Facebook zárt csoportunk

facebook

Gyertyagyújtás és történet elhelyezés
Kedves Látogató!

Történetet és gyertyagyújtási kérést
az angyalokszulei(kukac)gmail.com ra lehet küldeni!
Hornyákné K. Erzsébet szerkesztő,admin
Történetek

Gelányi Georgina története

Férjemmel 2000 őszén lettünk egy pár. 2001 tavaszán védekezés nélkül voltunk együtt egyik alkalommal, és rögtön terhes lettem. Nem igazán tudtuk eldönteni, hogy mit tegyünk, mert örültünk is meg nem is. Mikor orvoshoz mentem furán viselkedtek velem… Aztán az UH-n az orvos csak felsóhajtott: Nah megint egy… Valahogy nem értettem a dolgot, hiszen már nem tizenéves voltam. Aztán mire végleg eldönthettük volna otthon, hogy mi is legyen, a sors közbeszólt, és 9,5 hetesen elvetéltem… Már hatéves lenne…

2004 év végén az esküvőnk előtt eldöntöttük, hogy akkor most tudatosan jöhet a baba, így neki is álltunk a dolognak. Sokat kellett várni, nem úgy, mint először, így két év múlva Karácsonykor megfogant a babánk, mikor már nem is számítottunk rá. Csodálatos 40 hét volt! Élveztem minden percét. Minden UH, minden oldalba rúgás, mocorgás. Minden szívdobogás hallgatása. Mikor fülön rúgta hallgatózó apáját. Mikor kicsit későn, de lefordult, hogy a feje lent legyen. Mikor annyira aludt a 4D UH-n, hogy eltakarta magát, így semmit nem láttunk. Mikor megmutatta, hogy kislány. Soha nem éreztem még ilyen jól magam, mint a terhességem alatt. Énekeltem neki többek közt a Tavaszi szél vizet áraszt c. dalocskát (ez már a gyász dala lett nálam), és sok-sok szeretetet kapott mindenkitől. Imádta a gyümölcsöt, a mogyorókrémet mikor ettem. Igazi kislányka volt, már a pocakban is. Gömbibabának hívtuk meg Gömbinek, mert olyan kis gömbölyű volt a hasam végig.  Járt velem dolgozni. Mentünk nyaralni, mindenhová vittük a pocóban. J

Szeptember 23-ra voltunk kiírva, viszont én tudtam, hogy október eleje a jó időpont, és később az orvosom is megerősítette, hogy ugyan a vérzés alapján más az időpont, de az UH-k alapján október eleje az új kiírás. Persze nem abba a kórházba mentem, mint annak idején először. Az elsőre kiírt elmúlt időpont miatt már naponta kellett bemennem a kórházba a szerintük túlhordás miatt. Egyrészt örültem is neki, hiszen így minden nap hírt kaptam odabentről, hogy minden rendben van. Felváltva NST, UH, és POSE vizsgálatokra jártam naponta. Nagyon izgatottak voltunk, hogy bármelyik pillanatban itt lehet velünk a kislányunk. Család, barátok, munkatársak, mindenki nagyon várta a kis Ginát.

Egyik csütörtökön magas volt a vérnyomásom, így az orvosom rögtön elküldött laborvizsgálatra is. Minden rendben volt. Pénteken UH. Minden rendben volt, jó volt a köldökzsinór áramlás is (igaz volt egy rossz érzésem, de elhessegettem). Szombaton reggel bementünk POSE vizsgálatra. Mikor a nővér rá akart kapcsolni először az NST-re kereste a szívhangot. Hosszú másodpercek teltek el, és még mindig keresgélte. Férjemmel egymásra néztünk, tudtuk, hogy baj van, de csak egymásra mosolyogtunk, és arra gondoltunk magunkban, hogy minden rendben, hisz miért lenne másként. Aztán jött egy szülésznő, ő is kereste a szívhangot, mi csak csendben figyeltünk. Aztán hoztak egy kürtszerű eszközt, és azzal próbálták hallgatni a szívhangot, és közben nyugtattak, hogy lehet, hogy meglesz az a szívhang, de egymás közt sutyorogtak valamit közben… Aztán közölték, hogy le kellene menni UH-ra. A pultnál visszakaptam a kiskönyvemet, és az arcokból már tudtam, hogy tényleg baj van. Lementünk a földszintre az UH-ra, az ügyeletes szülész-doktornő már futva jött, és kérdezte, hogy minket küldte-e a szülészetről. Mondtuk, hogy igen. Közben próbáltam mozgatni a hasam, hátha megmoccan kicsi Ginánk. De nem mozdult. Akkor belegondoltam, hogy már a kocsiban sem mocorgott, de nem tűnt fel, hisz máskor is csinált ilyet, inkább este volt aktív, és sokan mondták, hogy a vége felé már helyük sincs a babáknak, így nem mozognak sokat. Jött az UH. Hosszú másodpercekig nézegette a doktornő a monitort, miközben én is láttam, hogy nem mozdul a picur, és aztán kimondta: Sajnos nincs szívhangja a babának…

