Facebook zárt csoportunk

facebook

Gyertyagyújtás és történet elhelyezés
Kedves Látogató!

Történetet és gyertyagyújtási kérést
az angyalokszulei(kukac)gmail.com ra lehet küldeni!
Hornyákné K. Erzsébet szerkesztő,admin
Történetek

Flaisz Kriszta babáinak története

Minden egy októberi napon kezdődött. Késett a menstruációm, ezért Kedvesem vett nekem egy terhességi tesztet. Furcsállottam a lépést, mivel védekeztünk, ezért a legmerészebb álmaimban sem gondoltam arra, hogy babát várok. A teszt pozitív lett, és rettenetesen megdöbbentem. Következő év nyarára terveztük az esküvőt, és nem éreztem elérkezettnek az időt a babavárásra, ennek ellenére hamar örömre váltott megdöbbenésem, és rövid tanakodás után előre hoztuk az esküvő dátumát. Mindent hamar leszerveztem, szinte két hét volt mire minden a helyére került, és vártuk a december eleji nagy napot, amikor összeköthettük az életünket. Az esküvő hetén volt a második UH vizsgálat, mivel akkor voltam 11 hetes terhes. Az orvos kicsit vastagabbnak látta a nyaki redőt, ezért azt mondta, hogy el kell majd mennem magzatvíz vizsgálatra is egy későbbi időpontban, de majd szól, hogy mikor.

Úgy éreztem nem tudom ilyen bizonytalansággal végigcsinálni életem egyik legjelesebb eseményét, hogy közben azt sem tudom, hogy a kisbabámmal mi van. Egészséges-e vagy sem. Borzasztóan aggódtam. Felhívtam egy 4D UH vizsgálót, de közölték, hogy nem tudnak időpontot adni arra a hétre, csak két héttel későbbre. Akkor már az idegességtől elsírtam magam, és kértem, hogy szakítsanak rám időt, mert én nem a kis pofijának szépségére vagyok kíváncsi, hanem az egészségi állapotára, ami kérdéses. Azóta is hálás vagyok az asszisztensnek, aki akkor nagyon emberi módon elintézte, hogy beférjek a naptárukba. 3 nappal az esküvő előtt kiderült, hogy az élettel összeegyeztethetetlen sérülése van a babámnak, azaz a koponya felső része hiányzik, és a kis agya szabadon lebeg a magzatvízben, így be kell mennem a Baross u-i klinikára, hogy a végső szót kimondják, de biztosan nem tarthatom meg őt ilyen sérüléssel. Másnap a klinikán hosszas várakozás, vizsgálat és tortúra után feltették a legborzalmasabb kérdést, amit anyának fel lehet tenni: „Akkor kéri a terhesség megszakítását?” Ha csak 1 % esélye is lett volna ezek után a vizsgálatok után, hogy egészséges babám születik, vagy olyan, akinek a sérülése összeegyeztethető az élettel, akkor vállaltam volna, hogy kihordom. Kérdeztem, hogy mi mást tehetek még. „Semmit, mert ha ki is tudom hordani, a születésekor úgy is meghalna” Hangzott a válasz. „De önnek kell kimondania, hogy kéri a megszakítást.” Nem hibáztatok senkit, de ez kegyetlen volt. Azóta kísért a tudat, hogy én mondtam ki róla a végső ítéletet.

Ezek után szombaton életem legjelesebb napja következett, majd a nászút helyett egy abortusz. A mai napig érthetetlen számomra, hogyan tudtam végig csinálni az esküvőt egyetlen könny nélkül! Férjemmel elhatároztuk, hogy a lehetőségekhez mértem megpróbáljuk élvezni, és a jelentőségét átélni házasságkötésünk és fogadalmunk nagy napjának. Előző este még hangosan zokogtam, és el sem tudtam képzelni, hogy fogom túlélni a következő napot.

