Facebook zárt csoportunk

facebook

Gyertyagyújtás és történet elhelyezés
Kedves Látogató!

Történetet és gyertyagyújtási kérést
az angyalokszulei(kukac)gmail.com ra lehet küldeni!
Hornyákné K. Erzsébet szerkesztő,admin
Történetek

Én is elvesztettem a kisbabám

Én is elvesztettem a kisbabám. A halálában én is hibás vagyok. :( Nem tudtam letenni a cigit. Még iskolába jártam mikor kiderült,hogy terhes vagyok. Akkor még nem cigiztem sokat csak napi 6szálat. Akkor már 3hónapja együtt éltünk a párommal. Én kiskorom óta arra vágytam,hogy családom legyen,pótolni akartam azt,hogy nekem rossz gyerekkorom volt,talán a szüleim hibáit akartam helyrehozni én. A párom nem akart védekezni. Én mindig kérdezgettem tőle,hogy mi lesz,ha terhes leszek? Ő azt mondta,hogy akkor felneveljük. Én hittem neki,de aztán késett a menszeszem és csináltam egy tesztet. 1 csík és ki is dobtam . Mikor raktam volna a kályhára fát vettem észre,hogy bizony a teszten 2 csík van csak olyan halvány volt,hogy nem vettem észre. Nem akartam hinni a szememnek, remegtem mint a kocsonya, féltem és örültem egyszerre mindaddig amíg nem hívtam be a szobába a páromat. Ő azt mondta,hogy nem lehet igaz “biztos rossz a teszt”. Én kiborultam. Nem hitt nekem. Aztán elmenten orvoshoz,ahol kiderült,hogy tényleg kisbabám lesz. Kérdezte az orvos,hogy meg-e akarom tartani? Természetesen igent mondtam,mert a párom azt mondta,ha terhes leszek felneveljük. De mikor hazaértem vége is lett a boldogságomnak. Azt mondta,hogy neki nem kell ez a gyerek,vetessem el! Én nem akartam,így elszöktem otthonról,senkivel sem beszéltem,hogy ne tudják hol vagyok. Az egyik ismerősömnél húztam meg magam,aki azt mondta,hogy talán az lenne a legjobb döntés. Végül beletörődtem,nem fogom tudni felnevelni. Az abortusz előtti este könyörögtem a páromnak,hogy ne tegye ezt. Másnap utánam jött a kórházba,hogy ne vetessem el. Szembeszálltam a saját szüleimmel,fél évig nem beszéltek velem. Ahogy telt az idő egyre jobban eltávolodtunk a párommal is,sokat veszekedtünk,meg is vert párszor, 2x kaptam akkorát,hogy véraláfutásos voltam. De én szerettem ígyis,nem tudtam ott hagyni és nem is lett volna hova mennem. Mindig feszült voltam,bizonytalan volt minden,nem volt egy biztos pont sem az életemben. Nem,hogy letettem volna a cigit,még többet kezdtem szívni a folyamatos ideg miatt. A 19. Héten volt egy nagyon rossz érzésem. Azt éreztem,hogy elfogom veszteni a kisbabám,próbáltam elhesegetni a gondolatot,de még sokszor eszembe jutott a terhességem alatt. Éreztem,hogy kislány lesz,aztán az orvos is azt mondta,hogy kislány lesz. Terhes naplót vezettem,mindig írtam neki,mindig vásároltam,minden rózsaszín volt a kis hercegnőmnek. De még jobban tönkre mentünk a párom munkanélküli lett,alig volt mit ennünk még magzatvédő vitaminra se tellett. A párom azt mondta,hogy felesleges,az ő korában sem voltak ilyenek. A szülés előtt egy hónappal elköltöztem,de tartottuk a kapcsolatot . Egy hetet túlhordtam. A még mi a kórházba voltunk a párom mást keresett helyettem. De minden este bejött és játszotta a szépet. Én is megcsaltam egyszer még az elején,mikor azt mondta,hogy vetessem el,de akkor már épp a szülés előtt voltunk mikor ő mást akart helyettünk. Beindították a szülést,bejött a kórházba,de a szülőszobára már nem. Nem akart ott lenni,mikor a legnagyobb szükségem lett volna rá és ez nagyon fájt. Akkor bepánikoltam, rettegtem, stresszeltem,ordítottam a fájdalomtól,a félelemtől,még az utcán is hallották ahogy ordítok a szülőszobán. Az orvos felpofozott,beszólogatott,aztán már olyan ideges lettem,hogy nem vettem normálisan levegőt,lélegeztetőre raktak. De nem császároztak meg. A szülést reggel fél 10kor indították meg,másnap hajnal 3kor lett meg. Ez szombat hajnal volt,én vasárnap este 6órakkor ébredtem fel,kiakartam menni a mosdóba,de 2méter után össze estem. Mikor hétfőn felkeltem végre láthattam a kislányom,Elinort. Nem engedtem,hogy elvigyék tőlem,egész este velem volt. Nem láttam addig soha újszülöttet. Nem tudtam mit tegyek,láttam hogy lilák a körmei,de azthittem,hogy ez normális hisz eddig vízben volt vagy nem is tudom mit gondoltam. Kétszer hallottam hapcizni,de nem akartam túlreagálni mint némelyik anya. Azt hittem normális vagy csak valami csavarta a nóziát. Délután elvitték tőlem,mert besárgult. 