Facebook zárt csoportunk

facebook

Gyertyagyújtás és történet elhelyezés
Kedves Látogató!

Történetet és gyertyagyújtási kérést
az angyalokszulei(kukac)gmail.com ra lehet küldeni!
Hornyákné K. Erzsébet szerkesztő,admin
Történetek

Böcz András Bence története

2002 őszén kezdődött.
Akkor döntöttünk úgy: babát szeretnénk. Meg is fogant rögtön. Magam sem hittem el, mikor hasfájás miatt mentem a nőgyógyászhoz, és ő közölte: ez bizony egy koraterhesség… Nagyon boldogok voltunk. Félidőben elkezdődtek a problémák, a méhösszehúzódásokat az egyetemi vizsgaidőszak miatti idegeskedésnek tulajdonítottam. Diaphyllint kaptam és sokat pihentem; a görcsök azonban maradtak… Akkor, 2003 februárjában az orvos kórházzal „fenyegetett”, sokat sírtam és féltem, hogy valami baj lesz. Ez a rossz érzés aztán velem maradt végig, pedig Andriska egészségesen fejlődött. 2003 tavaszán nyári meleg volt, nehezen viseltem, és alig vártam, hogy elérkezzen végre a kiírt időpont, május 30.-a, hogy végre megpillanthassuk a kisfiunkat.
Ha tudtam volna, mi a történet vége, nem kívánom ezt.
Ha tudtam, és választhattam volna, sosem szülöm meg, hanem hordom magamban, amíg élek, hogy ő is élhessen.
Hol 10, hol 5 perces fájásokat méregettem már korábban is, de ezek mindig elmúltak. Június 3.-án éjjel már nem aludtam, mindenem fájt. Messze volt választott kórházunk a lakhelyünktől, nem tudtam, milyen, ha beindul a szülés – gondoltam, ez a has-és derékfájás akár már az is lehet -, úgyhogy a férjem kórházba vitt. Három napig semmi sem történt a napi NST-vizsgálatokon, és egy ultrahangon kívül, ahol a vizsgáló orvos közölte, hogy én bizony elszámítottam a szülés időpontját, mert ez a gyerek 36 hetesnek „sem néz ki”, és csak 2500 gr… Nagyon kétségbeestem. Haza akartam menni.
Aztán másnap, június 5.-én éjjel 11 órakor tényleg, egyértelműen jelezte Andriska, hogy jönni akar. Csakhogy ezt akkor senki nem akarta nekem elhinni, mivelhogy három napja már jóslófájásokkal feküdtem bent.
Délelőtt tíz órakor „már” a szülőszobán voltunk… később üvöltöttem, hogy adjanak fájdalomcsillapítót, de nem adtak… végtelennek tűnő percek – órák? – jöttek, egyre több orvost láttam, oxigént adtak, ketten rám feküdtek, nyomtak, vágtak… aztán június 6.-án délután egy órakor, tulajdonképpen 14 óra vajúdás után megszületett András Bence. Csak egy pillanatra láttam, már el is vitték. És utána fél órán át hiába kiabáltam, hiába kérdeztük a férjemmel, hogy miért nem sír, mit csinálnak vele… Senki nem válaszolt. Nyitva volt az ajtó, beláttam a szomszédos helyiségbe, ahol egyre többen küzdöttek érte. Volt valami fogalmam arról, mi történik azzal, aki fél órán át nem ad életjelet magáról, és közöltem a férjemmel, aki még mindig reménykedett, hogy: vége. Aztán végre jött a főorvos, aki elmondta, hogy a baba – aki 3 és fél kilós, érett újszülött volt, és a mi fiunk – meghalt… Ettől a pillanattól kezdve nem emlékszem semmire, csak arra, hogy én azonnal még egy gyereket szerettem volna szülni, de rettegtem, hogy nem tehetem meg többet. A főorvos ugyanis fejlődési rendellenességre gyanakodott: a babának nem volt tüdeje… lyukas volt a rekeszizma… biztosan azért nem vett levegőt.
A férjem még elbúcsúzhatott Andriskától.
Rettenetes időszak következett. Az orvosom rendes volt, mert nem fektetett a gyermekágyasok közé, de minden szoptatáskor a fülembe – szívembe – hasított a csecsemők sírása. Nem tudtam elfogadni, hogy az enyém nem sír, nincs kit etessek… A szülés másnapján a vizitelő doktornő kedvesen megkérdezte, hogy én miért fekszem a nőgyógyászaton, hol a baba… Felvilágosítottam. Nem értettem, hogy egy ilyen kicsi kórházban ő miért nem tudott az esetünkről.
