Facebook zárt csoportunk

facebook

Gyertyagyújtás és történet elhelyezés
Kedves Látogató!

Történetet és gyertyagyújtási kérést
az angyalokszulei(kukac)gmail.com ra lehet küldeni!
Hornyákné K. Erzsébet szerkesztő,admin
Történetek

Bérces Ágica története (Ágica, Gicus, Manó)

Berces_Agica82002 júliusában ismer-kedtem meg a párommal és két évre rá eldöntöttük, jöhet a baba Rólam csak annyit, hogy én fejlődési rendellenességgel születtem, ami egy kicsit megnehezítette az egészet. Előtte azért megkérdeztünk orvosokat, hogy ez miként hat a terhességre és a baba fejlődésére, de azt mondák minden rendben lesz. Az én betegségemet nem örökölheti, mert valószínű nálam egy vírus okozta a rendellenességet. Abbahagytam a rendszeresen szedet gyógyszereket és vártunk három hónapot. Szinte azonnal teherbe estem nagyon boldogok voltunk. Fokozott felügyelet mellett minden rendben volt, de a párom és édesanyám azért aggódót. Én úgy döntöttem, hogy csak vele foglalkozom ez később meglátszódott, mert egy nagyon kiegyensúlyozott baba volt. 2005. szeptember elején egy reggel arra ébredtem, hogy fáj a derekam, ezért bementem a kórházba. Ahol megállapították, hogy teljesen zárt vagyok, mégis a biztonság kedvért kaptam visszatartót és a kicsi, pedig tüdőérlelő injekciót, mert ekkor még csak a 36 hetes voltam. Majd két hét bent lét után egy szombati napon eltárva hazamentem. Anyuéknál ebédeltünk és még meg is jegyezték egyek jó sokat, mert este szülünk. Így visszagondolva emlékszem is hogy egész nap fájlaltam a derekamat. Délután 5 órakor elkezdett szivárogni a magzatvizem és visszamentünk a kórházba. Majd még aznap 2005. szeptember 17-én este 22. 50 kor megszületett a mi kis Ágicánk 3150 g-mal és 48 cm. Minden rendben ment. A kórházban 4 naposan készítettek neki, uh-t az én betegségem miatt, hogy kiszűrjék, van e nála is valami. Hála istennek nem találtak semmit. Hazamehetünk minden rendben ment havi egy kilókat hízott fél éves koráig utána megelégedett 80 dkg is. Nagyon husis baba volt édes kis pocival el is neveztük Michelin babának, mert pont úgy nézett ki.(tele hurkákkal) Orvos is csak akkor látta, amikor kötelező tanácsadásra kellett mennünk. Néha meg volt fázva, de semmi egyéb. Nyugodtak voltunk.

2006 szeptemberében elköltöztünk az ország másik felébe, mert páromat áthelyezték, és nem szerettük volna, hogy szétszakadjon a család. Pár hónap alatt találtunk kisbarátnőt, akiről rendszeresen azt hitték, hogy az ikertestvére, mert annyira hasonlítottak egymásra. Nagyokat játszottak elválaszthatatlanok voltak. Kint a játszón tanították egymást a butaságra. Örült módon motoroztak, homokoztak, fel lemásztak a mászókákon és egy pillanatra sem álltak meg, fáradhatatlanok voltak. Gicus volt a vele egykorúak között az első, aki felmászott a mászóka tetejére. Sokszor fiúkat megszégyenítő akrobata mutatványokra volt képes.(persze nekem a hajam égnek állt tőle) Nagyon ügyesen esett így nem érte őt komoly baleset. Ekkor nem gondoltunk semmi rosszra hisz nem utalt rá semmi.

