Facebook zárt csoportunk

facebook

Gyertyagyújtás és történet elhelyezés
Kedves Látogató!

Történetet és gyertyagyújtási kérést
az angyalokszulei(kukac)gmail.com ra lehet küldeni!
Hornyákné K. Erzsébet szerkesztő,admin
Történetek

Delbel Dominik Döme története

Késői anyuka vagyok, hiszen első gyermekemet 34 évesen vártam. Ő is 16 hét után angyal lett.Nyaralni voltunk, és onnan hazaérve, pokoli görcseim voltak. A WC-ben vetéltem el. Nem volt még orvosom, hiszen alig pár hónapja éltem Pesten. Ajánlottak egyet. Ahhoz mentünk, befektetett és pár órával később kitisztítottak. Betettek az abortuszosok közé. A szívem szakadt meg, ahogy hallottam, milyen formában beszélnek a gyerekükről.mint egy törött tányérról, ami megrepedt és ugyanolyat lehet kapni, ezért kidobhatjuk. Volt aki előtte, volt aki utána volt.Szívem szerint ordítottam volna velük. De csak sírtam belül és hallgattam fél kábán. Fájt, félév kellett, hogy feldolgozzam. Koromnál fogva rettenetessen féltem, hogy nem lehet gyermekem. De szerencsére nagyfiam fél után bekopogtatott, adok-e helyet neki átmenetileg a pocakomba. Kapott. Ételt-italt, zenét, mesét, mindent ami kell egy pocilakó növekedéséhez. Aztán  ’95-ben megszületett. Terveztük  a tesó jöttét. Nagyfiam születése után 3 évvel, megint csak kopogtattak és bebocsátást kértek a pocakomba. Ez volt Dominik. Édesapja születésnapja után 1 nappal született. Volt nagy öröm. Ráadásul a papája vágta el a köldökzsinórt. Volt a 9 hónap alatt félni való is, hiszen a genetika vizsgálat megálapította, hogy valami gond lehet a gyermekkel, de az utólagos vizsgálatok ellent mondtak, így aztán nem tartottunk semmitől. Éltük az életünket. 2 évesen bölcsibe adtam Domit, mert nagyon kellett neki a gyerek közösség, Bár én nagyon ellene voltam. De beláttam, hogy  neki kell a közösség. Szerencsére egyik gyermekem sem volt beteges. Félév után telefonáltak, hogy Dömém lázas, hazakéne hozni a bölcsiből. Elmentem érte és elvittem az orvoshoz. Kapott lázcsillapítót, semmi mást, mert nem talált semmit a doktornéni. A láza nem akart lemenni. A végén ki kellett hívni a doktornéninket, aki döbbenve tapasztalta, hogy Domimnak a pocakja 1 nap alatt duplájára nőtt. Beutalt rögtön a kórházaba. Persze Dömi ennek ellenére nagyon aranyos és nyugodt kisfiú volt. Nem voltak felesleges hisztik. De látszott rajta, hogy nagyon nincs jól. Az én szívem meg majd meghasadt érte. Azt mondtam, ezt nem lehet, hogy valami komoly baja legyen. Bevittük a kórházba és 2 órára rá közölték a halálos diagnózist. Daganata van, ami az akkori, de a mai orvositudomámyok mellett sem gyógyítható, csak max. tünetmentesíthető. Hogy mit éreztem? Elmondani nem lehet. Örjöngtem a fájdalomtól, a tehetetlenségtől. Egy csomó dolog bevillant. Hogy mondom el a szüleimnek, mit csinálok a nagyobbikkal, és minden ami ilyenkor szóba jöhet. Döme természetesen mindent úgy tűrt, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna. Büszke voltam rá. De jött a 13 hónap pokol. Kemoterápia, étkezési szokások át rendezése, szóval fenekestől felfordult az életünk. Voltak jó napok, voltak nagyon rosszak. Mindent elmagyaráztam, a gyógyszereit megkóstoltam, meséltem, énekeltem. Itthon minden úgy zajlott, mintha nem is lenne beteg. Pedig tudtuk minimum 1 éve van, jó esetben 2 éve.Megműtötték, kivették a babafejnagyságú daganatot a veséjéről.  