Facebook zárt csoportunk

facebook

Gyertyagyújtás és történet elhelyezés
Kedves Látogató!

Történetet és gyertyagyújtási kérést
az angyalokszulei(kukac)gmail.com ra lehet küldeni!
Hornyákné K. Erzsébet szerkesztő,admin
Történetek

Farkas Bettina és Dávidka története

2007 januárjában három évi házasság után végre eljött az, amire férjemmel annyira vágytunk. El sem mertük hinni, hogy végre beteljesedik az álmunk, és mi is szülők lehetünk. Szeptember elejére voltam kiírva,és félelemmel vegyes érzelmekkel vártuk a kis manónk jövetelét. Nagyon nehezen indult az Ő kis élete. Az első 12 héten kisebb-nagyobb megszakításokkal véreztem, ezért a kórházunk állandó lakójává váltam. De tűrtem ,mert nagyon akartuk ezt a kis jövevényt. Ahogy elmúlt az első 12 hét. a gondjainkat mintha elfújták volna. Végre haza mehettem, és igazán élvezhettem a terhesség minden pillanatát. A férjemmel mentünk az ultrahangra, és csodáltuk a mi kis gyermekünket. Nevet is adtunk neki, valahogy úgy éreztük hogy kislányunk születik, és látatlanban Bettinának hívtuk őt. A 18. hétig minden a legnagyszerűbben ment, de egyik este kissé megint elkezdtem vérezni. Ez nagyon megijesztett bennünket, és magunk megnyugtatására elmentünk egy ultrahangra. Az orvos mindent rendben talált, és azt mondta menjek haza és pihenjek, nem lesz semmi baj. A férjem hajnalban elment dolgozni. és utána egy fél órával elkezdtem vérezni és görcsölni. Nagyon megijedtem, mert a görcsölések úgy éreztem hogy vissza-visszatérnek. Kihívtam a mentőt, akik 20 percen belül bevittek a már jól ismert kórházba. Felhívtam a férjem, hogy jöjjön utánam, mert szerintem nagy a baj. A mentők felvittek az osztályra (ekkor már úgy éreztem szabályos fél óránként jöttek a fájások), de vizsgálat nélkül bedugtak egy ágyba hogy pihenjek. Hoztak vérzéscsökkentő szurit, amit már jól ismertem régmúltból. Közben telt az idő, de a fájás és a vérzés nem csillapodott. A férjem már percenként rágta az ügyeletes orvos fülét,hogy nézzen meg engem,mert olyan nincs, hogy vizsgálat nélkül csak adják az injekciókat de igazából nem törődnek sem vele, sem velem. Lobogtathatta a pénzt, arra is csak annyi volt a válasz, hogy a doktor úrnak nincs most erre ideje, várjuk ki a sorunkat. Várjunk!!! De meddig??? A sok privát beteg meg csak egymás után sorjázott a doktorhoz. Nekem is volt saját fogadott orvosom, de természetesen őt nem hívták be. Így telt el a nap. Rettegés, vérzés, tehetetlenség közepette. A férjemet hazaküldtem, hogy legalább ő pihenjen. Az este és az éjszaka során már óránként szóltam, hogy egyre jobban vérzek és a fájdalmaim is erősödnek. A válasz mindig a megszokott volt. Pihenés,majd elmúlik!!! De mikor??? Éjjel 5 órakor kimentem a nővérhez, hogy úgy érzem leszakad a derekam, és valahogy olyan érzésem támadt, mint amikor vécéznie kell az embernek.  A nővérke elkísért a vécére, és ott az embertelen körülmények közt megszületett a mi kislányunk. Utána kapkodtak, felvittek a szülőszobára, de már mindennek vége volt. Csak a gyógykaparást végezték el rajtam, de azt is érzéstelenítő nélkül, mert úgyis kibírom.A testi fájdalmamnál a lelki fájdalmam volt csak nagyobb. Miért kellett ilyen körülmények közt megszületni a mi kis drágánknak??? Miért voltak velünk ilyenek az orvosok??? Miért nem hittek nekem??? Két óra múlva már újra a szobámban voltam a férjemmel, az ürességgel, a fájdalmammal. Fájdalmam csak nőtt amikor megláttam a pocakos boldog kismamákat. Én miért nem lehettem olyan??? Miért kellett ilyen korán itt hagyni minket??? A kérdéseimre senki nem adott választ. Még azt sem akarták megmondani, hogy milyen nemű volt a mi szemünk fénye. Kérdéseinkre csak annyi volt a válasz:miért akarja tudni, meg hogy ez természetes szelekció, és ebbe bele kell nyugodni. Ebbe nem belenyugodni tudtam, hanem beleőrülni. Egy nagyon kedves nővér, nem tudom hogy sajnálatból e, de kiderítette nekünk, hogy milyen nemű lett volna a picúrunk. Kislány lett volna, épp úgy, ahogyan éreztük. Ő derítette ki azt is, hogy miért történt ez a tragédia. Egyszerűen rátekeredett a köldökzsinór, és ”felakasztotta” magát. A boncolási jegyzőkönyvben is ez szerepelt:1,5 cm-es akasztási barázda a nyakon. Ezután azonnal orvost váltottam, mert nem akartam egy olyan orvos betege lenni akinek ez csak”egy természetes szelekció”!!!
Teltek a napok, hetek. Nem mondom, hogy könnyű lett volna, jóformán egymáshoz sem szóltunk a férjemmel. Féltem is tőle, hogy még a házasságunk is rámegy erre a tragédiára. De mi kitartottunk egymás mellett. Meggyászoltuk a mi kis Bettinánkat.