Felkeltem az asztalról a férjemre néztem, ő rám, és elkezdtünk sírni, aztán mondták, hogy menjünk ki, és majd felvesznek az osztályra, meg kell szülni. De nyugodtan maradjunk kint, amíg akarunk. Szerencsére szombat volt, így szinte üres volt a folyosó. Én próbáltam erős maradni, de igazán nem is fogtam fel szerintem teljesen a dolgot. Férjem hangosan zokogott, és próbáltam vigasztalni. Tudtam, hogy nekem erősnek kell lennem, mert még a neheze vár rám…

Közben kétségbe esetten telefonáltunk a rokonoknak, barátoknak. Aztán behívtak, és felvették az adataimat. Megmérték a vérnyomásomat. Magas volt. Csak annyit mondtak: Nem csoda…

Mindenki nézett az osztályon mikor visszamentünk, és mindenkinek láttam a sajnálatot a szemében… Lefektettek egy ágyra, és hozták is az oxitocint. A nővérnek mutattam, hova szokták kötni az infúziót, hol van jó vénám. Ő megpróbálta egy másik helyen. Eldurrantotta a vénámat. Aztán bekötötte ahova mondtam. Emellett közben próbált rábeszélni, hogy ne kérjek fájdalomcsillapítót gerincen át, mert akkor ők majd nem tudják, hogy mikor jön pontosan a fájás, de azért majd beszéljem meg az orvosommal. A többi nővér és szülésznő rendes volt.

Míg folyt az infúzió mi csak sírtunk, és telefonáltunk. Aztán megjött az orvosom is. Sajnálkozva nézett rám, és mondta, hogy nem tudja mi történhetett, el sem tudja képzelni, talán az erek, talán a zsinór. Valahogy saját magának próbálta megmagyarázni, hogy mi lehetett, hiszen ő mindent megtett. Tényleg mindent megtett, sokat köszönhettem neki. Aztán mondta, hogy reméljük, hogy kiderül mi volt a baj. Mondta, hogy kérjek epidurális érzéstelenítést, mert minek fájjon, ha nem muszáj.

Egy kis idő után átvittek egy szülőszobába, ahol először egyedül voltunk, aztán közben sokan jöttek szülni, így a mellettünk lévő ágyon a függöny mögött is vajúdott egy anyuka. Nagyon rossz volt. Közben az orvos bejött, és burkot repesztett (a magzatvíz tiszta volt, tehát nem volt túlhordás), és időnként ujjal tágította a méhszájamat, hogy könnyebben menjen a dolog. Az órák valahogy gyorsan teltek, mert mindig jött valaki. Reggel 10 óra óta voltunk bent, délután háromkor még mindig csak vártuk az oxitocin hatását. A vérnyomásom próbálták levinni. Nyelvem alá spray-t kaptam. Nem hatott. Gyógyszert kaptam. Nem hatott. Megint csak azt mondták: Nem csoda… Közben jöttek apósomék, férjem keresztszülei, és öcsémék, de senkit nem akartam látni. Rosszabb lett volna, ha bejönnek. Nem tudtam volna erős maradni, és tudtam, hogy végig kell csinálnom, de jó érzés volt, hogy ott vannak a folyosón, és aggódnak értünk. Viszont nagyon rossz volt a tudat, hogy ott van a hasamban a picur, de már nem él, valahogy már idegennek éreztem, hisz a lelke már eltávozott…

