Facebook zárt csoportunk

facebook

Gyertyagyújtás és történet elhelyezés
Kedves Látogató!

Történetet és gyertyagyújtási kérést
az angyalokszulei(kukac)gmail.com ra lehet küldeni!
Hornyákné K. Erzsébet szerkesztő,admin
Történetek

Én is egy angyal anyukája vagyok

2002-ben történt, még a szociális média széleskörű elterjedése előtt.
Az ember lánya általában, mikor megtalálja azt, akivel elképzeli az életét megosztani, szeretne gyereket. Ezzel én sem voltam másképp.
 2001 szeptemberében derült ki, hogy babánk lesz. Mondanom sem kell, hogy két méterrel a föld felett jártam.
Sok más várandós anyukával ellentétben én abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy nem voltak reggeli hányások, sem semmi más tünet, ami ezzel jár, simán kihordtam a kislányomat egészen a negyvenedik hét végéig. Szépen fejlődött, semmi nem utalt arra, hogy mi fog történni.
A negyvenedik hét végén mentem vizsgálatra, és még akkor is azt mondták, minden rendben, bármikor jöhet a baba, várjak türelemmel. Aznap este éreztem az első fájásokat, de ritkák voltak és enyhék. Éjjel a baba egyet sem mozdult, de nem gondoltam rosszra, ezért csak másnap reggel mentem be a kórházba. Nem vizsgáltak meg azonnal, kb dél körül került elő az orvosom, aki bevitt a vizsgálóba, keresték a szívhangot, de már nem volt.

Innen kezdődött egy 30 órás vajudás, nagyon nehéz szülés, mert halott babát nehezebb megszülni, főleg első gyerek is volt. Rémálom. Megfulladt. Nyakára tekeredett a köldökzsinor. Aztán semmi. Üresség. Ez nem is velem történt. Egy kislányom volt. Nagyon szép volt, fekete hajú, mint egy tündér. Persze szülés után betettek egy kórterembe négy anyuka mellé, akik egészséges gyerekeket szültek.  Ott voltam tíz napig, mert még négy nap után meg kellett kaparjanak. Vágtak, repedtem, folyt a tejem, és állandóan bőgtem. Nehezen telt el az első hónap. Aztán lassan feldolgoztam, talpra kellett állni, az élet megy tovább, és a családom, párom sokat segített ebben. Nem mondom, hogy nem néztem a babakocsiban a gyerekeket, és nem képzeltem el, hogy az én lányom mekkora lenne. Ahogy telt az idő egyre inkább előre néztem, és nagyon pozitívan azt gondoltam (és gondolom a mai napig), hogy okkal történt, ami történt, a multon nem lehet változtatni, nem keretem a hibás orvost, aki egy-másfél nappal a szülés előtt azt mondta, hogy minden rendben, nem vádoltam magam, és senki mást sem. Végigmentünk a gyász szakaszain, feldolgoztuk  a veszteséget, és majdnem két évre rá ismét terhes lettem. Nem terveztük, becsoppent az életünkbe egy Csoda, akit Rékának hívnak. Izgultam a terhesség alatt, mindig kértem az ultrahangon, hogy figyeljék, hol van a köldökzsinor, és kerek 40 hétre, 2004-ben, egészséges lányunk született.
Az első veszteség “utóhatásai” azért érződtek, mert amíg kicsi volt a baba, sokat aggodtam, hogy nehogy valami baja legyen, sokszor álmodtam, hogy nem szuszog, vagy ráfeküdtem éjjel, és megfulladt, pedig sosem aludt mellettem. Pár év után kimaradt.
Ha van valami felsőbb hatalom, aki/ami eldönti, hogy mi lesz velünk, úgy gondolom, Réka egy áldás, amit én /mi kaptunk. Valaki azt mondta, hogy majd kárpotolni fog Réka minket a veszteségünkért, és bár nem vagyok nagyon vallásos, valami igazság van benne.
Ennyi év távlatából úgy érzem,  nagyon sokat enyhített a szomorúságon, amit a veszteség okozott, és nagyon boldog és büszke vagyok, hogy az anyukája lehetek.
A rossz emlékek idővel elhalványodnak, az  emberi agy egy csodálatos szerv, képes nagyon mélyre eltenni azokat a dolgokat, amikre nem szívesen emlékszünk. Bár elfelejteni nem lehet, ezzel együtt teljes életet élni viszont igen. Én mindenkit arra bíztatok, hogy a gyász után engedjen utat a reménynek, és akkor jön a Csoda.
Mikor először hallottam az oldal létezésérő, arra gondoltam, én is egy angyal anyukája vagyok.

Hozzászólások lezárva!

Történetek
?>