Eltelt egy év, és mi úgy gondoltuk, hogy talán jó lenne egy újabb babával próbálkoznunk. Egyszerűen nem estem teherbe. Orvostól orvosig jártunk, hogy mi lehet a baj, de igazán semmit nem találtak. Az én nőgyógyászom mindent megtett érdekünkben, és a legkülönfélébb vizsgálatokra küldött mindkettőnket. Végre meglett a baj forrása, amit sikeresen kikezeltek, és beköltözött újra hozzánk a gólya. Újra vegyes félelmekkel indultunk neki, hogy csak nehogy valami baja essen a kis jövevénynek. De semmi nem történt. Nem volt görcs, nem volt vérzés az első trimeszterben. Kezdtünk megnyugodni. Ahogy átléptem a 13.hétbe,akkor jött ránk a jeges zuhany. Ismét vérezni kezdtem. Beutaltak a kórházba, ahol szigorú ágynyugalmat rendeltek el. A mostani orvosom teljesen más volt, mint az előző. Figyelt rám, szabadnapján is bejött, vizsgálatokat kért. Igazán törődött velem. Azt mondta, hogy megvárjuk a számomra válságos időszak végét, és utána hazamehetek. Eltelt hosszú 3 hét tünetmentesen. Úgy gondoltuk már csak nem lesz semmi baj, így haza engedtek. De semmi munka, csak pihenés. Ezt be is tartottam. Nem telt el nap, hogy a férjemmel hálát nem adtunk az égnek, hogy megsegített minket. Éreztük a pici mocorgását, és örültünk neki, hogy nemsokára hárman leszünk. Nevet nem mertünk neki adni, már csak babonából sem. De valahogy mindketten úgy éreztük, hogy kisfiút hordok a szívem alatt. Én kimondatlanul elneveztem Őt Dávidkának. Eltelt egy csodás hét, amikor is jeges félelemmel hasított belém, hogy már megint vérezgetett. Ráadásul férjem épp egy tőlünk távoli városba ment zenekarával zenélni. Épp csak annyi időnk maradt, hogy engem bevittek a kórházba, és nekik már indulni is kellett. A kórházban a hasam tapogatásával megállapította az épp ügyeletes orvos, hogy zárt a méhszáj, és újra jött a már megszokott szuri. Már teljesen immunis voltam a szúrkálásokra, de mindig az lebegett a szemem előtt, hogy ez a mi gyermekünkért van, és ÉRTE MINDENT!!!! Az orvosom fél órán belül mellettem volt. Még bekötött egy infúziót, adott még egy másik „csodaszurit”, ami látszólag tényleg csillapított vérzésemen. Elmúlt! Fellélegeztem, de két napra rá megint jött: Ez így ment egy héten keresztül. Pénteki nap volt amikor egyik vécézésem után tiszta vér kezdett szivárogni. Valahogy éreztem, hogy baj van. Meg is írtam a férjemnek, hogy nagyon rettegek. Éjjel kettőkor újra kimentem a nővérhez, hogy hívja az ügyeletes orvost, mert nincs rendben valami, és igenis vizsgáljon meg engem. Egy nagyon fiatal orvos volt az ügyeletes. Lejött, megvizsgált, és kimondta számomra az ítéletet:beindult vetélés a 18. hétben. Meg kell szülnöm a babát, mert a méhszájam kinyílt,és úgyis kilökődne. Igazán nem is hallottam mit mond, csak az zakatolt a fejemben, hogy őt is elvesztem!!! Kértem hogy hívhassam fel a férjem, hogy itt legyen velem. Megengedték. Felvittek a szülőszobára, és a férjemmel együtt sírva vártuk a fájásokat. De nem jöttek!!! Bármit csináltak nem jöttek, Még éreztük kis gyermekünk rugdosását, és az zakatolt a fejünkben, hogy hogyan menthetnénk meg ŐT? Hisz ÉL!!! Élni akar!!! Ne vegyék el tőlem! Bekötötték az oxitocin infúziót, és egymás kezét szorongatva vártuk, hogy elvegyék tőlünk mindazt, ami az életünk. Láttam férjem szemében a tehetetlenséget, bánatot.A szívem majd megszakadt, hogy nem adhatok életet a gyermekünknek. Reggel hét óra után felerősödtek a fájások,  és meg kellett szülnöm ŐT,akit nem akartam elengedni. Kisfiú lett volna. Apukája szeme-fénye. Az orvosom igen erős fájdalomcsillapítót adott, amitől félrebeszéltem. Folyton csak azt hajtogattam:”megöltem a saját gyermekem”  Milyen anya vagyok én??? A lelki fájdalom, önmarcangolással társult. Kiderült, hogy előző terhességem alkalmával nem szakszerűen „kapartak ki”,és ezért a méhszájam eldeformálódott, és meggyengült. Hamar hazaengedtek, mert orvosom úgy látta jónak, hogy nem tenne jót ha most betennének a kismamák közé. Egy orvos, aki még a lelkemmel is foglalkozik!!! Hazamenetelem után férjemmel közösen gyászoljuk Dávidkát is. Vettünk neki egy kisautót, és két gyertyát, amit majd édesanyám sírjára teszünk, és ha kimegyünk a temetőbe, a mi kis két „ANGYALKÁNKRA”is emlékezünk. Most egymást támogatjuk, és ha lehet ezt mondani, még közelebb vagyunk egymáshoz mint valaha. Én várok egy műtétre, amivel talán helyre tudják hozni az elrontott méhszájamat, és talán, de tényleg csak talán egyszer lehet még gyermekünk. Addig is lehet hogy kihozunk magunkhoz egy babát,akit sajátunkként szeretünk,de a két Angyalkánkra (Bettinára és Dávidkára) örökké emlékezni fogunk.

Hozzászólások lezárva!

Történetek
?>