Facebook zárt csoportunk

facebook

Gyertyagyújtás és történet elhelyezés
Kedves Látogató!

Történetet és gyertyagyújtási kérést
az angyalokszulei(kukac)gmail.com ra lehet küldeni!
Hornyákné K. Erzsébet szerkesztő,admin
Történetek

Dorina története

2014. szeptember 16-án tudtam meg, hogy várandós vagyok. Már napokkal korábban legbelül tudtam…éreztem… A teszten az első pillanatban csak egy csík volt…hirtelen megrémültem, ez nem lehet, hiszen ennél biztosabban még semmit nem éreztem. Egyszer csak, pár pillanat…talán a másodperc töredéke után megjelent a második csík is. Szinte rögtön rám tört a sírás és a páromra is. Pánikba estem, nem tudtam elképzelni mi lesz?! A következő napokban több terhességi tesztet csináltam, mint addig bármikor. Féltem, hogy talán nem is igaz. Nem tudtam elhinni, hogy ez megtörténhet, hamarosan anya leszek…nem éreztem magam felkészültnek. Minden szabad percemben arról olvastam mi történik most odabent. Hány mm? Kifejlődött-e már keze, lába, ujjai? Kiszámoltam a szülés várható időpontját…május 24. Mindig is úgy képzeltem, hogy májusban fogok szülni és az egész nyarat élvezem majd a babámmal. Sétálunk, süt a nap és minden tökéletes lesz.