Közben a függöny mögött megindult a szülés. Végighallgattuk. A mások számára csodálatos felsírást SZÖRNYŰ VOLT hallgatni!! Zokogtunk. Viszont szólhattak nekik, hogy mi van velünk odaát, mert diszkréten örültek a kisfiúknak… Nekünk annyit mondtak a nővérek, hogy bocs, de nincs máshol hely. Hát senkinek nem kívánom azt, amit akkor éreztünk. Nem volt elég a fájdalmunk, és kaptunk rá még egy lapáttal. (Belegondoltunk, hogy picurunk nem fog felsírni már).

Ekkor már nagyon hosszúak, és fájdalmasak voltak az összehúzódások, és szóltam, hogy akkor most kérném az érzéstelenítőt. Fájt mikor beleszúrták a hátamba, de megérte, mert utána negyed órán belül elmúlt a fájdalom. Ekkor áttoltak az alternatív szülőszobába, ami közben megüresedett. Otthonos környezet volt, franciaágy, bútorok és minden egyéb. Ott végre Attila is mellém tudott feküdni az ágyra, és öleltük egymást. Láttam, hogy milyen rossz neki, hogy én szenvedek, és ő nem tehet semmit. Hétvégén utazott volna el munkaügyben, de pont nem ment még el. Nem is tudom mi lett volna, ha nincs ott. Egyedül nem bírtam volna ki. Intézte a telefonokat, kiment a rokonokhoz a folyosóra. Aztán elmentek a rokonok, hisz nem tudtuk mikor lesz az egészből valami. A fejem ekkor már nagyon fájt. Kértem fájdalomcsillapítót. Kaptam injekciót, és ettől valahogy elaludtam egy kicsit, Attila is mellettem a fáradtságtól. Mikor már nem hatott az epidurális érzéstelenítő, mindig kértem a következőt, hisz ahogy az orvos mondta, minek fájjon, ha nem muszáj. Rögtön jöttek, és adták a következőt.

Éjfél körül az egyik érzéstelenítő nem hatott a szokásos másfél óráig, hanem fél óra múlva elmúlt a hatása. Ekkor mondta az orvos, hogy akkor eljött az idő. Lejjebb csúsztam az ágyon, Attila fogta a kezem, és a fejem, és a félhomályban megkezdődött a szülés. Egy idő után rájöttek, hogy nem fog menni gátmetszés nélkül, így áttoltak a másik szülőszobába. Ott megint neki állt mindenki a feladatának. Nem sírtam. Nem tudtam. Tudtam, hogy nekem most más feladatom van, és valahogy akartam is, hogy már kint legyen, hisz rossz érzés volt, hogy egy élettelen testecske van a hasamban…

Egyfolytában csak azt hallottam, hogy nyomjak, nyomjak. Én nyomtam, de nem történt semmi. Ekkor vágtak, és megint nem történt semmi. Volt egy pillanat, mikor úgy gondoltam, hogy én már nem nyomok egyet sem, és különben is mindenki hagyjon békén, és szedjék ki a picurt, ahogy akarják, csak engem hagyjanak már békén! De tovább csináltam, tudtam, hogy ez az út vége, és végig kell menni rajta…

Aztán egyszer csak az egyik nyomásnál kicsúszott félig a kislányunk, aztán megállt, hisz nem tudott segíteni nekem, mozdulatlan volt. Ekkor elálltak a fájások. Az orvosom masszírozta a hasamat, hogy induljon újra, és közben simogatta a homlokomat. Igazán emberi, és nem csak a méhet látja az emberben. Sokan is járnak hozzá éppen ezért. Aztán idővel újra jött egy fájás, nyomtam, és kint volt Gina. Ekkor mindannyian a két orvos, és a szülésznő csak annyit mondtak: Igen, megvan. A köldökzsinór. Rá volt tekeredve, mint egy ejtőernyő öv, vagy biztonsági öv, így nem jutott elég oxigénhez a kicsi lánykánk, de azért még lesz boncolás is a biztonság kedvéért. 20 perc alatt született meg végül, 13 óra infúzió után.

