

Mindez egy csütörtöki napon volt. A vetéltetést jövő hét keddre írták ki. A párom születésnapjára.

Szó nélkül jöttünk haza. Itthon ismételten zokogásba fogam, már alig láttam úgy fájtak a szemeim, a szívem, a lelkem. Utáltam a világot, Utáltam az életet, nem értettem hogy miért, nem tudtam hogy miért, magamat hibáztassam, vagy mit tegyek, hiszen ez szerintük bárkivel előfordulhat, 345,000 terhességből egy van ilyen, és miért pont én??? Miért pont mi??? Miért pont velünk??? Nem bántottam én soha senkit, egy naiv kis jóindulatú lány voltam, aki mindenkinek mindent megtett. Igazán boldog gyermekkorom nem volt, szüleim elváltak, anyukámmal maradtam aki beteg volt, szinte egymagam voltam 2002-ig. Azt hittem vége a szenvedésnek. Vége a fájdalomnak. De mindez leányálom volt. Miért van az hogy másnak egy csettintésre minden sikerül?? Miért kell ennyit szenvedni??? Mi jó volt az életünkbe? Erre a kis apróságra, erre a kis életre vágytunk, és elveszítettük őt is.

Két nappal később már olyan voltam mint egy élő halott. Elfogytak a könnyeim. Nem tudtam már sírni. Pici Csabikám meg mint még soha irgalmatlanul rugdosott. Azt hittem kiugrik.

Üzent nekem, csak nem hallottam meg: Anyu szeressél! Anyu szeressél amíg veled vagyok!!

Utolsó előtti nap egy érzelmek nélküli, összeroggyant rongydarab voltam. Csak néztem kifelé a fejemből, de már nem gondolkodtam, már nem kérdeztem semmit, már csak úgy voltam. Mint egy élő halott. A párom aznap este omlott össze.

Eljött a reggel és indultunk. Szerencsémre a hosszadalmas betegfelvételnek köszönhetően későbbre tették . Ennek örültem. Nem a születésnapján…..nem a születésnapján……!

Szobatársaim kismamák voltak nagy pocakkal, akik csak a babájukról, az örömükről, ki mit vesz – ki mit eszik-tápszer—stb-ről beszéltek. Nem voltak rám tekintettel. De valahogy el sem várom, hiszen ők most boldogok, miért is kéne sajnálni engem. Voltak abortuszosok is. Kedden este megkaptam a lamináriumot, szerdán reggel indították az infúziót.

A szülőszoba az emeleten volt. Saját lábamon mentem odáig. Nagyon hosszúnak tűnt az út. Egy hosszú terem volt, szülőágyak egymás mellett két méterrel. Volt ahol el volt választva függönnyel, volt ahol nem. Ahova én kerültem ott nem volt függöny. Egy kismama volt mellettem, őneki 15 hetesen kellett megszülnie babáját. Csak feküdtünk egymás mellett szótlanul. Vártunk. Vártuk a fájdalmat, vártuk a véget. Ő délre végzett. Ott vetéltették el mellettem. Láttam mindent függöny híján (mosodában volt). A vértől, az ordítástól, a sikolyoktól kezdve a vesetálon át mindent láttam. Ki akartam menni hamarabb, de nem tudtam, az infúziót nem tudtam vinni magammal. A legvégén csak kiengedtek, de már késő volt. Az ajtóból visszanéztem, és pont láttam. Szörnyű volt. Kimentem a wc-re, ott bőgtem.

20 perc után visszamentem. A terem üres volt. Frissen húzott ágynemű a helyén, mintha nem történt volna ott semmi. Egyedül maradtam. Vártam. Vártam hogy vége legyen. Mindezek közben természetesen a szülések folyamatosan folytak a szomszédban. Négy szülést végighallgattam, aztán már nem számoltam. Csak feküdtem némán a fájdalmammal. A frissen szült kismamikat oda tolták be hozzám, a szoba másik sarkába. Tőlem öt méterre a születés, a boldogság, az öröm. A kisbabákat is behozták hozzájuk. A kispapák is bejöhettek. Irgalmatlan érzés, mikor ülök az ágytálon, szenvedek, vetélek el, és a szoba másik sarkában sírva örömmel fényképezi az újdonsült apuka gyermekét, a boldog anyukát. Együtt sírtak örömükben, én pedig a sarokba bőgtem fájdalmamban.

