Facebook zárt csoportunk

facebook

Gyertyagyújtás és történet elhelyezés
Kedves Látogató!

Történetet és gyertyagyújtási kérést
az angyalokszulei(kukac)gmail.com ra lehet küldeni!
Hornyákné K. Erzsébet szerkesztő,admin
Történetek

Emma Róza története

A mi történetünk 2014. szept. 3-án kezdődik. Ekkor tudtuk meg, hogy babánk lesz. Bár már szinte 2 éve együtt voltunk a párommal, nem laktunk együtt, sőt, 300 km volt köztünk. Nem volt tervezett baba, ezért nagyon megijedtem, amikor az első, majd a második és harmadik teszt is pozitív lett. Egy egész napon keresztül örlődtem, hogy akkor most mi lesz, hogy mondjam el a páromnak, még az abortusz is megfordult a fejemben, hiszen még fiatalok voltunk/vagyunk. Én 22, párom 26. Aztán erőt vettem magamon, és este amikor beszéltem a párommal, elmondtam neki, hogy babát várok. Már vettem a levegőt a következő mondathoz, hogy „megértem ha nem akarod, vagy túl korai”, amikor jött a váratlan kérdés: „ugye meg akarjuk tartai?”. Én olyan boldog lettem hirtelen, hatalmas kő esett le a szívemről. Már akkor, azon a szerdai napon tudtam, hogy nem lesz egyszerű, lakást kellene keresni, egy városba költözni, tehát valamelyikünknek fel kell adni az életét, a munkáját, az álmait. De tudtam, éreztem, hogy ez a babó okkal jött hozzánk. Párommal megbeszéltük, hogy amint lehet költözünk, megoldunk mindent. Gondtalan terhességnek indult, picúrkánk szépen fejlődött, korának teljesen megfelelően. A 12. hetes ultrahangon is mindent rendben talált a dokibácsi, és azt is mondta, annak ellenére, hogy korai, hogy ő kislányra tippel. Ekkor kezdődött a névválasztás. Az Emma a kezdetektől megvolt, nem kellett sokáig vitatkozni rajta. Boldogan vártuk az újabb ultrahangot, hogy megnézzük a babánkat. November elsején apukád egy eljegyzési gyűrűvel állt elém, megkérte a kezem, én meg boldogan IGENT mondtam. Úgy éreztem ennél tökéletesebb életet kívánni sem lehetne. November 4-én mentem soron kívüli ultrahangra, hetente 1x ránéztek a picúrra, hogy minden rendben van-e, mert elég gyenge az immunrendszerem, vérszegény is vagyok. Édesanyám kísért el. Miután nézegette jó ideje, elsápadva mondta a doki, hogy a kicsi szíve félrever, átküld az ügyeletre, hogy vegyenek vért, de szerinte menni kell Bp-re dr. Hajdú Júliához. Mondanom sem kell, alig volt erő a lábaimban, annyira frászt kaptam, remegtem, alig bírtam átmenni az ügyeletre. Ott 6-ik szúrásra sikerült vért venni, megnézték, minden eredményem jó lett, megvizsgáltak hüvelyi UH-val (addig a dokim csak külső UH-val nézett meg), majd elmondták hogy a méhlepény teljesen elfedi a méhszájat, ezért nagy a valószínűsége, hogy ha nem mászik el a lepény, akkor császár lesz a vége. A baba nincs veszélyben, de végig feküdnöm kell, épp a wc-re mehetek ki. Kaptam Rutascorbint a hajszálerek megerősítésére, mert ha azok elpattannak, akkor elönthet a vér, Laevolac hashajtót és Magne B6-ot. Pénteken kellett menni megint UH-ra, ha akkor is félrever, akkor irány Bp, ha nem akkor nem kell azonnal, de a 20. hétig jó lenne ha meglenne a vizsgálat. A pénteki UH-n is félrevert a kicsi szív, úgyhogy azonnal mentünk Budapestre. A doktornő kertelés nélkül elmondta, a kislányunknak szívfejlődési rendellenessége van, mégpedig a nagyerek izolált transzpozíciója. Mondta, hogy már annyira fejlett az orvostudomány, hogy nagy eséllyel gyógyítható, amint megszületik műteni kell. Én teljesen összeomlottam, hogy hogy történhet velünk ilyen, hiszen annyira várjuk már, és annyira szeretjük. Aztán szépen erőt vettem magamon, kezdtem pozitívabb lenni, hogy nem lesz semmi baj, meggyógyítják a kicsi szívét, ettől még élhet normális életet. A 18. héten éreztem először a kicsink mocorgását, legalábbis akkor vált egyértelművé, hogy őt érzem. Leírhatatlanul boldog voltam. December 5-én kellett mennünk genetikai uh-ra, ott volt egy gyermekkardiológus is, elmondta hogy milyen betegsége van a lányunknak, mit kell vele majd tenni, hogyan műtik. Sokat segített. Ugyanezen a napon tudtuk meg a jó hírt, miszerint a páromat áthelyezték egy hozzám 30 km-re levő városba, úgyhogy ide fog költözni, házat is találtunk már. Megint eluralkodott rajtunk a boldogság, és a nyugodtság, hiszen miért ne lehetne minden rendben. Karácsonykor már a saját kis házunkban ünnepeltünk, és tervezgettük, hogy minek hol