Az UH-s doktornő is végig ott volt, és kérdezte, hogy meg akarjuk-e nézni. Tavaly egy munkatársnőm ugyanígy járt (Talán ezért bennem volt a félsz, hogy ez lesz, másrészt pedig úgy gondoltam, hogy hogyan is történhetne meg velünk is. Most mi lettünk a valaki más, akivel megtörtént. Akkor azt hittem, tudom mit érez a munkatársnőm, de most tudom csak igazán, hogy  akkor nem tudtam). Tehát a munkatársnőmnek anno azt javasolták, hogy ne nézze meg, így én is azt mondtam, hogy nem. De ekkor a doktornő mondta, hogy nyugodtan nézzük meg, mert így el tudunk búcsúzni tőle. Elvitték. Nem láttam. Aztán pár perc múlva visszahozták, lemosdatva, pólyában. A jobb keze maga mellé szorítva (ezért jött ki olyan nehezen szegénykém), a szája kicsit nyitva, furán pirosan (talán befestették, hogy azt higgyük, csak alszik), szeme csukva, nózija tiszta apja… Egy ismerős arc volt, mindkettőnkre hasonlított egy kicsit. Ekkor rájöttem, hogy nem igaz, hogy minden újszülött kis csúnyácska, hisz Gina gyönyörű volt. Még így is, hogy ”aludt”…

Az ápolónő mikor jött mondta, hogy szép baba! Nagyon szép! Nagyon szép is volt! Gyönyörű! 3035 gramm , és 53 cm . Azt is mondták, hogy látszott a kis bőrén a zsinór nyoma. Egy kis ideig ott tartotta az ápolónő a kezében, aztán elvitte. Arcocskája örökre az emlékeinkben marad.

Aztán kiszedték a méhlepényt, és következett az egy órán át tartó varrás. 13 varratom volt. Aztán le az ágyról, és vissza az otthonosabb szülőszobába. Ott kis idő múlva megint elaludtunk.  Később, hajnali fél négykor levittek a nőgyógyászatra, ahol már nem maradhatott velem Attila. Hazavezetett. Én reggel óta nem ettem. Férjem otthon a kislányunknak félretett mackóval aludt egy-két órát, aztán reggel sietett vissza hozzám, a kórházba. Én éjjel tudtam egy kicsit aludni, aztán néha felébredtem, és sírtam. Nem túl hangosan, hisz szobatársam volt. Aztán mászkáltam a folyosón, és azt kérdezgettem, hogy: Miért? Nem kaptam választ. Aztán azt hajtogattam, hogy: Adják vissza a babámat! Akarom! Kérem vissza! Nem kaptam vissza. Másnap jöttek a rokonok. Fáradt voltam. Fájt mindenem. Altatót, nyugtatót nem kértem. Ezek nélkül akartam feldolgozni. Harmadnap jöttek még ismerősök, barátok.

A nőgyógyászati folyosón voltak a császáros kismamák is. Nekik hozták a babájukat szoptatni. Rossz volt nézni. Egyik kismama, akit a kórházban ismertem meg, szintén akkor volt bent. Nem tudtam örülni a babájának teljes szívvel. Talán természetes reakció volt ez, de szégyelltem magam miatta. A védőnő, és az orvos is bíztattak, hogy álljunk neki minél hamarabb az újabb babának, de úgy érezzük, nem vagyunk még készek rá, és Georginát nem pótolhatja senki. Nekünk ő kell. 2007.10.07.-én 00.20. perckor született meg, de akkor már angyalként jött e világra, arca is nyugodt volt, mint egy igazi kisangyalka. Akárhány gyermekünk lesz is, ezek után nővérkéjük vigyáz majd rájuk, vigyázza álmukat, és őrangyalként segít nekik majd… Első magzatunkkal együtt fent játszanak az égben boldogan. Választhattunk, hogy a temetést a kórház vállalja, vagy mi. A kórházra bíztuk, talán így könnyebb, gondoltuk. Nem kell hetek múlva mire megvan a boncolás átélni a koporsóvásárlást stb., és a temetés fájdalmát… Ma már nem tudom, hogy helyes-e, vagy másként kellett volna tennünk…

