Facebook zárt csoportunk

facebook

Gyertyagyújtás és történet elhelyezés
Kedves Látogató!

Történetet és gyertyagyújtási kérést
az angyalokszulei(kukac)gmail.com ra lehet küldeni!
Hornyákné K. Erzsébet szerkesztő,admin
Történetek

Eszter baba története

Két gyönyörű, egészséges gyerekünk van a férjemmel, a fiam 5 és fél éves lesz a nyáron, kislányom pedig 2. Mindkettő tervezett baba volt és vártuk őket.

Aztán kislányom megszületése után többször gondolkoztunk még egy babán, hol szerettük volna, hol nem mertük vállalni (sokszor sajnos az anyagiak miatt). Bár én mindig reménykedtem, hogy lesz még egy 3. babánk.

Tavaly szept. végén derült ki egy tesz alapján, hogy terhes vagyok, nagyon boldog lettem, de kétségeim is voltak, majd a baba egy hétre rá elment közülünk spontán vetéléssel otthon. Nem voltam utána sem kórházban. Okt. végén mentem 4D uh-ra, ahol az orvos azt mondta, nincs peteérésem, ad gyógyszert, amit aztán nem szedtem.

Erre jan. végén furcsán éreztem magam, egy csomó szagra érzékeny lettem, csináltam tesztet. Ismét terhes voltam. A múltkori vetélés nagyon megviselt lelkileg, így most nagyon boldog voltam, hogy újra összejött! Bár egyiket se terveztük, véletlen volt mindkettő.

Félve mondtam el a férjemnek, de ő is örült, azt mondta, mindenképpen megtartjuk és attól kezdve a terhesség végéig maximálisan mellettem állt és támogatott, amiben egy férj segíteni tud a feleségének.

Pici babánk pont a betöltött 22. héten hagyott itt minket.

Márc. elején kezdtem vérezni, szaladtam az ügyeletre, ahol kiderült, haematomám és mélyen fekvő méhlepényem van. Onnantól kezdve az életünk az otthon és kórház közötti ingázással telt. Addig nem is hallottam arról, hogy valaki a terhesség alatt vérzik és haematomája van. Azóta sajnos egyre többször és több embertől.

Két hétig otthon voltam, szedtem az antibiotikumot és a többi gyógyszert, az orvosom azt mondta egy vizsgálaton, a vérömlenyt se látja. Erre Húsvétkor megint bevéreztem, ügyelet, hazaküldtek, feküdjek, szedjem a gyógyszereket.

Innentől kezdve férjem, szüleim és a bébiszitterünk hozta-vitte a gyerekeket és vigyázott rájuk, hogy én pihenhessek. Majd ápr. elején egy nagy darab alvadt vér jött ki belőlem, rohanás megint a kórházba. Bent fogtak négy hétre. Előtte mentem genetikára, de az orvos nem merte elvégezni a méhlepény és vérzés miatt, így az I.sz. Klinikára küldtek. A kórházban minden héten uh és vizsgálat, gyógyszerek és fekvés. Sokat véreztem, lassan csökkent.

Sok orvos és nővér látott, lassan szinte mindenkit megismertem. Volt, aki rendes volt és biztatott, volt, aki közölte, a baba bármikor elmehet. Egyszer egy nővérke nekem esett, hogy mit képzelek én, hogy nem vetetem el a babát, hiszen biztos nem egészséges és hogy akarok egy beteg babát felnevelni. Közben jöttek-mentek az abortuszosok vagy a kismamák a szobában. Minden nap sírtam, férjem azt mondta, nem ismer rám. Nagyon magam alatt voltam, hiszen nem tudtam, kinek higgyek és nagyon rossz volt minden nap azzal kelni és feküdni, hogy nem tudom, mit hoz a holnap. Ráadásul a gyerekeim is hiányoztak, csak a hétvégén láthattam őket, még miattuk is lekiismeretfuradlásom volt. Végül a férjem elment az orvosomhoz és kérte, rakjanak át egy másik szobába, így a 6 ágyasból 3 ágyasba kerültem. ott kicsit megnyugodtam. A férjem és rovosom folyamatosan biztattak, hogy a babával minden rendben.

A 12. és 16. hetes vérvétel és az összes uh rendben volt, a baba egészséges volt és szépen fejlődött.

Így engedtek ki 4 hét után, hogy Pesten elvégezhessék a gen. vizsgálatot. Abban a tudatban voltam, ha itthon fekszem és szedem a gyógyszereket, valameddig ki tudom hordani a babát és legfeljebb koraszülött lesz, de egészséges. Ezt mondta az összes (normális) orvos, akivel addig beszéltem.

A 19. héten máj. 7-én voltunk a Klinikán a férjemmel. Kértem, a vizsg. előtt egy uh-t a vérzésem miatt. Az orvos és a jelöltek sokáig vizsgáltak és furcsákat mondtak. Kérdeztem, mi van, nem mondtak semmit. Sírva mentem ki. Majd a genetikus áthívott, mondta, a baba dongalábú, valami van a beleivel (ezt azóta se tudom, mi) és agykamratágulata van, bár még nem vészes. Levette a magzatvizet és megígérte, ha van eredmény, vagy baj van, azonnal szólnak – mivel 24. hétig lehet elvetetni és szorított az idő. Sírva mentem haza, férjem nyugtatott, hátha nem nagy a baj.

Otthon még egy hetet feküdtem, közben (már a kórházban is) görcsölgettem 2-3 naponta egy órát.