Andriskát hazahozattuk, fel sem merült bennünk, hogy nem ezt tesszük. Egyszerre intéztük a születési és a halotti anyakönyvi kivonatát… Borzalmas és morbid volt egyben, ahogy a temetésén ott álltunk a férjemmel a nyitott koporsó felett, mosolyogtunk, hogy mennyire hasonlít apjára – mintha a kiságya felett álltunk volna… Lefényképeztük, de nem mutathattuk meg a képeket senkinek, nem dicsekedhettünk el vele, mert tudtuk, hogy azokon a képeken Andriska csak nekünk volt szép.
Máig sem értem, hogyan éltük ezt túl.
Görcsösen igyekeztem csak előre nézni, a következő babát tervezni, és iszonyúan féltem, hogy Andriska valamiféle kiküszöbölhetetlen és öröklődő fejlődési rendellenesség miatt halt meg. Mivel hat hét után sem érkezett meg az orvosom által ígért boncolási jegyzőkönyv, magam mentem el érte. A doktornő, aki a boncolást végezte, először leteremtett, hogy mit képzelek én, a jegyzőkönyvet nem adhatja ki (!), hanem a kórház igazgatójától kell kérnem, levélben. Később lecsillapodott, és elmesélte, milyen eredménnyel járt a vizsgálat: a fiam halálát oxigénhiány okozta. Félrenyelte a magzatvizet, az orvosok pedig lélegeztetni akarták és szétdurrantak a tüdő léghólyagjai. Az oxigénhiány miatt agy-és gerincvelői vérzést kapott.
Semmiféle betegsége, fejlődési rendellenessége nem volt.
Egyébként pedig: örüljek, hogy ez történt, mert „a gyerek úgyis hülye lett volna.”Ne m örültem.
Lefordítottam (ahogy tudtam) szóról-szóra a később kipostázott kétoldalas jegyzőkönyvet, hátha okosabb leszek, hogy mégis, hogyan és mi történt, mi és hol romlott el, ki volt a hibás…
Háziorvosom szerint 6-os Apgarral „nem szoktak” meghalni. Akkori védőnőm szerint a kórház orvosai hibáztak. Másik, azóta választott kitűnő és lelkiismeretes nőgyógyászom szerint ez az eset bárhol másutt előfordulhatott volna…
Nem pereltünk. Kellett volna. Nem miattunk. Azok miatt, akik utánam, utánunk következtek. Hogy az orvosok odafigyeljenek. Jobban figyeljenek. Hogy ez mással, ne  fordulhasson elő. Sem ott, sem máshol. Soha többet.
Naponta jártunk a temetőbe – a férjem még most is ezt teszi. Én nem.
Két gyermekünk született azóta, de Andriskához nem lettem hűtlen. Itt lakik bent a szívemben, és itt is marad, amíg élek.
Ilyen tragédiák bekövetkeztekor azt mondják: később jobb lesz, és az idő minden sebet begyógyít. Én azt mondom: nem, egyáltalán nem lesz jobb. Vagyis: nem annyira, nem úgy, ahogy azt az ember az utóbbi közhelybe vetett bizalmánál fogva várja. Reméltem, ha majd születik még egy gyermekem, elhalványul a fájdalom. Kislányom lett, az érzés pedig maradt. Gondoltam: talán, ha fiam lesz… Fiam is született, és talán még jobban fáj Andriska hiánya… Ki érti ezt?
Ennek ellenére, boldogok vagyunk, merünk már nevetni, imádjuk a gyerekeinket, és én nagyon szeretnék még egyet szülni… Világéletemben három gyermeket szerettem volna. Úgy pedig lenne négy…
Nagyon sokat tudnék még írni életem elmúlt négy évéről.
Elmondani, hogy Andriska nem jött hiába, hogy gyökeresen megváltoztatott, hogy másképp látom a világot, más lett számomra a dolgok fontossági sorrendje.
Elmondani, hogy soha nem szabad feladni a következő gyermek születéséhez fűzött reményt: a szülés után beteg lettem, úgy hittem, soha többet nem lehet gyerekem, hormonkezelést kaptam – és így született meg Hanna. Ármin pedig „spontán” érkezett…
Üzenem tehát mindenkinek, aki saját tragédiája után itt keres kapaszkodót: higgyen a csodában. Létezik.

Köszönöm, hogy elolvasták a történetünket:
András Bence, Hanna Luca és Ármin Benjámin anyukája.

Ha gyertyát szeretnél gyújtani Andris Bencéért, kattints ide!

Hozzászólások lezárva!

Történetek
?>