4emelettel fentebb vittèk. 2óránként vittem a lefejt tejet,akkor egy picit együtt lehettünk. Szoptatni nem tudtam. Onnantól már nem láttam a szemét soha többé. Mikor felvitték a 7.re egész nap sírtam,nem is ettem semmit,azt mondták meggyógyul,én éreztem,hogy nem. Szeptember 23.-án reggel 8kor belázasodott. Kivették a kék fény alól,már más volt a baj. Engem kiküldtek. Lementem a szobába,nem tudtam reggelizni,nem volt hozzá idegzetem.Jött a nővér,hogy összeszedtem-e a cuccaim? Én nem értettem miért kellene összeszednem. De ő véletlen elszólta magát,hogy pestre kell mennünk. Kiakadtam. Baj van a lányommal,jön értünk a mentő nekem meg nem szól senki? Gyorsan kiszedtem a cuccokat a szekrényből,rohantam fel Elihez,de nem engedtek be,nem mondtak semmit,hiába kérdeztem az orvost,rohangált össze vissza annyit mondott,hogy nem ér rá most,de fertőzést kapott a lányom. Gyorsan hívtam az apját,hogy jöjjön be,ha tud,mert baj van. 15perc múlva bent is volt. Nem engedtek a lányhoz,lementünk a kórház elé,vártuk a mentőt. Mikor megjött rohantunk fel. És még mindig vártunk,de nem jöttek. Tudtam,hogy baj van. A párom azt mondta,minden rendben lesz,meg fog gyógyulni. Folytak a könnyeim,csak annyit válaszoltam neki : ” és ha nem ?” . Ahogy ezt kimondtam hallottam,hogy felsikolt a kislányom. Odafutottam az üveg ajtóhoz,majdnem összeestem. “Hallottad?” -kérdeztem a párom. Azt mondta,hogy igen. Nem mertem ki mondani,de a belső hangom magamba kimondta. “Ez volt az utolsó”
Kijött egy doktornő,láttam az arcát,tudtam,éreztem. “Nem tudtuk megmenteni”-mondta. Én ordítottam,a párom kapott el.Teljes erőmmel ütöttem a mellkasát és ordítottam,hogy ez nem történhet meg.Magunkra hagytak,azt mondták sétáljunk egyet,igyak valamit és jöjjünk vissza. Akkor már úton volt az egész család. A kezembe adták a halott kislányomat,a fejében tű volt az infúziónak,a szájából egy véres cső lógott ki,a kicsi teste el volt lilulva. Elhunyt. Féltem és zokogtam,sosem láttam halottat,a szívem megszakadt,hogy a kezemben fogom a saját kislányom holtan. Úgy éreztem magam,mint egy horrorfilmben. Nem hittem el. Nem akartam elmozdulni,de valahol elfutottam volna. Úgy éreztem,hogy menekülnék. Megérkezett a család. Azt mondták az orvosok,hogy fertőzést kapott de boncolni kell. Holnap menjünk vissza a patológiára. Mentünk ki a kórházból,a párom nővére pedig pont ajándékot hozott nekünk,nem értette mi történt,csak annyit mondtam : ” ennyi volt” . Meg sem álltam csak mentem. Csak menekültem a kórházból. Másnap mikor visszamentünk szolidan közölték,hogy még nem végeztek. Majd meghaltam,hogy a lányom épp darabokra szedik az ajtó másik oldalán. A boncolás után kiderült,hogy tüdőgyulladást kapott a kórházban, hörghuruta lett,mivel érszűkülettel született nem lett volna szabad olyan gyógyszert adni neki ami fokozza a vérkeringést,de ők ezt nem tudták. Innen következtettem le,hogy ezért volt véres cső a szájában. Végül pangásos szívelégtelenséget kapott. Megállt a pici szíve Elinornak. Ez egy éve történt,azóta nem beszélünk róla,de attól,hogy nem beszélünk róla,tudjuk,hogy megtörtént. Most egy éves lenne, néha találkozok egy nővel a terhesgondozóból,mindig eszembe jut,hogy az ő fia egy napon született Elinorral,egy szülőszobán,egy időben,egymás mellett születtek. Mindig mikor meglátom,összeszorul a szívem,hogy már ilyen nagy lenne a kicsi angyalkám. Mindig mikor meglátom a kisfiút,olyan érzés,mintha egy darab lenne a kislányomból.

Ha gyertyát szeretnél gyújtani Bajor Liliána Elinorért kattints ide!

Hozzászólások lezárva!

Történetek
?>