Majd eljött a második születésnapja ahol a mamával fújták a gyertyákat és sokat játszottak. Születésnapja előtt egy nappal egyszer mondta, hogy fáj a pocija, de nem volt lázas és már többször nem is említette. Majd el is felejtettem. 2007. szeptember 20-án elvittem a kötelező tanácsadásra ahol a doktornő átvizsgálta tetőtől talpig, majd elkezdte a hasát vizsgálni és csak vizsgálta. Közben az asszisztens már gépelte volna be a gépbe, hogy minden rendben van hisz eddig se volt semmi gond velünk. Ekkor a doktornő szólt neki, hogy ne írjon semmit, várjon. Nekünk meg annyit mondott nem akar megijeszteni, de talált valamit a hasában, amit így nem tud megmondani, hogy mi, és inkább tovább küld minket a kórházba. Majd nekünk is megmutatta és megdöbbentem, hogy nem vettem észre. Nagyon könnyen kilehetett már tapintani.  Nagyon megijedtem, mert a jobb veséje körül volt és rögtön az én betegségem ugrott be. Felhívta a kórházat ahol már vártak miket. Megint megvizsgálták, de mivel késő délután értünk oda már nem készítettek neki, se, uh-t se röntgent. Csak másnap délelőtt. Féltem mi lesz velünk este, hisz ő nem volt el nélkülem, de vele maradhattam, sőt egy ágyban aludhattunk. Másnap mikor megláttam az uh-on a daganatot majd hanyatt estem. Hatalmas volt az ő szerveztéhez képest. Visszamentünk az osztályra és mivel előző este megkértem a doktornőt, hogy nem Pestre, hanem a lakhelyünkhöz legközelebbi kórházba küldjön minket, mert hivatalosan mi még oda tartoztunk. Ezért felhívták azt a kórházat. Megcsinálták a zárónkat, és úgy engedtek ki, hogy azonnali ct és talán műtét. Hazamentünk összepakoltunk és irány a kórház, ami kb. 250 km-re, van tőlünk. Nagyon hosszú volt az út és csak járt az agyunk, hogy mi lehet ez. Este 7-re hazaértünk anyuékhoz kipakoltunk és irány a kórház ahol már vártak minket. Újra megvizsgálta egy sebész doktornő a kicsit, amit már néha nem tűrt. Ekkor közölte velünk, hogy még műtétről szó sincs és hívott egy másik orvost. Akivel átmentünk az onkológiai osztályra. Nagyon megijedtem mikor megláttam a beteg gyerekeket, mert azonnal azt éreztem, hogy lehet ránk is ez vár? A nővér mikor meglátott minket és meghallotta honnan jöttünk elkezdett höbölögni. Sajnos akkor már sokszor el kellett mondani mi végül is miért idejöttünk. Már nagyon fáradtak voltunk és nehezen viseltük az ilyen kirohanásokat, amit a nővér tett. Ismételten megvizsgálták és kérdezgettek: hogy derült ki, milyen tüneteink voltak stb.. Ekkor csak hőemelkedése volt más semmi, de később folyamatosan lázas lett. Csak ez az egy tünete volt. Kérdeztük, hogy akkor megcsinálják neki a ct-t amiről, szó volt. A válasz annyi volt: mivel nincs életveszélyben, nem készítenek neki ct felvételt majd csak hétfőn, és most hazavihetjük. Mondanom se, kell csöppet se nyugodtam, meg de természetesen örültem neki, hogy nem kell bent maradnia. Így hát hazamentünk a hétvégére. De a láza egyre csak emelkedett és már 4 óránként kellett neki lázcsillapítót adni, ami nem igazán hatott. Felhívtuk a kórházat ahol összevissza kapcsoltak minket, mert hétvége volt és csak ügyeletes orvos. Majd végül mondták, vigyük be. Megtettük ahol újabb vizsgálatok és vérvétel. Az eredményt meg kellett várni és csak utána dőlt el hazamehetünk vagy nem. Volt, amikor órákra eltűnt az ügyeletes, mert ha kérdeztünk valamit arra azt felelte, megkérdezi és eltűnt. Végül az eredmény is megjött. Magas volt a fehérvérsejt száma, amire kapott antibiotikumot és persze lázcsillapítót folyamatosan. De ekkor már nem engedték haza. Szembesülnünk kellett azzal is, hogy nem maradhatok vele éjszakára, bár ekkor kikönyörögtük, hogy anyukám ott maradhasson. Talán ezt annak köszönhetjük, hogy anyukám