Facebook zárt csoportunk

facebook

Gyertyagyújtás és történet elhelyezés
Kedves Látogató!

Történetet és gyertyagyújtási kérést
az angyalokszulei(kukac)gmail.com ra lehet küldeni!
Hornyákné K. Erzsébet szerkesztő,admin
Történetek

Enikő története

2007. január 24-én, 31 hetes magzati korában veszítettük el kislányunkat. Problémamentes terhességben, tökéletes magzati-anyai eredmények birtokában, halva, nyaka körül a köldökzsinórral kellett megszülnöm őt.
Úgy terveztem, minden gyermekem számára készítek egy dobozkát a terhesség, a gyermekkor emlékeivel, de azt nem gondoltam, hogy Enikő dobozkáját ilyen hamar le kell zárnom. Már csak egy vallomás, egy belső monológ, ez a levél hiányzik. Ezért írtam.
Az, hogy talpra tudunk állni –másodszor is, a 2. baba elvesztése után is- köszönhető 4,5 éves kislányunknak, Dórikának, akinek dobozkáiban hál’ istennek csak gyűlnek és gyűlnek a kincsek, főként kicsi keze gyönyörű alkotásai.
Valamint köszönjük családtagjainknak, barátainknak, ismerőseinknek, szülész-nőgyógyászunknak, gyermekorvosunknak, a szülésznőnek és védőnőnek az együttérzést és a segíteni akarást. Erőt merítettünk és merítünk belőlük!

Drága kicsi Enikőm!

2007. március 26-a van, még csak ma kellene világra jönnöd, de a boldog várakozást már 9 hete a gyász, a fájdalom váltotta fel. Nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz ez a mai nap! Tudod, erős vagyok, és mindent megteszek, hogy a bánatommal, a könnyeimmel ne kösselek magamhoz, hiszen a te utad már másfelé vezet: tudatosan dolgozom azon, hogy elengedjelek.

Tettem ezt január 24-én, születésedkor is. Ahogy szép volt magzati 7,5 hónapnyi életed, a befejezést is szépnek szerettem volna, hiszen így érdemelted! Nehéz anyaként halott csecsemőt világra hozni, a másvilágra… Nehéz olyan anyának lenni, aki nem tud életet adni, csupán „megszülheti” magzatát! A testi fájdalmak elenyészőek a lelki kínokhoz képest!
Ahogy felkészültünk érkezésedre fogantatásodkor, fel tudtunk készülni (volt rá egy itthon töltött éjszakánk halálhíred után) az első és egyben utolsó személyes találkozásra Veled a szülőszobában. Apa és én is tudtuk, hogy ez lesz a Végső Búcsú, egyfajta temetés, közös életszakaszunk lezárása. Összetörve (szinte sokkolva a gyásztól), mégis fegyelmezetten, erős akarattal, egymásra támaszkodva, egymást erősítve csináltuk végig: Érted és Miattad! Hiszen te is megtettél mindent, amit megtehettél értem –ahogy a Doktor úr fogalmazott- a fejvégű fekvéseddel. Köszönöm, hogy vigyáztál rám és óvtad a testemet, köszönjük, hogy vigyáztál ezzel ránk, mindannyiunkra! Még utoljára szerettünk volna érted tenni valamit, adni búcsúzóul emberi tartást, szeretetet, anyai ölelést.

Nekünk csak ez a pár hónap adatott, de intenzív volt az első pillanattól az utolsóig: megéreztem, hogy jönni akarsz hozzánk, és emlékszem utolsó rúgásaidra. Tudom, hogy szép volt kicsi életed, talán megszépítette halálod óráját kezem ösztönös simogatása a végzetes ficánkoláskor, amikor beletekeredtél a köldökzsinórba, még ha nem is tudtam, hogy haláltusádban vagyok Veled, s  remélem, meghitté, széppé tudtuk tenni születésedet is.

Szinte sajog a lelkem a fájdalomtól, ha arra gondolok, hogy kezembe foghattalak, simogathattalak, beszélhettem hozzád! Mégis jó volt látni téged, gyönyörködni benned, érezni finom illatod, melegséged. Ez a legfájdalmasabb emlék, mégis nagyon jó, hogy elbúcsúzhattam tőled! Nem bántam meg! Anyai szívemet büszkeséggel tölti el, hogy láthattam mennyire szép vagy. És megnyugvást ad, hogy kisarcodon nem láttam fájdalom nyomát.

John Donne azt írta, „minden halállal én leszek kevesebb” – keserű igazság… De hiszem, hogy életed – halálod nem céltalan, „többek” is lettünk általa mindannyian. Megtanítottál a feltétlen elfogadásra és szeretetre, no meg alázatra. És tanítasz gyászolni, elengedni. Meg önismeretre és önbecsülésre. Köszönjük, hogy vagy/voltál nekünk, hogy szerettél bennünket és szerethettünk Téged mi, mindannyian!

Drága Kislányom! Hiányod nagyon fáj, ugye tudod, mennyire-mennyire szeretlek, szeretünk! Hiába óvtalak, szerettelek, vártalak, nem volt elég ahhoz, hogy velünk és köztünk élj, nem tehetek mást, mint hogy megsiratlak, meggyászollak és elengedlek. De örökké szeretni foglak, szeretni fogunk!

Nem köszönhetnék szebben el, mint ahogy nővérkéd, Dórika tette: „Tudod, anya, Enikő a szívünkbe költözött! Ég veled, Enikő!” – és megpuszilta élettelen, mozdulatlan pocakom: Téged. Így mentem be a kórházba…

Ég veled, drága kicsi szeretett Enikő!

Édesapád és Dórika nevében is:

Édesanya
Az alábbi rajzokat, Enikő nővére, a 4 éves Dórika készítette.

Dorika1

dorika2

dorika3

Ha gyertyát szeretnél gyújtani Enikőért, kattints ide!

Hozzászólások lezárva!

Történetek
?>