A műtét után nehezen vakartam össze magam, de most már babát szerettem volna. A javasolt három hónap helyett fél évet vártunk, és közben genetikusnál jártunk, ahol meg sem vizsgáltak, közölték, hogy szedjek magzatvédő vitamint és kész. Júliusban utaztunk el nászútra, ahol örömmel tapasztaltam, hogy a teszt pozitív. Hihetetlen boldogság töltött el, és igyekeztem egészségesen táplálkozni, sokat sétálni, és úgy éreztem végre kárpótolni fog az élet a korábbi szenvedésekért. 10 hetes voltam, amikor elkapott a félelem, hogy közeleg a kritikus idő, és nekem látnom kell a kisbabámat. Orvosom épp szabadságon volt, és kért, hogy várjak türelmesen, mert a következő héten úgy is készít UH felvételt. Azt ajánlotta, hogy ha nem tudok várni, akkor bármelyik másik orvos elvégzi a vizsgálatot a kórházban. Úgy döntöttem, hogy visszamegyek a Baross u. klinikára, hisz ezt a babát is meg kell vizsgálniuk az előzmények miatt. Ott egyértelműen közölték, hogy mivel a 12. hétig lehet az abortuszt elvégezni, ezért nem vagyok elkésve, menjek vissza 2 hét múlva, akkorra tudnak időpontot adni, és ha akkor derül ki valami gond, a műtét még mindig elvégezhető. A sok várakozás, és aggódás, és a válasz teljesen felemésztett, sírva jöttem ki a kórházból. Próbáltam magamat nyugtatni, és beszélni a babához.  Azt gondoltam, hogy azt az egy hetet már ki tudom várni.

Eljött a nap, és a nővérem elkísért, mert férjem dolgozott. Lefeküdtem az ágyra, az orvos rám tette az UH vizsgálót, de nem szólt egy szót sem. Én is láttam a képet, és azt kérdeztem: „Doktor úr, nem nagyon kicsi ez a baba?” „Nem csak az a baj, hanem, hogy nincs szív hangja.” Kb. az előző héten halhatott el a Kicsim. Nővérem zokogva kirohant, én meg alig tértem magamhoz. Nem lehet, hogy kétszer egymás után, különböző okok miatt két babát veszítsek el. Húsz percig voltam bent, és beszélgettem az orvossal, miközben könnyeimmel küszködve próbáltam feldolgozni a történteket.

Kivizsgálást kértem, de csak a TORCH vizsgálatot végezték el. Orvosom állította, hogy semmi bajom, és nyugodjak meg lesz még egészséges kisbabám. És én hittem neki, mert megbíztam benne, és mert hinni akartam, hogy ez így lesz.

Következő év február végén derült ki, hogy újra babát várok. Már nagyon félve örültem, és felkészítettem magam a legrosszabbra is, de természetesen nem gondoltam, hogy még egyszer gond lehet, már csak a valószínűség számítás elvei szerint sem.

Orvosom úgy döntött, hogy az előzmények miatt hetente nézzük UH-on a Picit. Én már 4 hetesen tudtam, hogy terhes vagyok, hiszen ütemeztük a fogamzást, és már ismertem a tüneteket, amire oda kellett figyelnem. 5 hetesen néztük először, majd hetente újra. A látottak alapján orvosom úgy ítélte meg, hogy kisebb a terhesség, mint ahogy én azt állítom, de azért fejlődött. Végül a 8. héten üres petezsákot találtunk. …

Már úgy éreztem, hogy sírni sem tudok. Végtelen fájdalom, keserűség és tehetetlenség vett hatalmába.

Az orvos rám nézett, és azt mondta: „Krisztina, ne keseredjen el. Ez egy pechsorozat, de magának lesz egészséges gyermeke.”

Pechnek nevezem, ha nem nyerek a lottón, vagy ha zárásra érek egy üzlethez, és már nem engednek be, de elveszíteni 3 kisbabát egymás után, semmiképpen sem a pech kategóriába tartozik. Mintha elbagatelizálnák a fájdalmamat. Nekem nincs okom sírni, hisz nem ismertem őket, nem fogtam a kezembe, és az arcuk sem villanhat fel előttem soha. Egyedül az UH képe, újra és újra. Anya vagyok én is, de nekem csak Angyalkáim vannak, akiket soha sem láthattam, nem vigasztalhattam, vagy nem aggódhattam értük.

