Facebook zárt csoportunk

facebook

Gyertyagyújtás és történet elhelyezés
Kedves Látogató!

Történetet és gyertyagyújtási kérést
az angyalokszulei(kukac)gmail.com ra lehet küldeni!
Hornyákné K. Erzsébet szerkesztő,admin
Történetek

Bernadett története

Házasságkötésünk utáni évben ért az az öröm, hogy gyermeket várhatok. Én akkor 24 éves voltam. Nagy várakozással teltek a várandóságom hónapjai. Próbáltam mindent megtenni, hogy a baba jól érezze magát már a pocakomban is. Terhes tornára jártam, terhes úszásra mentem hetente, és nagyon sokat énekeltem neki. Úgy éreztem, hogy nagyon szoros a kapcsolatunk. Minden ultrahangos felvétel azt mutatta, hogy kisfiam lesz, és mi nagyon örültünk neki. Kötögettem, varrogattam a babának. A hetedik hónap után már a szobáját is berendeztük, hogy mire jön, minden készen álljon a fogadására.

A terhességem 36. hetében, 1990. április elsején, reggel arra ébredtem, hogy elfolyt a magzatvíz. Költöttem a férjemet, hogy vigyen be a kórházba, hiszen első gyermekem-vártam, nem tudtam, hogy mennyi idő kell még, hogy megszülessen. A helyi kórházban megvizsgáltak, és azt mondták, hogy menjek át a 20 km-re lévő másik városba, mert, mivel koraszülés lesz, azt ott jobban el tudják látni. Kocsiba ültünk, és mentünk tovább.

8 órakor értünk oda, és a vizsgálat után rögtön felfektettek a szülőágyra, mondván, hogy nem fogom én összevizezni az egész folyosót a magzatvízfolyásommal. Sajnos épp aznap délelőtt senki nem szült, úgyhogy délután 6 óráig egyedül kínlódtam végig a vajúdás fázisait. Csupán 2 óránként jött be a szülésznő megkérdezni, mi újság. De délután  6 órakor, 2750g-mal, és 51 cm-el megszületett a gyermekem. Mikor az orvos azt mondta, hogy kislány, el sem akartam hinni. Titkon én ugyanis kislányt szerettem volna. Arra emlékszem, hogy rögtön rákérdeztem, hogy miért nem sír? De kicsit megütögették a hátát, és felsírt. Megnyugodtam. De ez a nyugalom nem tartott csak fél órát, mert mikor rendbe hozták, felöltöztették, visszahozták nekem megmutatni, és közölték velem, hogy van egy kis probléma a gyermekkel, és át kell, hogy vigyék (a város másik végében lévő) gyerekkórházba. Akkor láttam másodjára, és utoljára. Annyi maradt meg az arcocskájából, hogy nagyon pisze orrocskája volt. Két nap múlva a csecsemős nővér egy nagy injekciós tűvel jött felém, de én akkor már tudtam, hogy nagy baj van. Nem akartam engedni, hogy beadja, el tudom viselni a fájdalmat nyugtató nélkül is, csak mondja meg, hogy mi történt! Elmondta, de ezeket, a szavakat nem kívánom senkinek! Borzasztóan fájt, és bűntudatom volt, hogy nem lehettem ott mellette. Apukája minden nap ott volt ugyan a gyermekkórházba, de nem tanácsolták neki, hogy megnézze, mondván, hogy tele van csövekkel, és inkább ne nézze meg. És ő hallgatott az „okos” doktor bácsikra, így ő egyszer sem láthatta gyermekét.