Mindent megtettem, hogy az addigi életünk,  ne boruljon fel. Neveltem a nagyfiamat, férjemmel együtt beosztottuk ki mikor megy a kórházba. 13 hónapból 9 hónapot ott aludtunk. Este hazajöttem, felszedtem a nagyot, aki akkor volt 6 éves. Telefonáltam mikor kinél van, mert segítség nem volt.
Főztem, mostam, takarítottam , játszottam, meséltem a Olivérnek. S közben belül folyamatosan sírtam, hogy miért van ez. Jók lettek az eredmények(minden héten 13 hónapon keresztül vérvétel, volt amikor többszőr is 1 héten, mikor milyen volt az eredmény, sírtunk, vagy nevettünk, eredménytől függően.), felvetődőtt, hogy csontvelőtranszplantációra terjesztik fel, mert jók voltak a kemoterápia eredmények. Ez egy kicsi reményt adott a megváltoztathatalanba. Aztán eljött a nap, amikor Miskolcra utaztunk. Megszerveztem, hogy itthon a nagyobb kisfiam és a párom ne szenvedjen hiányt. Mindennap beszéltünk, mindennap adtam a híreket. A jót, s a rosszat is. Dominikom ez alatt az idő alatt felnőtt lett. Mindent csendben tűrt, ő vigasztalt engem, ,,Anya ne sírj, nem sokára hazamehetek.”Mintha érezte volna, hogy neki már nem lesz több ideje arra, hogy velem legyen. Természetesen volt amikor üvőltöttem az orvosokkal, hogy csináljanak valamit, mert 40 fokos lázzal vártunk egy vizsgálatra, ahova utcáról bejövő betegek is jártak. Rettegve, hogy el ne kapjon valamit a beavatkozás előtt. 5 perc híján, a majdnem a kezeim közt halt meg. ( A 13 hónap alatt ezt a fajta érzést, sajnos sokszor átéltem)Aztán végül is megtranszplantálták. 6 hetet a boxban töltöttünk, ami a poklok pokla volt. De reménykedtünk. Függetlenül attól, hogy  a beavatkozás előtt egy nappal közölték, a daganat megint a veséjén van. Előtte nap nem volt még semmi. Mivel átesett egy kőkemény gyógyszereskezelésen, ezért nem vállalhattam fel, hogy megfogom és hazahozom. Akkor már tudtuk, hogy kész vége. Minden csak időhúzás. A Karácsonyt bent töltöttük a boxban. Életem legkeservesebb karácsonya volt. Ha egyedül voltam, akkor végig sírtam a perceket órákat. Megszerveztem, hogy a fiúknak ,ne kelljen nélkülünk tölteni a karácsonyt, egyedül a lakásban. Sikerült legalább nekik jól érezni magukat. De megbeszéltük, hogy nálunk csak akkor lesz karácsony, ha hazajöttünk Miskolcról. Ez volt januárban. Hitegettek bennünket, hogy még egy transzplantáción át fog esni Dömém, mert az elsőre jól reagált a szervezete. Indok: Kár lenne egy ilyen erős és okos fiúcskát meghalni hagyni. Ez volt a mézesmadzag. Hiszen mindenki tudta, hogy nincs segítség, jó, ha van 2-3 hónapja a kisfiamnak. Nem is jutottunk vissza Miskolcra, mert a beavatkozás után 2 hónappal visszakerültünk a kórházba. A daganat kiújult, minden szervét megtámadta a szívén kívül. A keresztmamájánál voltunk, amikor azt mondta menjünk haza, nem érzi jól magát. Megszokott környezetébe vittük. Másnap reggel, mondtam neki, hogy mindjárt itt a húsvét. Mire azt válaszolta, menjünk a kórházba, mert ő már nem látja a nyuszit. 