Eljött az esti műszakváltás ideje. Új szülésznőt kaptam. Mérges volt, hogy miért nem sétáltattak, miért nem járkáltam, úgy sokkal könnyebb lenne, és miért kellett a frissen szült kismamákkal összerakni???. Letusolhattam végre. A tusolóban kiesett a laminárium. Megvizsgáltak. Alig tágultam valamit. Szerencsés voltam, mert átraktak a szülőszoba legsarkába. Ott egymagam lehettem. Csak hangokat hallottam. Este kaptam egy másfajta injekciót. Nem történt semmi. Jött az az ovos, aki az ultrahangon vizsgált. Ott toporgott  a lábam előtt, hogy mikor akarok már megszülni, mert ő látni akarja a gyereket, meg akarja vizsgálni, mert ritkán látni ilyen. Ott toporgott,hogy ő menne haza már, este tíz van. A végén elvégzett rajtam egy kézi méhszájtágítást. Azt hittem ott halok meg. Úgy fogtak le. Nagyon durva volt az orvos, ordítottam, egyik nővérke kezét véresre karmoltam. Aztán vártak, hogy mi fog történni. Könyörögtem hogy csináljanak valamit, mert már nem bírom tovább. A válasz az volt, hogy ne hisztizzek, az lenne a legjobb ha visszamennék a korterembe és holnap újra folytatnánk. Sírógörcsöt kaptam, és kegyelmet, talán sikerül ma este a végére járni, talán megesett rajtam a szívük. Ismételten egy kézi méhszájtágítás következett egy másik orvostól. Fájt, de ez már nem annyira. Közben véreztem. Sétáltattak a folyosón. A fehér zoknim már piros volt, a lábam szárára rászáradva a vér, véres kórházi hálóingben sétáltattak. Mivel már szokásos az apás szülés, számtalan kispapával találkoztam a folyosón. Ők csak néztek bárgyún, szánalmasan. A takarítónő úgy nézett már rám, hogy mikor megyek már el onnan, mert takarítana utánam.

Teltek az órák. A fájdalmak elviselhetetlenné erősödtek. Burkot repesztettek. Rengeteg magzatvizem volt. Várták hogy megindul végre. Hajnal három óra volt, mikor felváltva a wc, a folyosó, és az ágy között vajúdtam. Fél négykor 20 órás vajúdás után „megszületett” Csabikám. Nagy babának éreztem. Kivitték a szomszéd helységbe, engem egymagam hagytak. Ott feküdtem, és nem éreztem semmit. Hallottam hogy róla beszélnek, vizsgálják, cincálják. Negyed óráig „moziztak” mikor jött értem a műtős fiú, vitt a műtőbe, mert még hátra van a méhlepény kioperálása.  Hajnal hatkor felébredtem. Üres voltam, szomorú és magányos. Hiányzott. Nem tudtam felfogni hogy nincs velem, csak azt láttam hogy eltűnt a nagy pocakom.

Pénteken hazajöhettem.  Velem volt a családom. A párom, és édesanyám. Nem nagyon hagytak időt magamba roskadni. Sokat sírtunk együtt.

Éjszaka nem tudtam aludni. Mikor csönd volt, az volt a legrosszabb. Előjöttek a gondolatok, a kérdések, a fájdalmak.

Teltek a hetek, nem tudtam feldolgozni. Teltek a hónapok, nem tudtam feldolgozni. Teltek a hónapok. Már lehet próbálkozni. Nem sikerült. De még mindig nem tudtam feldolgozni. Rengeteget sírtam.