Engem 5 nap után hazaengedtek. A kórház azt ajánlotta, hogy egy közös sírba temessük el gyermekünket a születési helyén, de ezt nem akartuk. A férjem intézte a temetést, nagypapám sírjába helyeztük, hogy ő majd vigyáz rá!. Ezt csak azért írom le, mert akkor a családom elkövetett egy óriási hibát, mégpedig, hogy nem engedték, hogy elmenjek a temetésre. Én pedig nem voltam olyan állapotba, hogy vitázzak velük. Elfogadtam a döntésüket. Egy idős barátnőm maradt velem otthon. Úgy gondolom, hogy e miatt is voltak, és vannak olyan tév eszméim, hogy lehet, nem is halt meg a kislányom, hanem csak eladták, vagy odaadták másnak, és egyszer majd becsenget, hogy rájött, hogy kicsoda, és megkereste az igazi szüleit.

A másik dolog, ami nem hagy nyugodni, az, hogy mikor visszamentünk a kórházba két hét múlva a boncolási eredményért, senki sem tudta azt nekünk megmutatni. A szülészetről küldtek a gyerekkórházba, onnan a boncmesterhez, az a nőgyógyászatra, majd megint a gyerekkórházba, és egy félnapos szaladgálás után előkerítették a szülész orvost, aki azt mondta: – Ja, persze tudom,  az volt, amit mondtam is a szülés után, hogy éretlen volt még a tüdeje! – ennyi, és otthagyott minket. Se egy boncolási jegyzőkönyv, se egy magyarázat, semmi!!!

Április elsején született a kislányom Bernadett, és két napig élt. Kegyetlen tréfája volt ez a sorsnak! Azóta is keresem az okot, hogy miért?! Lassan megtalálom, de ez már egy másik történet, talán egy könyvnyi anyag lenne, amit folyamatosan lejegyzek, és talán majd egyszer ti is, és mások is olvashatjátok majd valahol.

Azóta született három csodálatos gyermekünk, az első, Bettina épp akkor, mikor Bernadett halálának egy éves évfordulója volt. Három gyermekünk pedig azért lett, mert férjem a tragédia után azzal próbált vigasztalni, hogy „Most már azért is három gyermekünk lesz!”.     (Mert én mindig sok gyermeket szerettem volna, ő pedig csak kettőt.) Őrülünk, hogy megszületett a fiam, Péter is, ő a legkisebb, de ő is már 11 éves. Fanni lányom pedig 12 éves, aki nagyon érzékeny, és sokat segít a lelkem ápolásában.

A tragédia rányomta bélyegét erre a 16 évre, hiszen én csak a gyermekeimnek szenteltem az életem, próbáltam őket nagyon szeretni, óvni, és védeni őket mindentől, megadni nekik mindent. A lehető legjobb anya akartam lenni. Magammal egyáltalán nem foglalkoztam. Hamar jött a második baba, és nem volt időm elgyászolni az elsőt, utána pedig jöttek a többiek.

3 éve jöttem rá,- mikor jöttek a gyerekkel a problémák,- hogy valamit nem jól csináltam. Szorongók lettek, rémképzeteik voltak… Elkezdtünk pszichológushoz járni. A lányok is, és én is. (A fiammal nem volt probléma.) Ahogy én változtam , úgy jöttek helyre ők is. Hiszen minden abból adódott, hogy túlszerettem őket, túl védtem őket. „Már-már fojtogattam őket a szeretetemmel.” – mondta a pszichológus. És igaza volt. Mikor elkezdtek a lányok egyedül elmenni a városba, vásárolni… szinte felszabadultak, kinyíltak. És mindezt egy segítőkész pszichológusnak köszönhetem. Azóta megalapítottuk a Gyermeküket gyászoló szülők önsegítő csoportját, ahol havonta egyszer sorstársaimmal megbeszélhetjük aktuális problémáinkat, és úgy gondolom, hogy mindnyájan lassan, de szépen fejlődünk lelkileg. Próbálunk egy élhető életet élni. Én, így 16 év után. Sajnálom, hogy nem rögtön a tragédia után találtam rá egy segítő emberre, aki fogta volna a kezem, és kivezetett volna a sötétségből. De bizonyára ennek is oka volt!

Köszönöm, hogy elolvastátok Bernadett történetét.

Hozzászólások lezárva!

Történetek
?>