Aztán hazajöttem. Minden úgy volt, ahogy itt hagytuk. Az előkészített kiságy, a babakocsi, a kis ruhák. A bébiriasztó beüzemelve. Egy napig így is hagytunk mindent, aztán elpakoltunk, mert éreztünk, hogy nem jó így. Mikor elpakoltunk, akkor meg azért nem volt jó. Olyan volt, mintha kitöröltük volna, és nem is létezett volna Gina. Így hát a maciját elöl hagytuk, és mai napig azzal alszunk. Többször nézegettem a 4D-s képet (még a 4D-n azt mondták, hogy mivel nem látszik az arca rendesen, ne foglalkozzunk vele, majd élőben… akkor még nem gondoltuk, hogy mi lesz a vége…) Aztán egy pár hét múlva kontroll. Minden rendben, de azért csináltassunk egy immunológiai vizsgálatot – mondta az orvosom. Lelkiismeretes ember. Tényleg.

Nemrég egy babakönyvet vettem elő, amit a munkatársaim adtak. A család, barátok együttérző e-mailjeit, sms-eit, és más csatornákon érkező üzeneteit, gondolatait, verseket kinyomtattam, és beleragasztottam a könyvbe. Emlékkönyvet csináltam neki. Beleragasztottam az UH képeket is, és kitöltöttem az adatait is. Elbúcsúztam tőle, de várom, hogy mikor álmodom megint vele. Néha erős melegséget érzek a mellkasomnál, mikor rágondolok, s akkor tudom, hogy épp velem van. Visszamentem (igaz másik helyre, talán a sors akarta így, nem tudom…) dolgozni, de nem telik el a munkahelyen sem óra, vagy perc, hogy ne jutna eszembe, igaz könnyebb, amióta elterelődik másfelé az ember gondolata.

A közhelyeket hajtogató rokonoktól, barátoktól viszont egy idő után kiborultam, hisz mindenki azt mondta, hogy jobb ez így, mintha élve született volna. (Miért jobb? Hogyan gondolja?) Vagy biztos nem lett volna egészséges. (Csak nem látott bele a hasamba?). Ne gondoljak annyit rá, mert így nehezebb lesz elfelejteni. (Miért akarnám elfelejteni? Épp ez az, hogy soha nem akarom!). Az orvos hibája volt! (Igen? Mikor járt ő is az orvosira? Talán ő volt ott minden vizsgálaton?). Lesz még gyereketek. (Lesz talán, de Ő már akkor sem lesz! Nem egy telefon, ami helyett vehetek egy másikat, ha elhagyom). Miért kellett megszülni, miért nem vették el császárral? (Talán ő vállalná, hogy átvágják a hasát, és a méhét, hogy nagyobb kockázata legyen a következő terhességnek a megtapadástól kezdve addig, hogy általában nem vállalnak sok császárt egymás után, és mi legalább három picurt szeretnénk!). Fiatalok vagytok még! (És? Akkor visszakapjuk a babót? Vagy könnyebb lesz elviselni?) Nem is szerethetted annyira! (Hogy micsoda? Honnan tudja?). Biztos nem is fáj annyira, csak magadat sajnálod! (Hát erre no comment!).  Egy olyan embertől pedig akit nagyon szerettem pedig azt kaptam amire nem számítottam. A hír hallatán közölte, hogy Na ugye! Neki igaza volt! Meg kellett volna indítani! (Csak nem tartotta a gyertyát, és jobban tudja nálam, hogy mikor fogant?) Ezek után pedig úgy gondolta, és ki is mondta, hogy: Lehet, hogy nem is lesz gyereketek!

Persze sokan, sőt rengetegen voltak, akik annyit mondtak csak, hogy lélekben velem vannak, és szeretnek, vagy csak meghallgattak, vagy megkérdezték, hogy viseljük, és nem váltottak témát, mikor erről beszéltem, és ez minden okoskodásnál többet jelentett nekünk… Nekik köszönök mindent!