Mivel a baba miatt anno lemondtuk a lakodalmat(mert az esküvő napjára voltam kiírva) így nem lett esküvő, mégis ugy gondoltuk, ez nem lehet akadály. Junius 30-án férjhez mentem. Hatan voltunk. Nem volt fehér mennyasszonyi ruha, nem voltam királylány egy napig, nem örülhettem együtt az egész nagy rokonsággal. Hatan voltunk, de így is boldogan. Abban az évben a legszebb napom volt.

Próbálkoztunk újra, de a baba nem sikerült. Feldolgozni még mindig nem tudtam igazán, sokat sírtam, stresszeltem, összeroppantam. Féltem ha újra terhes leszek megismétlődik minden.  Egyszer miután egy sírógörcs után összeestem az udvaron a férjem elvitt orvoshoz. Kiderült, hogy a stresszel, a fájdalommal, a depresszióval leblokkoltam a petefészkeim működését. Nincs benne semmi, „sivatag”, üres. Nincsenek tüszőim. Gyógyszeres kezelés következett. Ha szerencsém van beindul minden, ha nincs akkor petesejt donáció, vagy örökbefogadás. Az orvosom meddőségről beszélt.

Megismerkedtem egy pránanadi nevezetű dologgal. Nagyon sokat segített nekem. Eldöntöttem, hogy amit kapok az élettől, azt elfogadom. Ha az a sorsom, hogy más eldobott kisbabájának legyek az anyukája, akkor az leszek, és mindezt boldogan teszem meg. Mondhatom hogy ennek a „gyógymódnak” köszönhetem hogy ép ésszel kibírtam az egészet.

Meggyógyultam, rendbejöttem. Csodával határos módon beindult a működésem .Váratlanul, nem is gondolva rá, egyszer csak ismét két csíkos tesztel büszkélkedhettem. Ismét remegett mindenem, nagyon boldog voltam. Félelmetes boldogság. Reménykének neveztem el. Reményke március 2-án örökre elhagyott. Oda van ő is. Fel sem foghattuk, már el is ment. Már két angyalkánk van.

Nem adom fel, hiszen nem lehet. Nem azért születtünk hogy fájjon, azért élünk-e földön hogy boldogok legyünk. Bele esünk a gödörbe, de kimászunk, ki kell hogy másszunk, mert szükség van ránk. Nehéz, de ki kell bírni. A sorscsapások ellen nem tehetünk, önmagunkat nem hibáztathatjuk, csak túl kell élni. Egyetlen gyógymód az idő. Igaz, hogy az idő minden sebet begyógyít. Átélni szörnyű, nem tudjuk egyáltalán hogy lábalunk ki, de sikerülni fog, sikerülnie kell, mert nem lehet feladni. Meg kell mutatni az életnek, bármi is történik velünk, mi akkor is erősek vagyunk, és csak azért is boldogok leszünk. Óriási lelki munka, rengeteg munka, de megéri. Nagyon sok meditációt hallgatok, próbálok pozitívan gondolkodni, meglátni mindenben a szépet és a jót, csakis előre nézni, nem vissza.  Kitörölni minden rosszat, minden negatívat, minden fájdalmat. Túl kell élni, felállni, és menni tovább az úton, mert egyszer csak az az út is elér a boldogság felé. El kell hogy érjen. Így lesz. Boldogok leszünk.

Köszönöm kisfiamnak hogy velem volt, köszönöm hogy több mint öt hónapig boldogságot adott, reményt, szeretetet. Köszönöm Reménykénk rövidke életét is, bátyuskája vigyáz rá, fogja a kezét. Ők ketten pedig a mi őrző Angyalkáink, tudom hogy velünk vannak,céllal érkeztek a földre, és céllal mentek el és hagytak el minket. Egyszer talán megfejtjük a tikot, hogy mi is volt ez a cél, mi volt rövidke életük célja, de tudom, hogy ők is akkor boldogok, hogyha mi is azok vagyunk. Fájdalmat többet nem szeretnék okozni nekik, ezért megpróbálom pozitívan boldogan élni napjaim, és nem feladni, hanem menni tovább……..menni…..akárhová is visz az út………!

Ha gyertyát szeretnél gyújtani Csabikáért és Reménykéért, kattints ide!

Hozzászólások lezárva!

Történetek
?>