egészségügyi dolgozó. Párom és én úgy mentünk haza, hogy másnap meglesz a ct és más vizsgálatok is. Az éjszaka jól telt, valahol érezte a kicsi, mi van, mert szinte fel sem ébredt. Reggel időben értünk be és vártuk hogy történjen valami. Nem ismertük az osztály napirendjét ezért félt tíz körül kimerészkedtem a folyósora. Megkérdeztem a főnővért, hogy tudhatok már valamit, milyen vizsgálataink lesznek, mert addig Gicusnak nem adok semmit, nehogy emiatt ne tudjanak megtenni bármilyen vizsgálatot, hisz már éhes volt. A válasz: Anyuka menjen vissza, mindjárt odaér a vizit, és akkor elmondanak mindent!(mondanom se kell úgy beszélt velem, mint egy kapcaronggyal) Fülem-farkam behúzva visszamentünk a kórterembe ahol próbáltam a kicsit meggyőzni, hogy mindjárt kap tejet. Itt még megitta cumisüvegből a tejet, de már nem sokáig kb. egy hétig, és utána már semmit csak a szívószálas üdítőket! Megérkezett a kezelő orvosunk nagyon kedves volt velünk és a kislánynak is szimpatikus, mert mindig megengedte neki, hogy meg vizsgálja. A doki mindig azt mondta neki: Ágica ennyi volt!(mindig ezt mondogatta a kislány, ha valaki vizsgálta) Majd csak annyit mondott: másnap lesz a ct és próbáljunk megnyugodni, mert minden rendben lesz. De azt ő se engedte meg, hogy vele maradhassunk éjszaka. Igaz aznap este még megengedték de már csak egy előtérben lehetett az anyu. Azt mondták, hogy minket akarnak megkímélni, mert hosszú lesz a kezelés, és hogy nem fogom (fogjuk) bírni! De könyörgöm had, döntsem már el én vagy a családom, hogy bírni fogjuk vagy nem. Esélyt se adtak rá! Hiába a törvény, hogy kiskorú mellett ott lehet a szülő. Kiderült az intézmény házirendje felülírja az egészet! Másnap meglett a ct végre. Visszamentünk az osztályra az eredménnyel és délután behívott minket az orvos egy szobába. A manó ott aludt a kezemben, mert közben ment neki az infuzió. Nem akart inni annyit és jobbnak láttuk, ha kap pótlást. A doki felvázolta mi lehet ez a daganat. Két fajta lehet: az egyik egy vese eredetű a másik egy idegdúcon alapuló daganat. Mindkettő jól gyógyítható. Négy héten át heti egy alkalommal mindig ugyanazon a napon kapott Kemoterápiás kezelést. Az elsőt másnap meg is kapta, amire úgy reagált, hogy hidegrázása lett és felszökött a láza majdnem 40 fokra. De másnapra már lejjebb ment de még mindig lázas volt. A hétvége felé már nagyon depressziós lett és kértük az orvost hadd mehessünk haza. Megengedte! Amint hazai környezetben volt azonnal elkezdett enni és inni. Majd pár nap otthon és megkapta a második kezelést is majd megint haza. Viszonylag jól viselte, de közben elkezdet hullani a haja, ezért vágtunk neki belőle. Úgy nézett ki, mint egy kisfiú. Sajnos a kedve is sokszor rossz volt, de még néha játszott azért. A harmadik kezelés előtt két nappal rosszabb lett az állapota. Egy pár óra leforgása alatt nagyon fáradékony, sápadt és kedvetlen lett. Azonnal visszavittük a kórházba ahol megnézték a vérképét, és kiderült vért kell kapnia minél hamarabb. Elkezdődött egy borzalmas nap! Kértek neki vért, de előtte meg vizsgálták milyen vércsoportú. A doki megkérdezte a nővéreket, először vért vegyen, és utána kösse be az infúziót? Mindenki azt mondta, hogy igen. Ehelyett nem ezt tette. Bekötötte először az infúziót és utána újból megszúrta szegénykémet. Vele voltam, majd a szívem szakadt meg. Közben a dokinak volt egy halk megjegyzése: Milyen hisztis a Gicus! Könyörgöm, ha tűpárnának nézik persze, hogy sír!! Nagyon mérges voltam rá, de nem tehettem semmit, csak hallgattam. Sokszor előfordult hogy tűrtünk és nem szóltunk semmit hisz ők azok, akik segíteni tudnak rajtunk. Mivel sok mindennel nem értettünk egyet nem szólhatunk hisz ők az orvosok és nem mi. Evvel még nem volt vége, mert félóránként jöttek újból vért venni. Mindig elmaradt valami és persze nem ment elsőre sose! Mi nem értettük miért nem lehetett ezeket egyszerre megtenni? Már nagyon fáradt volt a kislány, mert vagy nem tudott elaludni.  