Az orvos továbbra sem látta indokoltnak a kivizsgálást, ezért muszáj volt váltanom. Mindazok ellenére, amit leírtam, tisztelem és becsülöm őt, mert sokat köszönhetek neki. Talán nem sok hasonló eset volt eddig a praxisában, ezért máshoz fordultam segítségért.

Új orvosom megnézte a hormonszintemet, immunológiai vizsgálatot végzett, voltunk genetikusnál és átéltem egy méhtükrözést. Az eredmény az lett, hogy mind a ketten, a párom is, és én is egészségesek vagyunk. Akkor ez tényleg csak a véletlen műve?

Valahol szerettem volna, ha találnak valamit, kapok rá egy gyógyszert, és ezzel elhárul az akadály. Most csak annyi előnyöm van a korábbiakhoz képest, hogy tudom, nincs szervi, és egyéb orvosi oka (az orvostudomány mai állása szerint) babáim elvesztésének, de nem állítom, hogy nyugodt vagyok.

Úgy döntöttem Isten elé teszem a kérdést, és nem aggodalmaskodom. Ha Isten képes volt egy ilyen bonyolult világot teremteni, szétválasztani a Vörös-tengert, és ha kellett hegyeket mozgatott meg, akkor mennyibe telik neki egy egészséges párnak egészséges kisbabát adni.

Tehát történetem még most is íródik. Ígérem, a folytatást is le fogom vésni, hogy a kép teljes legyen.

A fordulat

Először csak a tényeket írom le, aztán azt, hogy én hogyan látom a történteket. Ezek után mindenkire rábízom, hogy minek tulajdonítja kislányom születését.