A babáról nem akartam semmit kérdezni, abban reménykedtem, kihúzzuk a 24. hétig, amikor lesz gen. eredmény és az rendben lesz. A mozgásokat a 19. héttől éreztem. Féltem tőle, de meg is nyugtatott, hogy rendben van. Szüleim és néhány közeli barát tartották bennünk a lelket. Közben már a kisfiam is kérdezgetett a kistesóról, látta a pocakomat. Még nem mertük biztatni.

Majd amikor egy éjszaka  többször görcsöltem, ismét az ügyeleten kötöttem ki, pont az orvosom volt, de hazaküldött, mondván, hogy nem vesznek komolyan, ha megint befektet! Na ez szíven ütött. Mintha passzióból véreznék és görcsölnék!

Erre a bátyám másnap azonnal időpontot szerzett egy 4D-re. Ott közölte velünk az orvos, hogy kislányunk van. Majd a hideg zuhany: a dongaláb mellett nő az agykamratágulat, 11 mm, ami már veszélyes, max. 15 mm lehet. De ez még nő, úgyhogy a baba szellemileg fogyatékos lesz és képtelen lesz a normális emberi életre. Összeomlottunk. Annyi küzdelem és remény után. Egy hét otthon, folyamatos sírás, ismerősök és orvosok hívogatása, internet, csak tudjuk, mi ez az egész, mit lehet tenni. Férjem mondta, menjünk vissza Pestre, ha ez segít.

Majd újabb egy hét után erősen véreztem, férjem mentőt akart hívni, én mondtam, menjünk be reggel együtt. Akkor szinte egész nap velem volt. De vizsgálatok, fel a szülőszobára, infúzió, antibiotikum, hogy felerősítsenek. Orvosom hívta Pestet, kiderült, nincs eredmény, mert fertőzött a magzatvizem. És ezt két hét után nem tudták megtelefonálni! Az orvosom kiabált velük. Nem biztos így utólag, hogy segített volna, de akkor is úgy éreztük, ez felelőtlenség volt. Nem szóltak se nekünk, se a kórháznak.

A szülőszobáról vittek 4D-re, ott az orvos több, min egy órát vizsgált, a kamratágulat 12 mm volt és a többi baj is fennállt, pláne a fertőzött magzatvíz. Azt mondták, az agykamratágulat még tovább fog nőni na és ott a dongaláb is. Többen lejöttek, az orvosom is, kérdezték, mi legyen. A férjem pont akkor nem tudott mellettem lenni. Szörnyű volt, hogy nekem kellett azt mondani, vetessük el! Amikor eddig azért harcoltam (és még sokan velem), hogy ő rendben legyen!

24 óra a szülőszobán, majd le a 3 ágyasba. Konzílium, engedély, vizsgálatok. Csüt. este tágítás, majd péntek reggel szülőszoba, indítás. A 22. hét volt.  Férjem a végéig mellettem volt és fogta a kezem. Az utolsó egy órában már folyamatos fájásaim voltak, alig bírtam. Végül szegényt kiküldték, elfolyt a magzatvíz, egyet nyomtam és kijött a baba. 4 órás küzdelem után. Az orvos elvitte őt is és a méhlepényt is megvizsgálni, én kértem, mutassák meg. Azóta is ez jár a fejemben, vajon jól tettem-e, hogy megnéztem? De tudom, hogy az én kislányom volt, muszáj volt megnéznem. A férjem nem merte, de nem is vártam el tőle. A lényeg, hogy mellettem volt. Műtét, majd hétfőn hazaengedtek.

Sokat véreztem, fájt a fejem, szédültem még két hétig, feküdnöm kellett, mire lassan fizikailag helyrejöttem.

De lelkileg nagyon összetört. Sok volt ez mindenkinek. A sok kórházban és itthon fekvés, vérzés, az állandó aggódás felőrölte az energiámat. Most fáj nagyon és hibáztatom magam, vajon nem tehettem volna-e még többet, biztos, hogy el kellett vetetni?

Nézegettem a netet utólag, hogy legalább tudjam, mi volt ez az egész, hiszen olyan gyorsan történt minden. De sajnos súlyos műtétei lettek volna, rohamai is, állandó felügyelet mellett élt volna és nem tudták volna megmondani, meddig élhetett volna. Lehet, hogy meg se tudtam volna szülni. De akkor is fáj.

Ti ezt biztosan megértitek, akik már vesztettetek el babát, milyen érzés ez.

Mostanában kerülöm az embereket, próbálok ellenni itthon, júli-tól már együtt leszek a gyerekekkel, ősszel megyek vissza dolgozni. Addig össze kell szednem magam. Az utóbbi hetekben a férjemmel is sokat veszekedtünk, ezt is helyre kell hoznunk. Elkezdtem pszichológushoz járni, hogy segítsen feldolgozni ezt az időszakot. Remélem, helyre jövök. Szeretnék majd még egy babát, most leszek 38, nem tudom, lesz-e még esélyem rá? De addig itt van a másik kettő, akiknek szükségük van rám! Az orvosom biztatott, ha a másik kettő egészséges, ez csak egy egyszeri véletlen eset volt. Talán a vetélés után egy rossz petesejt… Ezt már nem tudhatjuk…

A babának az Eszter nevet adtam, ami csillagot jelent. Talán majd egyszer találkozunk és elmondhatom neki, mennyire szerettük volna őt. Addig remélem, vigyáz ránk onnan föntről.

Köszönöm, hogy leírhattam és elolvastátok!

Nem tudom, hibázott-e valaki, vagy mindez csak a véletlen műve volt. Két esélyt kaptunk, ezt most nem adta meg az Isten. Én reménykedem benne, hogy kapunk még egy esélyt! Ha nem, ennek a két gyereknek kell megadnunk mindent!

Hozzászólások lezárva!

Történetek
?>