Talán szerencsésnek mondhatjuk magunkat olyan tekintetben, hogy nem vagyunk hajlamosak a depresszióra, és vidám természetűek vagyunk. Már másnap tudtam nevetni, mikor a munkatársaimmal vicces dolgokról beszélgetünk a kórházban. Ekkor lelkiismeret furdalásom volt. Rájöttem, hogy nem kell. Egészen addig, míg mikor a védőnő felhívott, és épp egy vidámabb hangulatban szóltam bele a telefonba. Visszakérdezett, hogy hallja már jobban vagyok. Ekkor megint lelkiismeret furdalásom volt. Gondoltam magamban dehogy vagyok jobban, sosem leszek igazán jól, de nem tudom visszahozni Gömbibabánkat attól, ha a saját életemet is „elvetem”. Azt mondják, erős vagyok, de nem mindig érzem így… Sokat sírunk…

Időközben átéltük azokat az érdeklődéseket, akik nem tudták, hogy mi történt és kérdezősködtek, illetve az új munkahelyen is csak ismerkedni próbáltak, és azt hitték, van gyerekem. Hát van, de…

Sajnos az ismeretségi körömben vannak, akik hasonlókat éltek át, és jó velük beszélgetni, hisz mi értjük meg igazán egymást. Sok emberben csalódtam, de legalább ugyanennyiben kellemesen is. Megtudtuk, hogy sokan állnak mellettünk, többen, mint gondoltuk, és olyanok nem, akikről azt gondoltuk, hogy számíthatunk rájuk… Bajban ismerszik meg… a folytatást mindenki tudja.

Ezeket a dolgokat csak az érzi át, aki átélt ilyent, és kívánom, bár ne kelljen senki másnak átélnie az egész földön! Sokat gondolunk Georginára, és sokat gondol ő is ránk odafentről. Mi egy család vagyunk! Szülők vagyunk. Gyermek nélkül. Emlékével együtt élünk, és a szép emlékekre próbálunk visszagondolni… Igaza van annak, aki azt mondja, hogy a jövőt nehezebb gyászolni, mint a múltat! Mikor megkérdezik, hogy van-e gyermekem, a legszívesebben azt mondanám, hogy van!, csak nem velünk lakik, hanem a csillagok közt az angyalokkal! Hiszem, hogy kislányunknak küldetése volt, és azért kellett velünk lennie, hogy általa még jobb emberek legyünk!

“Miért sirattok?
Hisz Isten arca volt,
mely símogatón,
hívón rám hajolt.

És én mentem…
S most fényözönben élek
És nem vagyok más
Csupán tisztult lélek.

Sziromhullás volt…
Árnyékom lehullt…
A szemetek hát könnybe
miért borult?

Ha emlegettek: köztetek leszek.
Ha imádkoztok: veletek vagyok.
Ha rám gondoltok, mosolyogjatok.
Emlékem így áldás lesz rajtatok.”

Sok idő eltelt Gina halála óta, mégis olyan, mint ha ma történt volna. Azóta hiszem, hogy Gina tudta, hogy mennyi ideje van a földön és ezt az időt velünk akarta tölteni. Minket választott szüleinek. A sors időközben küldött egy unokahugicát. Vagy talán Gina küldte, mert látta, hogy mennyire szomorúak vagyunk. Igaz rosszul esett, mikor a történtek után három hónappal tőlem kért tanácsot a sógornőm, hogy megtartsa-e a babát. Végül megszületett Szandra, öcsém kislánya és pont a születésnapomon! Ezt tényleg jelnek tekintettem és emellett mindenki azt mondja, hogy nagyon hasonlít rám. Nem akarok olyan dolgokat bele magyarázni ami nincs, de talán könnyebb így…

A család barátok nagy része azóta is meg nem történtként kezeli a dolgokat, ha beszélek róla, akkor ő igyekeznek terelni. Kevesen vannak akik megkérdezik néha, hogy hogyan is állok ezzel a dologgal.