2 hónap híján lett volna 4 éves. Bementünk a kórházba. Iszonyú fájdalmai voltak. Összeszorította kis öklét,az erek kidagadtak kopasz kis fejecskéjén. Orvos sehol, ebédel. Örjöngtem, mi az, hogy ő ebédel, miközben a 4 éves gyerekemnek fájdalmai vannak. Nem tehetett mást, jött és morfiumot adott neki. Érdekesség, hogy amikor bementünk a kórházba, mert éreztük nagy a baj, akkor az orvos rám nézett és azt mondta, hogy kb 1 hete van a Dominiknak., de nem vizsgálta meg, mire a kisfiam sírva kérte, hogy igenis vizsgálják meg őt. Ragaszkodott a megszokott rituálékhoz. Csak akkor evett csokit, ha az orvos neki mondta, nem volt elég, hogy én engedtem, nekem nem hitt. Ezért aztán minden sokkal könnyebben ment vele, mint a többi kisgyerekkel.
Beraktak bennünket a különszobába, ami direkt erre van kialakítva. 1 hónapig éltem az életemet, mert folymatosan itt tartózkodtam. Soha senkit nem engedtem be hozzá. Nem akartam, hogy az utolsó napjaiban így lássák. 1 hétig volt magánál. Az utolsó mondata az volt, ,,anya szeretlek és én már nem akarok hazamenni”. Ki kellett mennem a szobából, mert azt hittem, ott szakad meg helyben a szívem. Tele voltam megoldandó gondokkal, hiszen itt volt a nagyfiam, aki hol,itt volt, hol ott volt a barátnőknél, óvónéninél. Én pedig már gépiesen tettem a dolgom. A kórházban szoktam rá az üvegfestésre, ami teljesen lekötte a figyelmemet. Dominiknak sokat meséltem, énekeltem, az utolsó hetekben. Az utolsó napja, ami már 1 hónap volt a kínszenvedésből, mert ugyan 1 hetet adtak neki,de az élni akarás akkora volt benne, hogy a szíve nem tudott megállni. Pedig egyetlen egy éppen maradt szerve nem volt már akkor. S bekövetkezett az amit már én is vártam, mert látva az élettelen kis testet, amiben már csak a szív vert, de magánál már nem volt akkor 3 hete, egyszer csak megállt.
Már sírni sem volt akkor nagyon erőm. Talán a megkönnyebbülés, hogy végre nem szenved. Elpakoltak mindent , rendbe tették, áthúzták az ágyát, s még 1 órát ott lehettünk vele. Csodaszép volt. Mint egy kisangyalka, pedig nem hittem benne. Utoljára még elolvastam a kedvenc mese könyvét és 1 óra múltán jöttek érte,  vinni kell. A műtősfiú vitte a pincébe a kezében. Fájt neki is, mert nagyon kedvelték. Akkor tudatosult bennem, hogy soha többet, nem mondja nekem, ,,anya szeretlek,,Nem foghatom a kiskezét…stb. Akkor elvettek egy darabot a szívemből, amit azóta se találok és nem is fogok megtalálni.  5 év eltelt, mindennap úgy fekszem Le, hogy mécsest gyújtok érette. Pedig az 1 éves évfordulóján a halálának, megfogantam. Azóta született egy kislányom, aki 3,5 éves. Ő Janka. Sokat visszad Dominikomból, de soha nem keresem benne, hiszen teljesen más egyéniség. Még ma is oly annyira fáj,  mintha tegnap történt volna. De tudom, hogy csillagként ragyog nekünk.

Ha gyertyát szeretnél gyújtani Dominikért, kattints ide!

Hozzászólások lezárva!

Történetek
?>