Facebook zárt csoportunk

facebook

Gyertyagyújtás és történet elhelyezés
Kedves Látogató!

Történetet és gyertyagyújtási kérést
az angyalokszulei(kukac)gmail.com ra lehet küldeni!
Hornyákné K. Erzsébet szerkesztő,admin
Történetek

Bór Adrián Ármin története

Nem is nagyon tudom, hogy hol kezdjem, az egész mintha egy rossz álom lenne. Fájdalmam, haragom és tehetetlenségem nem enyhül a napok múltával sem, könnyes szemmel nézek gyermekeket, kiket édesanyjuk átölelhet… miközben én csendesen és elhagyottan gondolok kicsi fiamra, Adriánra, aki nem lehet velem és sosem ölelhetem.
Történetünk 2013-ban kezdődött. Megismertem életem szerelmét, a leg tökéletesebb embert, akit a sors nekem adhatott. Aztán éreztem, hogy valami nem olyan, mint lenni szokott, éreztem ŐT… bár kimutatni nem mutatta ki semmi csupán egyetlen terhességi teszt, hogy igen is velünk van, és szívem alatt hordom szerelmünk gyümölcsét. Olyan mérhetetlen boldog voltam, büszke és elégedett. Végtére is annak a férfinek szülhetek végre egy gyermeket, aki mindennél jobban megérdemli. Boldogok voltunk és mikor biztossá vált, és meglett a kép pont a születésnapja volt apának…. úgy kapta meg a képet… és a leleteket ajándékba. Aztán úgy döntöttünk, hogy még akkor decemberben összeházasodunk. Mesés volt a szervezés és a készülődés. Bár voltak pici gondok… kevés barnázás és enyhe vérzés természetesen megnyugtattak a kórházban, hogy minden rendben van…. emlékszem sírtam a folyosón úgy megnyugodtam. Aztán végig ágynyugalomban tartott a párom. majd az esküvőnk után be is töltöttük a 3,-ik hónapot. Minden egy csapásra elmúlt, nem volt vérezgetés és semmi gond. Életem legtökéletesebb várandóssága volt. Mivel a férjem katona Székesfehérváron természetes volt, hogy oda költözünk. Kaptunk is egy csodaszép szolgálati lakást kb 30Km-re Fehérvártól. Boldog voltunk, készültünk, a gyerekek nagyon várták, bevásároltunk. De mivel el kellett jönni így orvost is kellett váltanom, nagy és nehéz döntés volt mikor azt vettem figyelembe, hogy nem a Pesten lévő elismert főorvosnál szülök, aki ismert és tudta is, hogy mikkel kell velem szemben számolni, hanem itt Székesfehérváron egy számomra is idegen dokinál. De úgy gondoltam körültekintő és biztos alapos is lesz. Elmondtam neki mindent, ami az előző terhességeim alatt elő fordultak, a jelenleginél időközben fellépő magas vérnyomást és a cukor terhelés eredményét is. Úgy tűnt alapos és mindenre oda figyel. Eleinte még meg is vizsgált és sűrűbben ultrahangozott. Majd valahogy nem éreztem azt a figyelmet, amit kellett volna, monotonnak tűnőn amolyan futószalagon csinálta a dolgát, nem volt alapos, de ezt akkor még nem tudtam, lazán kezelt mindent és azt mondta minden rendben, hittem neki…. én balga. Az utolsó július 5.-ei NST után is azt mondta minden rendben van és jövő héten orvosi bemutatás majd 15.-én megcsászároz. Hétfőig nem is volt semmi gond. Aztán azon a napon kevésbé mozgott szinte alig, de kedden a biztonság kedvéért első sorban lementem a védőnőhöz, hogy hallgasson szívhangot. Meg is találtam majd mondta kicsit lassabb, de minden rendben van. Szerdán azért felhívtuk a dokit, hogy valami nem stimmel, mire Ő annyit mondott minden ok csak nagyon meleg van és kevés a helye már… Egész éjjel nem aludtam… nem tudom miért. Nagyon ideges voltam a csütörtöki orvosi találkozó miatt. Aztán bementünk, éreztem, hogy nincs valami rendben, az NST nagyon rossz volt, de a doki azt mondta, hogy még jó… a 120 normális… ma is hallom amint mondja, sőt emlékszem többször megnézettem vele, és mondtam már nagyon kellene a császár erre csak azt mondta, hogy az élet nem habos torta. L Annyit mondott, hogy kell ultrahang, de minden rendben van. Eltelt 2-3 óra. Kint ültünk és vártunk. Közben megnyugodtunk és nevettünk, boldogan, hogy látjuk a babánkat. Mire beértünk már nem volt szívhang…. egyszerűen nem élt a kisfiúnk. Összeomlottam, sokkolt, amit mondott a doki. Kérdezte, hogy mikor voltunk NST-N mondtuk, hogy ma délelőtt erre azt mondta az lehetetlen….