Vagy mindig jött valaki és felébresztette. Folyamatosan belázasodott a sok sírástól és csak húzódott a vér adása. Közben ketten lettünk a szobába ahol eddig csak mi voltunk. Egy két és fél éves kisfiú volt velünk egy kórteremben, aki egész nap csak sírt és nem lehetett megnyugtatni. A manó délutánra nagyon félt tőle és mi is nagyon sajnáltuk, mert nem tudtunk rajta segíteni.(Itt megjegyezném a nővérek hozzáállását, tisztelet a kivételnek, mert volt olyan is csak kevés közülük, aki törődött vele. Csak ő volt az egyetlen kisbeteg, aki mellett nem tudtak ott lenni, de abszolút nem foglalkoztak vele. Pedig pár jó szó elég volt ahhoz, hogy megnyugodjon egy kicsit. Ők inkább bekiabáltak, hogy maradjon már csendben, mert fáj a fejük vagy egyszerűen, becsukták a kórterem ajtót és mi meg tegyünk vele, amit akarunk. Nem nagyon érdekelte őket. Minket ágyhoz kötött az infúziós állvány és a manó is csak akkor volt nyugodt, ha az ágyban lehetett és ott érezte magát biztonságban. Ezért kimenni se tudtunk) Ez így ment nap, mint nap, borzasztó volt. Visszatérve arra, napra már este 7 óra lehetett de még mindig nem kaptuk meg a vért. Gicus nagyon fáradt volt és látszott rajta hogy nincs jól. De még mindig jöttek bökögetni. Este fél nyolc körül lehetett, amikor jött az ügyeletes orvos és közölte megböki megint. Ekkor azt gondoltam, hogy ez lesz már az utolsó újjböki, de tévednem kellett! Már csak az utolsó vizsgálat volt hátra és evvel a vizsgálattal megkaphatta volna a vért, de NEM! Tíz percre rá hogy megbökték jött a doki, hogy elhagyta a tesztpapírt, így újból tesztet kell készíteni neki. Én ekkor már nem bírtam és közöltem az orvossal, hogy most már ELÉG! Ő teljesen felháborodott ezen. Én akkor csak annyit mondtam: már nem, mer elaludni, mert várja, ki jön megint vért venni tőle. Állandóan visszalázasodik és ez így megy egész nap. Most már be lehetne fejezni. De mit tehettem volna még, engednem kellett, mert akkor nem kaphatta volna meg a vért, pedig már nagyon kellett neki. Aztán nagy nehezen lement a láza is. Már nagyon késő volt, de én addig nem akartam elmenni, amíg nem kapja meg a vért, és nem alszik vissza. Erre este negyed tizenkettőkor került sor! Mellesleg fél kettő lehetett mikor azt mondták, azonnal kell neki! Hazamentem, de csak rá tudtam gondolni és csak sírtam. Akkor, ha nincs ott anyukám sokkal nehezebben ment, volna, ezért NAGYON SZÉPEN KÖSZÖNÖM NEKI és a PÁROMNAK IS, hogy mellettem álltak!!! Pár napig még bent kellett maradnunk közben megkapta a harmadik kezelést is. Ő már nem volt olyan, mint előtte, fáradékony volt és szinte egész nap csak feküdt és meséket nézett vagy az ölemben volt. Kellett neki vizelet mintát is leadni, de ez se volt egyszerű, mert Gigi nem volt még szoba tiszta (ezt is szóvá tették a nővérek, hogy mi, az hogy ő még nem szoba tiszta. De mivel megtehettem azt, hogy otthon maradjak vele még le, nem jár a gyesem, ezért nem erőltettem a bilizést) Egy alkalommal kapott zacsit is és túl sokáig volt rajta. Mivel nagyon zavarta nem volt hajlandó pisilni egész nap. Vízhajtott kellett kapni. Néha azért sikerült pisilni bilibe is igaz csellel a fürdetés előtt miközben folyt a víz neki. Közben készítettek neki többször, uh-t csak éppen nem változott semmit a daganat, SŐT inkább nőt. Az utolsó, uh után kérték, hogy pisiljünk egyet bilibe megint, mert a hólyagjában látnak apró valamiket. Szerették volna megtudni, hogy az