Megfogadtuk, hogy még senkinek nem mondjuk el, mivel tisztában voltunk vele, hogy még bármi történhet. Csak egy kollégámat avattam be, ő volt a cinkosom. Volt egy ember, egy kívülálló akinek mindent elmondhatok; mit érzek, hogy tervezem.
Örültem…végre én is joggal nézegethetem a baba cuccokat. Minden percben Ő foglalkoztatott, Ő járt az eszembe.
Kislányt szerettünk volna, mindketten. Egy pillanatig sem volt kérdés a neve. Ahogy párom kimondta beleszerettem: Dorina. Így fogják hívni az mi kislányunkat.
Telt múlt az idő, egyik vizsgálat a másik után. Minden eredményem tökéletes.December 12-én éreztem először, hogy megmozdult. Eljött a várva várt 18. hét…megtudtuk a nemét: kislány. Boldogabb még soha sem voltam. Kislány lesz, a mi kislányunk. Karácsonykor aztán elmondtuk a rokonságnak, barátoknak, kollégáknak. Hirtelen minden Róla szólt. Örültem, folyton csak mosolyogtam és a hasam simogattam. Beszéltem is hozzá, bár néha nem tudtam mit mondani neki, valahogy nekem ez nem igazán ment.
Valentin nap. Ekkor mentünk 3D ultrahangra. Van ettől szebb dolog a világon??? És ez még mindig velem történt….
Aztán az orvos csak ennyi mondott: nem mondták Önnek, hogy kicsi a baba? Micsoda? Semmit nem mondtak, minden a legnagyobb rendben volt!!! Az ultrahang nagy részét végig sírtam, alig emlékszem valamire. A doki nyugtatgatott, nem lesz semmi baj, megnézzük két hét múlva is. Semmi különös csak picit súlyra kisebb az átlagnál. Egész hétvégén rettegtem, végig olvastam minden szörnyűséget. Nyugtattam magam, hogy hétfőn úgyis megyek a védőnőhöz, nem lesz semmi baj.
Bementem, ő is nyugtatgatott, nézte a leleteimet….nem lesz itt baj, legfeljebb nem 3kg-al születik, csak 2,5 kg-al….
Aztán megmérte a vérnyomásom, 153/sok. Hoppá, ez már gond. Nézték a fehérje szintet is a vizeletembe, normális. Közölte, hogy a végén még egyszer megméri, ha akkor is magas akkor irány a kórház. 26 hetes terhes voltam.
A kórházban már 170 fölött volt, azonnal bent fogtak. Vizsgálat vizsgálatot követett. Minden rendben, adtak gyógyszert. A kórteremben minden kismama emiatt feküdt bent. Kicsit nyugtatott a tudat, hogy nem vagyok egyedül ezzel a problémával. Elég sok gyógyszert kellett bevennem, kaptam tüdőérlelőt is, mert ez a protokoll. Le is ment a vérnyomásom, ekkor vettek vissza a gyógyszerből, újra magas lett, pár nap után visszaadták az eredeti adagot. Szenvedtem, hiányzott a párom, féltem.
Először azt mondták, hogy csak pár nap, aztán egy hét, végül másfél hét lett. Február 26-án mehettem VOLNA haza. Előző nap furcsán keveset mozgott Dorina. Féltem, nyugtattam magam, hogy szokott ilyet csinálni, nem mozoghat folyton. Végül megnéztek ultrahanggal—üresség—szaladt az ügyeletes orvos—odafordította a monitort és közölte, hogy látja ITT KÉNE LÁTNI A SZÍVHANGOT. Ordítottam. Összeszaladt az összes orvos…nem az én hibám. Javasolta az orvos, hogy a legjobb lenne mielőbb befejezni ezt a terhességet—befejezni. Készen állok rá?
Mint ha lett volna választásom. Épp csak telefonálni tudtam a páromnak, aki alig pár órával korábban volt nálam és ment el dolgozni. Féltem visszamenni a kórterembe…mit szólnak a többiek…alig telt el pár perc és már egy férfi jött értem és kísért át a kis műtőbe. Itt feltettek tágító pálcákat, mivel még nem szültem. Azt sem tudtam mi történik. Megérkezett a párom, az osztály közepén sírtunk mind a ketten órákon át. Közben este lett. Nagy nehezen megtudtam, hogy akkor másnap szülnöm kell. FÉLTEM. FÉLTEM A FÁJDALOMTÓL IS. Ezt persze senkinek nem mertem elmondani, ebben a helyzetben hogy merek ilyenre gondolni, csak azon szabadna rágódnom, hogy most halt meg a lányom. Féltem a szüléstől—elveszítettem a lányomat és félek a szüléstől. Csak ez a két dolog járt a fejemben.
Egész éjjel nem aludtam, ekkora persze átköltöztettek egy külön szobába, hogy elszigeteljenek a többi kismamától. Én már nem voltam az.
Másnap reggel méhszájérlelő tablettát kaptam..majd oxitocint…és rengeteg nyugtatót. Aludtam, csak a fájások alkalmával ébredtem fel. Fájt, rendszeresek voltak, két percesek. Közeben vagy 5 baba született mellettem… irigy voltam, dühös. Közben rájöttem, hogy Rá nem is gondolok. Vajon mikor halt meg? Miért nem vettem észre, hogy valami baj van? Ha időben észre veszem, most még élhetne? —És a legszörnyűbb gondolat: vajon fájt Neki?
Mivel influenzajárvány miatt látogatási tilalom volt, így esély nem volt rá, hogy ne egyedül kelljen végig csinálnom. Este aztán közölték, ha 20 órára nem leszek legalább 4 cm-re kitágulva, akkor majd másnap >>folytatjuk<<. Így lett. Éjszaka tudtam aludni a nyugtatónak hála. Másnap újabb adag oxitocin…majd várakozás…egyedül. A szülőszoba ajtaját rám csukták, egyedül voltam. Párommal csak telefonon tudtuk tartani a kapcsolatot. Délben jött az ügyeletes, közölte, hogy akkor burkot repesztünk….élesedtek a fájdalmak, már tolófájásaim voltak. Senki nem foglalkozott velem. Pár órával később éreztem, hogy azonnal megszületik. Kiabáltam, nagy nehezen odajött valaki…rögtön meg is született. Nem emlékszem, hogy fájt volna….Először nem akartam odanézni (párom a lelkemre kötötte, hogy ne nézzem meg). Nem is akartam, mert csak az járt a fejemben, hogy nem. Aztán az orvos megkérdezte, hogy szeretném-e látni. Egy pillanat alatt rájöttem, hogy igen. Megmutatták…gyönyörű volt, olyan volt mintha csak aludna. Látszott, hogy göndör lett volna a haja….
Végül megkegyelmeztek és egy rövid időre beengedték a páromat is….
Ő is megnézte.
Azóta csak azon bánkódok, hogy olyan hülye voltam, hogy nem fogtam meg, nem öleltem át. Akkor…egyszer…először és utoljára….
Okot nem tudtak mondani, a kérdéseimre választ nem kaptam. Boncolás semmi eredményt nem hozott. Egyetlen egy tény volt megállapítható, a köldökzsinór a nyakán volt.
Itthon eltettem mindent, a képeket a videókat. Kidobtam a magazinokat, nem éreztem feljogosítva magam arra, hogy megnézzek egy babás oldalt is. Töröltem magam minden babás oldal hírleveléről. És csak sírtam. Egyik nap többet, másik nap kevesebbet. Csak számolgattam, hogy most lennék 30 hetes, most 36…és most szülnék…
Néha olyan érzés, mintha még mindig bennem mocorogna…

Édes pici Dorinám, olyan jó volt veled lenni, nagyon szeretünk, soha nem fogunk elfelejteni!

Ha gyertyát szeretnél gyújtani Dórinért, kattints ide!

Hozzászólások lezárva!

Történetek
?>