Ezután felvittek a szülőszobára, bevittek egy helységbe lefektettek és vénát szúrtak, ide beengedték a férjem… szegény zokogott, Adrián lett volna az első és egyetlen vérszerinti gyermeke. Én szinte magamnál sem voltam. Ijesztően nyugodt voltam. Még én is megriadtam magamtól. Aztán ki tettek a szülésznői irodába, mondván nincs hely és ott üldögéltem, mert várni kellett. Ide már nem jöhetett be a férjem hozzám, aztán elő készítettek a műtétre, megborotváltak, kaptam infúziót, és felhelyezték a katétert. Majd visszaültettek a szülésznői irodába. Ott gépelgették mellettem a papírokról a dolgokat, mellettem vajúdtak a nők… hallottam felsírni kisbabákat és láttam, ahogy hozzák ki őket… oda engedtek az ajtóhoz és én belül állva a férjem kivűl állva beszélgettünk és sírtunk. Senki nem jött oda hozzánk, csak néztük a kisbabákat, hallottuk a sírásukat és összeomlott hírtelen minden, ami álmunkból fel lett építve. Egyszerűen nem tudtam, hogy mi lesz tovább, a gyerekek és a férjem, hogyan éli túl?
Aztán jöttek értem, emlékszem egy kicsi műtőasztalra másztam át, hideg volt iszonyúan és láttam a fém lámpa burkolatában a hasamat ahol ott volt Ő a mi kis álmunk…. Majd elaludtam. 18:38 perckor megszületett 2650 grammal és 55 cm-el Bór Adrián Ármin.
Mikor magamhoz tértem nem hittem el, és fájdalmaim voltak. Emlékszem a doki meg a férjem szavaira…. Őszinte részvétem… egészséges volt… majd elköszönt tőlem a férjem, hiszen este 9 óra volt és a gyerekek várták haza.
Aznap éjjel az őrzőben szinte semmit nem aludtam. De nem is sírtam, nem éreztem és mintha nem is léteztem volna.
Másnap felkeltem az ágyból, jött a doki. Azt kérdezte el akarom-e temetni a kisfiam. Ott volt a kezében a papír. Meg sem kérdezték, hogy nem szeretném-e látni, vagy nem adtak időt sem a férjemmel, hogy megbeszéljünk mindent alaposan. Egyedül maradtam a szobában… Összeomlottam.
Végre sírtam, és sírok azóta is, mintha sosem fogynának el a könnyek. A fájdalom sosem szűnik meg.
A családom, összeomlott, mély gyászba borultunk…. A barátok nem hitték el. A férjem… nos Őt féltettem a legjobban. Mikor haza ért el kellett mondania a gyerekeknek, a nagyfiam 11 éves úgy zokogott mint még sosem… megélte, hogy ennyi idősen már tudnia kell milyen elveszteni valakit. Az ikrek (Luca reálisan tudomásul vette, Marci nem értette hogyan lehetett) a legkisebb Lia azt mondta, hogy akkor nekünk nem lesz kisbabánk? Most akkor Ő lesz a kisbabánk… De mindenki sírt a fájdalomtól… Meg kellett érteniük, hogy angyalka lett Adrián. A férjem mindent elpakolt, lefestett, nem is aludt és még ellátta a gyerekeket is. Hihetetlen erős férfi. Büszke vagyok rá. Mégis nem értem miért kellett ennek megtörténnie vele? Mindig minden vizsgálaton ott volt, mindenben támogatott, vigyázott és óvott mindentől. Nem ezt érdemli a sorstól…. Eljött a haza jövetel napja.
A gyerekek édesanyámmal elmentek Pestre egy hétre. Anyukám próbálta feledtetni velük. Megjött értem a férjem. Már mindent összepakoltam, alig vártam, hogy kikerüljek onnan… mégis ahogy kiértem és beültem a kocsiba mintha a szívem tépnék ki, hogy mehetnék én onnan el? A kisfiam nélkül? Éktelen zokogásba törtem ki. Ez nem természetes, itt kéne lennie, apának kell hoznia, boldognak kellene lennünk, nem így volt eltervezve, nem!!!! NEM!!!! Ahogy beértünk a városba és megláttam a házunkat tudtam, többé sosem lesz semmi olyan, mint volt, sirattam a fiam, sirattam az életünket, sirattam a jövőnket……