Az új munkahely és a sok új feladat segített a lelkemnek egy kicsit. Viszont rájöttem, hogy elfelejteni soha sem fogom a történteket amiért kicsit idővel jobb az csak azért van, mert hozzászokunk a fájdalomhoz.

Sokan vigasztaltak továbbra is azzal, hogy lesz még gyerekünk. Nem értik meg, hogy egy újabb baba kárpótol ugyan némileg de nem helyettesít.

Kb. fél év eltelte után éreztük úgy lelkileg, hogy készen vagyunk arra, hogy újra megpróbáljuk. Ezek után eltelt még fél év mire sikerült. Már éppen orvoshoz fordultam, aki azt mondta, hogy nem sok a fél év próbálkozás. De nekem sok volt. Egy másik orvoshoz mentem, mert közelebb volt a lakhelyemhez. Mire legközelebb mentem volna vizsgálatra már azzal a hírrel mentem, hogy két csíkos lett a teszt!

A terhesség elejétől féltem, hogy mi lesz, de a körülményekhez képest próbáltam nyugodt maradni, hiszen a kisbabának nyugalom kellett és a történtekről nem tehetett. Mindent elmagyaráztam neki, hogy mi történt a nővérével, mire vigyázzon odabent. Az orvossal is megbeszéltük, hogy az előzmények miatt a 38. héten megindítjuk a szülést.

A 13. héten vérezni kezdtem egyik este. Azonnal bementünk a kórházba és útközben rettenetesen féltem. Szerencsére nem volt semmi gond. Az UH-n integetett a babaJ

A biztonság kedvéért bent tartottak egy hétig a kórházban. Próbáltam a figyelmemet elterelni, így szinte végig dolgoztam. Szerencsére irodai munkám volt, így nem volt megerőltető.

A 37. héten egy általános vizsgálat során már nem engedtek haza, mert kevesebb volt a magzatvíz, így másfél hetet újra bent voltam a kórházban, de megnyugtató volt a felügyelet.

Időközben sokan kérdezték, hogy első gyerekemet várom-e. Nem szerettem ezt a kérdést, hiszen nincs rá „egyszerű” válasz. Legtöbbször azt válaszoltam, hogy nem, de hagyjuk. Ezen kívül nehéz volt látni azokat a babákat, akik Ginával egyidősek voltak. A szívem szakadt meg.

Biusnak elmagyaráztam, hogy nem azért fog előbb megszületni, mert nem akarom, hogy velem legyen, hanem azért szükséges, hogy ő rendben legyen.

Aztán eljött a szülés napja. Az utolsó éjszakán alig aludtam, annyira féltem, hogy nehogy megint az utolsó éjszakán történjen valami, de valahogy éreztem, hogy minden rendben lesz.

Másnap reggel 7-kor rákötöttek az infúzióra és 11 óra vajúdás után 2009.07.28.-án megszületett Bius. Nem kaptam érzéstelenítőt, de más volt amúgy is ez a szülés.

A kórházban töltött napok alatt nem aludtam, csak figyeltem a babámat, hogy lélegzik-e. Aztán itthon pedig csak sírtam, mert eszembe jutott, hogy Ginával ezt nem élhettük át, őt nem nézhettem a kiságyban itthon.

Mivel Szöszkém, ahogy Biust hívom kitölti az időmet, kevesebb időm van gondolkodni, de a szívem nem lett könnyebb, sőt nehezebb lett, hogy tudom mi maradt ki.

Viszont most már együtt vigyázunk hugicájára, én innen, ő pedig odafentről.

Vannak jobb és rosszabb napok, de 60 év múlva is ugyanilyen nehéz lesz a szívünk.

Írtam egy verset, ezúttal most Biusnak, de benne van Gina is elég sok helyen:

Csoda

Mosoly vagy, egy lény az égből.
Megjöttél, mint fény az éjből.
Csillogó szemed mutat utat,
Mit anya s apa már régen kutat.

Bölcsőd szomorúságban fogant,
Mégis lényed mindent tagad.
Megszülettél, s csoda történt,
Valami megállította az örvényt.