Azok után, hogy már minden általunk ismert és felkutatott vizsgálatot elvégeztettünk, és az eredmények negatívak lettek, szedtem a folsavat és a vasat, ismerve a peteérésem idejét, időzítettük a fogantatást, és vártuk az eredményt. Egy nap, egy nagyon kedves keresztény barátnőm azt mondta, hogy szeretne imádkozni kézrátétellel a méhemért, és áldást kérni ránk. Kereszténynek vallom magam, bár az elmúlt néhány évben eltávolodtam Istentől, de megörültem a felajánlásának. Megbeszéltünk egy időpontot, de addig még volt két hetem. Azt kérte, addig én is imádkozzak ezért. Két hét alatt Isten újra közel vont magához. Az egész fájdalmamat kizúdítottam, és kértem a testi, lelki gyógyulást. Korábban is imádkozgattam Hozzá a babák elvesztése után, de ez most más volt. Mind ez februárban történt, és meg volt a bizonyosságom, hogy Isten babát fog adni. Három hónappal később ugyanez a barátnőm egy recepttel keresett fel. Egy orvos barátjával felíratta nekem a Gynevac injekciót. Úgy döntöttem, hogy nem veszíthetünk semmit, férjemmel együtt alávetjük magunkat ennek a kezelésnek. Ezen kívül az orvosommal való korábbi megegyezésünk szerint utrogestant is szedni fogok a következő terhességnél, mert azzal ártani nem lehet. Ugyanis alapállapotban nem volt gond a hormonjaimmal, de terhesség alatt nem tudtuk, hogy esetleg nem csökken-e le túlzottan. A Gynevac kezelést a fogantatás után két nappal kezdtük. (Ez már csak utólag derült ki.) A terhességem elején, a 7. hét környékén volt egy kis vérzés jellegű panaszom, majd a 23. héten a görcsölés, de ezeket leszámítva problémamentes terhességet követően a 39. héten folyt el a magzatvizem hajnalban. Két óra múlva értünk be a kórházba, megvizsgáltak, és a vajúdóba helyeztek el. Nem voltak fájásaim. 9 óra körül már 15 percesek voltak a fájások, de nem akartak sűrűsödni. Fél 11 körül kezdtem kapni az oxitocint, amitől rögtön 2 perces fájásaim lettek. Olyan hirtelen jöttek, hogy alig bírtam elviselni. Nem éreztem, hogy szünetek lennének a fájások között, ezért képtelen voltam erőt gyűjteni a köv. fájáshoz. Egy óra pokoli fájdalom után epidurális érzéstelenítést kértem, aminek az lett a következménye, hogy a szervezetem összezavarodott. Az érzéstelenítéstől az egész szülés leállt. Orvosom szerint, 15 éves praxisában nem volt ilyen. Nem örültem túlzottan, hogy már megint valami extrát produkálok. Azért, hogy meg tudjam szülni Picurkát, újra oxitocint kaptam, majd újra egy kis epidurált, hogy bírjam. És ez így ment előre négy és fél órán keresztül. Ennyi ideig tartott a kitolás, ugyanis kicsi feje már látszott. Tudták, hogy nagy haja van, de nem mozdult tovább. Volt egy pont, amikor az orvos azt mondta, hogy még 10 percet várnak, aztán császároznak, ha nem megy előrébb a baba. De ment, bár csak annyira, hogy a császárra már nem volt esély, ki viszont nem jött. Pokoli volt. Egy idő után már csak azért imádkoztam, hogy éljük túl mind a ketten. Harapdáltam a lepedőt, meg a férjem kezét, és nyomtam, ahogy csak bírtam, de az nem volt elég. Végül már bent volt legalább 6 ember. Az ügyeletes orvos nyomta a gyomorszájamat folyamatosan, alul tágítottak, és végül vákummal, délután fél 4-kor Rebeka kirobbant belőlem, de babasírás nem volt. Azt mondták, hogy nincs semmi baj, de közben már a gyerekorvos is lent volt. Orvosom nagyon higgadt volt, és közölte, hogy segítenek egy kicsit a babának lélegezni, aztán megkapom. Kiderült, hogy a légutak kitisztítása még nem volt elegendő ehhez, ezért megmutatták, és közölték, hogy felviszik egy kis légzés-támogatásra. Nekem 4 órát kellett feküdnöm az érzéstelenítés és a vérveszteség miatt, de kaptam róla két polaroid képet a szülésznőtől. Mikor felmentünk, ott sírt az inkubátorban, és tele volt csövekkel. Éjszakára nem kaphattam meg. Semmi rosszra nem gondoltam, de annyira hiányzott! Olyan sokat vártam rá, és még mindig nem kaphattam meg. Másnapra kiderült, hogy méhen belül tüdőgyulladást kapott, azóta sem tudom, hogy hogyan, és fertőzése lett az elhúzódó szülés miatt. Ezen kívül túl sűrű a vére is. A fején meg egy ödéma volt. Végül 5 napig volt intenzíven, de sajnos nem adtak a gyerekorvosok se, és a nővérek sem tájékoztatást arról, hogy meddig lesz bent, ezért nagyon féltem minden egyes látogatásnál, hogy mit fognak mondani. Sokat köszönhetek orvosilag az intenzíveseknek, de arra most nem térek ki, hogy mennyire nem szoptatás pártiak, és mennyire nem figyelnek a szülők lelkére. Nekem fél évig tartott, amíg a kórházi 10 napot ki tudtam heverni. Hála Istennek nem maradt vissza semmi Rebekánál. Egészséges, vidám kis tündér, de az tény, hogy élete első 50 napját gyakorlatilag végig sírta. Volt olyan nap, hogy 8 órát is sírt, hiába sétáltam vele a lakásban egész nap. Azt hiszem neki is idő kellett, mire ezt a traumát feldolgozta. Ezért voltam úgy elhavazva a honlappal az elején, sőt… tudom, hogy sokáig. Utólag is elnézéseteket kérem!

Egy tanácsom is lenne, ha elfogadjátok. Válasszatok tapasztalt, elismert szülésznőt. Én nem tettem. Aranyos, fiatal leányzó jutott, de nem segített semmiben. Ha van valaki, aki segít a légzésben, mikor jönnek a fájások, akkor talán nem is kellett volna az érzéstelenítés, és rövidebb lehetett volna a szülés.

És akkor a következtetés: Meggyőződésem, hogy Isten meghallgatta a barátnőm, és persze az én imádságomat. A Gynevac, az utrogestan és a többiek viszont hasznos eszközök voltak, amiket azért továbbra is javasolok.

Hozzászólások lezárva!

Történetek
?>