Felmentem az internetre, válaszokat akartam, bosszút és felelősségre vonást. Egy hetet töltöttem el a férjemmel kettesben és hihetetlen mennyire erős volt mindenben, amit tudtunk össze szedtünk és visszavittünk a Brendonba, emberségesek voltak vissza vettek mindent, én ott szintén összeomlottam. Aztán a kórházba kellett menni varratszedésre… a fájdalmam elviselhetetlen volt, nem tudtam bent maradni a várandós nők között, ki mentem, a doki hozta a papírokat, majd ott nekem és a férjemnek elismerte, hogy igen hibázott… Tudtam, hogy ezt sosem fogom hallani többet. Péntekre ígérték a boncolási jegyzőkönyvet… Azt írták benne, hogy egy vagy kétnapos volt az elhalás. És nem érkezett méhlepény. Még inkább összeomlottunk. Keresni kezdtem a válaszokat és azt, hogy MIÉRT??? Úgy érzem sosem fogunk tudni erre valós választ kapni. Egy ember aki Istennek képzelte magát és szerencse játékot űzött… kockáztatott és megölt egy ártatlan kisbabát. Ezután elkezdődött a neheze…. a hétköznapok és a valós világ. Rájöttünk, hogy nagyon nehéz igazságot szolgáltatni a gyermekünknek. Sajnos a jog útvesztőiből még most sem találtunk ki, egyenlőre a megfelelő ügyvédet keressük. Nem mondom kétszer sem, hogy a kapcsolatunkat is ki kezdte a férjemmel ez az egész, minden annyira fájdalmas és üres, így közel 1 hónappal a tragédia után azt mondhatom sok harc és küzdelem az ami már most mögöttünk áll. Néha jobb lenne semmit nem érezni, talán egy elmegyógyintézetben a külvilágról nem tudva vegetálni vagy ha talán nem is volnék…. Igen ezek is megfordultak a fejemben, DE! Mint anya aki elvesztette a gyermekét tudom ez milyen érzés és nem tehetem meg édesanyámmal ugyan ezt, nem érezheti ezt a fájdalmat amit én míg élek és rajtam múlik, így tehát ráébredtem, hogy bár vonzó az ha bizonyos esetekben a könnyebb utat válasszuk, nem tehetjük meg hiszen az élet nem a miénk, ahogy a gyermekeink sem, csupán kölcsön kapjuk őket és megpróbáljuk a legjobb tudásunk szerint nevelni őket. Mikor a férjem vissza ment dolgozni, tudatosan készültem arra, hogy ÚJRA úgy kell élnem mint előtte, vettem egy gyönyörű spirál füzetet, elkezdtem naplóként vezetni de a fiammal “beszélgetve” írni, ez segített abban, hogy tudtam “hozzá” mindig fordulhatok és neki mindent leírhatok azaz “elmondhatok”. A férjemnek is ajánlottam, bár azt mondta ő azért nem teszi mert nem hisz benne, de fontos, hogy megértsük a társunkat és elfogadjuk mindenkinek más segít. Ő pusztán annyit kért, hogy legyen egy szép gyertya amit minden hónapban 12.-én meg gyújtunk neki este, természetesen az elfogadás sokat segít, egy ilyen dolog vagy nagyon össze kovácsol vagy tönkre teheti a kapcsolatot, házasságot. Az én férjem nagyon nagyon sokáig tartotta magát és mélyen befelé fordult, talán ettől van bennem az a hatalmas akarat, hogy nem csupán a fiam emlékét tartom fenn, hanem ő rá is figyelek és a házasságunkra. Bevallom mindent meg próbáltam, de nehezen értem el, hogy egyáltalán beszéljen a dolgokról. De tudom, hogy időt is kell neki hagynom hiszen mindenki más. Még valami ami nekem sok erőt ad az egy csodálatos összefogás ami Augusztus 19 – a Remény napja – Imazászló projekt. Hihetetlen fájdalommal de annál nagyobb boldogsággal jár! Bizony hasznos volt számomra!

Ha gyertyát szeretnél gyújtani Bór Adrián Árminért, kattints ide!

Hozzászólások lezárva!

Történetek
?>