Síró szívünk mindig marad,
Hisz, van mi oda szöggel tapad.
Szög mellé egy kis virág növöget,
Melyet kicsi szíved öntözget.

Kicsi virág sok színben árad,
A rozsda mellett sosem szárad.
Vidám kicsi lányka nem érted még,
Szívünk tele veled és veled meg az ég.

Bius egy éves elmúlt, mikor úgy döntöttünk, hogy jöhet a következő kistesó! Meglepetésünkre, elsőre össze is jött!  Talán mert nem izgultam most már annyira rajta. Ismét kislányt hordtam a szívem alatt! A nevében nem voltunk már olyan biztosak, így ismét listát készítettünk és végül a Dorika névből kiindulva Dorka lett a végleges választás. Dorkával majdnem ugyanúgy telt a terhesség, mint Ginával és Biussal. Annyi eltéréssel, hogy az első három hónapban sűrűbben voltam rosszul. Aminek örültem, mert ugye azt mondják, akkor erős a terhesség. Persze most is figyeltük esténként a szívhang hallgatóval. Ezen kívül pedig előbb kezdődtek az NST vizsgálatok is, illetve sűrűbben, mert terhességi cukor lépett fel. Szerencsére sikerült tartanom a diétát és Dorka szépen fejlődött.

A dokimmal ismét megbeszéltem, hogy nem várjuk ki a végét és a 38. héten be is fektetett a kórházba. A terv az volt, hogy azon a héten szülünk. A főorvos viszont nem engedte, míg szerinte nem álltak úgy a dolgok, így elhúztuk a 39 hétre. Már minden nap egy újabb rettegéssel teli nap volt, hogy az utolsó napokban minden rendben legyen! Persze  bent voltam a kórházban és minden nap két-három vizsgálatom is volt,így talán ez megnyugtató volt.

Biust is minden nap behozta Attila látogatóba, ami nagyon jó volt!

Az utolsó éjszaka szintén nem tudtam aludni, de már rutinosabban keltem és intéztem a szülésindítás előtti rituálékat.

Most csupán 7,5 óra telt el az indítás és a szülés között. Nem csúszott ki a kisasszony olyan könnyen, egyszer egy pillanatra elakadt, de utána nem volt gond és ment minden tovább magától. 10-ből 10-es lett az Aprgar szintje, de nem csoda, hiszen a feltaláló Jane Aprgar születésnapján jött a világra 2011.06.07.-én. Érzéstelenítőt most sem kaptam, bár gondolkodtam rajta, végül elmaradt. Bár legközelebb biztos kérek, mert az indítós szülés jobban fáj, rögtön a nagyobb, sűrűbb fájásokkal indít. Viszont Dorkán is rajta volt a zsinór, mint ahogy a nővéreinél is. A szülésznő annyit mondott, hogy ez valószínűleg genetika, hogy mindig hosszabb a zsinór, mint az átlag… Nem mondhatom, hogy ez megnyugtatott…

Furcsa, de Bius után még mindig úgy voltam vele, hogy féltem elhinni, hogy sikerült és valahogy Dorka feloldotta ez. Így, hogy már két kicsi hugicát is küldött Gina már kezdek hinni abban, hogy sikerülhet!

Dorkámnak is írtam egy verset, amiben mindhárman szerepelnek:

Mosoly

Száll a mosolypehely, mikor rád nézek,
Szól a szeretetharang, mikor rám nézel.
Mosolyog a szeretet, mikor lélegzel,
Létezik a valóság, mióta létezel!

Tövis szúrta szívemet, beborította egy történés,
Enyhítette fájdalmamat a következő érkezés.
Végtelenül begyökerezte hitemet csillogásod.
Csillogtatja lelkemet egyszerű nyugodtságod!

Már merem hinni a hihetetlent.
Merem álmodni az álmodhatatlant.
Bár a megváltozhatatlant el nem fogadhatom
Szíved dobbanása fényt mutat utamon.

tundi.toth@gmail.com

Ha gyertyát szeretnél gyújtani Gináért, kattints ide!

Hozzászólások lezárva!

Történetek
?>