a daganatból származik, mert ha igen akkor többet tudnának mondani melyik fajta, lehet. Kapott megint vízhajtott, amire azt mondták, hogy kb. 15 perc, és hatni kezd. De persze nálunk ez nem így történt! A bilin kb. 45 percet ült és folyamatosan sírt közben mire sikerült neki pisilni. Utána megint hazamehetünk, és következő héten megkaptuk az utolsó kemót és már csak a műtét időpontja volt vissza. A sebészekkel összeült a kezelőorvosunk és úgy döntöttek még két vizsgálat kell előtte. Az egyik egy, uh ahol megnézik, hogy milyen a tumor körüli véráram a másik meg egy csontvelő biopsia. Ami kizárja az idegdúcon alapuló daganat. A csontvelő biopsia negatív lett, aminek nagyon örültünk. A beavatkozást altatásban csinálták neki. Mielőtt bevitték a műtőbe kapott nyugtatót, aminek a felét visszabukta, de nála az a kevés is hatót. Olyan volt tőle, mint egy kis részeg. Egy popsi törlő mögül kukucskált és folyamatosan mosolygott. Annyira tündéri volt. Mikor kihozták meg olyan békésen aludt és sokáig hatot neki az altató is. Végre egy kicsit kipihente magát! Mindkét vizsgálat után megint haza mehettünk. Már csak a műtéti időpont miatt kellett délután visszatelefonálni. A műtét időpontja 2007. október 30-a és csak előtte egy nappal kell befeküdnünk. A hétvégén nagyon nyűgös volt és úgy telt el, hogy nem mehetem el mellőle egy pillanatra se. És ha csak tehette az ölemben volt, közben nézte a kedvenc meséjét. Azt gondoltam érzi, hogy feszült vagyok, és azért viselkedik így. De ma már azt gondolom, hogy érezte valami történni fog s minden pillanatot kihasznált, hogy a közelemben lehessen. Mi akkor még nem tudtuk, hogy már csak pár napig lehet velünk! Eljött a 29-e és megint bent voltunk a kórházban. Oda kerültünk ahová eddig mindig, de nem sokkal később mégis áttettek minket egy másik kórteremben. Viszonylag nyugodtak voltunk. Megint kellett neki vért kapnia és hashajtót is.  A hashajtóra azt mondták kb. 10 perc és megjön a hatása. Nálunk NEM így lett. Kb 5 óra telt el, már kezdtem aggódni, de mint kiderült nem igazán volt mire hasson a hashajtó, hisz nem volt szinte semmi a pocijába. Akkor már alig evett és ivott. Délután még sikerült a sebész dokival beszélnünk. Aki elmondta, hogy kb. két és fél órás lesz a műtét és lehetnek komplikációk, de az is előfordulhat, hogy nem tudják kivenni a vesével együtt a daganatot. Még a délelőtt folyamán aláírtuk a műtéti beleegyezést és erre is rákérdezett, de mi mondtuk minden rendben, van vele. Majd elköszönt. Este mielőtt a vért megkapta volna még várt rá egy beöntés, amiből kettő lett. Kimentünk a kezelőbe ahol a nővér elkezdte magyarázni a Gicusnak, hogy mit fog vele tenni. Tudtuk hogy okos a mi kicsiként, de azért egy 2 éves gyereknek hiába mondják, mi az nem érti. Csak azt mondtam neki, hogy megmérjük a lázát, mert azt naponta többször is tettem neki és engedte. Megkaptuk az első beöntést és vártuk a hatást. Persze ez se ment úgy, mint ahogy kellett volna, ezért kapott még egyet arany szívem. Éjszakára kértem neki egy enyhe nyugtatót hogy kipihenje magát. Utána minden rendben ment már. Elaludt hamar és úgy tűnt nyugodt is. Mi is elindultunk haza és mikor elköszöntem az éjszakástól, fölajánlotta, hogy vele maradhatók, ha szeretnék. Én sajnos nemet mondtam, de nem tudhattam, hogy ez lesz az utolsó éjszakánk, amit együtt tölthettük volna. Úgy gondoltam amennyire lehet ki kéne magam pihenni, mert a műtét hosszú lesz és mindenképpen az intenzívre kerül utána, és ameddig csak lehet vele, szeretünk, volna maradni. Másnap reggel (műtét napja) korán mentük, de már fent volt és nagyon sírt. Egyfolytában, cokit (csokit) kért, mert előző este már nem evett és nem ivott semmit, biztos nagyon éhes lehetett. Nem kaphatott semmit így próbáltuk megnyugtatni már amennyire lehetett. A szívem szakadt meg érte! Kb. fél kilenc lehetett mikor átmentünk vele a sebészetre. Épp hogy odaértünk mikor már is jöttek érte, de a műtőig én vihettem. Közben a mamája és az apukája is adott neki egy hatalmas puszit. Ő végig sírt. Mielőtt átadtam a műtős fiú kezébe én is, adtam neki egy hatalmas puszit, majd mondtam neki, most alszol egy nagyot, és utána találkozunk. Akkor abbahagyta a sírást.  