lesz a helye. Január 4-én kezdődött az igazi kálvária. Elkezdett ömleni a vér belőlem, én meg annyira bestresszeltem, hogy nem bírtam felkelni sem az ágyból. Végül ügyelet lett belőle, megvizsgáltak amennyire tudtak a sok vértől, és mondták, hogy már nem sokáig tarthatják bent Emmát, mert levált a méhlepény. Olyan sok vért veszítettem, hogy vért is kaptam már. 3 nap kórházban fekvés után átmentünk egy másik kórházba, ahol a saját dokim rendel. Megvizsgáltak, majd több orvos is elmondta, hogy szerintük érdemes lenne megnézetni a babát egy kardiológussal, mert nem biztos hogy baj van. El is mentünk a fővárosba, amint elállt a vérzés, hogy megnézze a kicsi szívét. És kiderült, hogy az ég világon semmi baj nincs a szívével. Hatalmas kő esett le a szívemről, mérges voltam mert több héten keresztül rettegtünk és aggódtunk, de ugyanakkor hálás is, hogy mégsincs baj. Azt hittük ennyi rossz után végre élvezhessük a babavárás örömeit, de ez csak február 6-ig tartott. Este mondtam a páromnak, hogy nem érzem az addig igencsak aktív Emmánk mocorgását. Komolyan vettük a dolgot, az előzmények miatt, úgyhogy bementünk a kórházba, ahol az ügyeletes doki félóra uh után közölte, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy a babánk meghalt, nincs szívhangja. Teljesen összeomlottam, nem hallottam és nem láttam semmit, a páromnak úgy kellett összekaparnia. Kimentünk a kórház kapuin, leültem a járda szélére és bőgtem. Legszívesebben ott azonnal meghaltam volna, nem akartam tovább élni Emma nélkül. Kaptunk egy éjjelt, hogy meggyászoljuk és elengedjük édes kicsi kincsünket. 7-én reggel befeküdtem a kórházba, 7-kor kaptam oxytocint és vártunk. Közben könyörögtünk a dokiknak, hogy császár legyen, mert nem bírom megszülni a halott babám, ráadásul a méhlepény elfedi a méhszájat. Ők meg csak hajtogatták, hogy császár kizárólag akkor van, ha a baba vagy a mama élete veszélyben van. (ha neadjisten vérfertőzést kaptam volna, vagy valamit, akkor vajon ki vállalta volna a felelősséget?). Közben megérkezett a saját dokim is, próbált beszélni az orvosokkal, de nem sokra ment, mivel ebben a kórházban neki nem volt túl sok beleszólása a dolgokba. Hiába mutatta a leleteimet, hogy a lepény ott a méhszájnál, a dokik nem hallgattak rá. Mondta, hogy nagyon sajnálja, de nem tehet semmit. Nekem ezek a szavak épp csak elmentek a füleim mellett, folyamatosan levegőért kapkodtam, remegtem, szédültem. Teljesen összetörtem. Este 6-kor még mindig semmi jele nem volt annak, hogy szülnék, fájás nulla, én meg már kimerültem. A párom könyörgött, hogy engedjem el Emmát, mert addig nem tudom megszülni, de egyszerűen képtelen voltam. Hittem és reméltem, hogy a végén felsír és ez csak egy rossz álom. Reggelig kaptam haladékot végül, ha addig beindul a szülés akkor szülünk, hanem saját felelősségre elmehetek a másik kórházba, ahol az orvosom az osztályvezető, és ott megcsászároznak. Reggel 7 körülre már teljesen ki voltam, nem kaptam levegőt, fulladoztam, a vérnyomásom és a szívverésem lelassult (90/60 és 40/perc), az orvosok úgy döntöttek, hogy megkönyörülnek rajtam, és megcsászároznak. Utólag tudtam meg, hogy az életem veszélyben volt, ezért lett császár, és nem azért mert a lelkemet nézték. Végül 8.07-kor kiemelték életünk értelmét, Emmát, a maga kis 960 grammjával. Összevarrtak, és áttoltak az intenzívre, megfigyelésre. Közben a dokim elmondta, Emma makk egészséges lett volna, de volt egy csomó a köldökzsinóron, ami megtörte, így nem jutott elég oxigénhez és gyakorlatilag megfulladt. Visszhangoztak a szavak a fülemben, nem mindent értettem/akartam érteni. Csak az járt a fejemben, hogy elvették a kisbabámat, üres voltam testileg-lelkileg. Másnap, mielőtt boncolni vitték volna Emmát, megkérdezték, hogy szeretném-e megnézni. Nem tudom, hogy jól döntöttem-e, de megnéztük őt. Pont olyan volt, ahogy álmaimban elképzeltem őt, aprócska, gyönyörű kisbaba. Még a karomba is foghattam, elbúcsúzhattam tőle. Azt hiszem ez igazán emberi volt az orvosoktól, hogy adtak nekünk negyedórát hármasban. Ennyit kaptunk Emmával. 15 perc. Végig a kezemben volt, simogattuk, és bámultuk. Tökéletes kicsi angyalka lett.
Már másnap kiengedtek a kórházból, szerencsére, nem kellett hallgatnom a felsíró újszülötteket, boldog anyukákat. Bevallom őszintén, fájt volna, nagyon.

Rengeteg herce-hurca volt, nem akarták kiadni Emma testét, mondván hogy biológiai hulladék (nekik biológiai hulladék, nekünk életünk értelme). Végül sikerült meggyőzni őket, úgyhogy eltemettük Emmát. Csak mi ketten voltunk, és a pap. A sírkövén csak ennyi áll: “Kislányunk, Emma Róza”. Nem akartunk semmi és senki mást. Ez a mi harcunk, a mi életünk, a mi fájdalmunk. Senki másé.

Azóta eltelt szinte 3 hónap, mégis minden este sírva alszom el. Nagyon hiányzik Emma, nincs olyan nap amikor ne gondolnék rá. Senki és semmi nem kárpótolhatja őt, mert számunkra mindig ő lesz az első kisbabánk.

Édes kicsikém,

Remélem meg tudsz majd bocsájtani nekem, amiért nem olyan szép a világ, mint ahogy meséltem neked, a hasamat simogatva esténként. Sajnálom, hogy nem vigyáztam rád eléggé. Akkor úgy éreztem hogy mindent megtettem. Remélem érzed és tudod, hogy mennyire szeret(t)ünk, és hogy te voltál a mindenünk. Köszönöm a 6,5 hónapot amit kaptam tőled, hogy megmutattad milyen anyának és családnak lenni, őszintén szeretni és hinni, boldognak lenni. Összekovácsoltál minket, te lettél a közös kicsi kincsünk, a legféltettebb. Hiszek benne, hogy találkozunk odafönt egyszer. Addig kérlek vigyázz ránk és a testvérkéidre.
Nagyon szeretünk!

Hozzászólások lezárva!

Történetek
?>