Amikor átadtam a műtős fiúnak a kislányt olyan szemekkel nézett rám, amit soha nem fogok elfelejteni, de szavakban nem tudnám kifejezni. Kilenc óra lehetett mikor elkezdték műteni, mi meg csak vártunk kint egy váróban. Ahol többen is voltunk (ők főleg látogatok, lehettek). Teltek a percek majd az órák és nem tudtunk semmit. Csak azt láttuk, hogy jönnek, mennek az emberek a műtőből, és néznek ránk, de egy szót se szóltak hozzánk. Míg végül odalépett hozzánk egy professzor, aki bent volt vele a műtőben és annyit, mondott: sajnos nem úgy történik a műtét, ahogy eltervezték! Nem lehet kivenni a daganatot és valószínű még egy műtétre szükség lesz a későbbiekben. Előtte viszont sugár terápiára kell mennünk. Teljesen összeszorult a szívem, hogy mi vár még rá és miért nem sikerül velünk semmi! De akkor még nem tudtuk, hogy igazából mekkora a baj. Már elmúlt dél és még mindig műtik nem tudtunk semmit, tanácstalanok voltunk. Közben láttuk, hogy szaladnak vérrel a műtőbe és azt is tudtuk, hogy a neki kell. Míg végül délután egy óra körül kijött az orvos és behívott minket egy szobába. Elkezdte mondani mi is volt a műtét közben. Sajnos már az elején elkezdett vérezni, amit csak nehezen tudtak csillapítani, de a daganathoz ezek után már nem is igazán mertek nyúlni csak mintát vettek belőle és amennyire lehetett csillapították a vérzést! Kiderült az is hogy a 12 kg-ra lefogyott kislányban a daganat meghallatta az egy kilót is HATALMAS volt. A tanácsadáson még 14 kg volt. Ismét várakoztunk, hogy végre kitolják a műtőből. Mikor megláttuk tele volt csövekkel és lélegezették, nagyon siettek vele. Meg sem puszilhattam, olyan gyorsan eltolták mellettem. Oda szerettem volna lépni hozzá, de egy hölgy megszólított és csak annyit mondott menjünk át az intenzívre. Hiába kérdeztük, mi van vele, csak azt mondta, menjünk át ott majd mindenre választ kapunk. Átmentünk, de hiába csöngetünk csak sokára jött ki valaki. Ismét kérték, hogy várjunk, a percek óráknak tűntek, és csak orvosokat láttam, akik a fejüket csóválták. Nagyon nem jó jel és csak a gépek hangját hallottam, amiről azt gondoltam, hogy az övé lehet. Végül kijött hozzánk az egy doktornő (altató orvos) és az intenzíves doki. Mindketten lesütött szemmel jöttek, majd elkezdte mondani a doktornő a mondókáját. Végig múlt időben beszélt! Én hallottam hogy mit mondnak, de nem értettem vagy nem akartam érteni. Végig csak az járt az eszem LÁTNI AKAROM ŐT! Majd anyukám nem bírta tovább és elég erélyes hangon megkérdezte: Hogy miről beszél? Akkor átvette a szót az intenzíves doki: nagyon rosszul van de, még közöttünk van!  Ők már orvosilag nem tehetnek semmit és készüljünk fel a legrosszabbra! Nagy csoda kéne, mert még mindig vérzik, és hiába tesznek bármit, hiába adnak neki gyógyszereket, nem akar elállni a vérzés a hasában! Én csak azt mondtam egyfolytában: Látni szeretném, be akarok menni hozzá! Kis türelmet kértek, majd kettesével bemehettünk hozzá! Tele volt csövekkel, ijesztő volt! Nagyon fel volt puffadva a folyamatos vérpótlástól. Csak úgy zubogtatták bele egymás után a vért, zacskó számra (pár óra leforgása alatt 9 egységgel kapott). Pár órával miután bemehettünk hozzá úgy nézett ki megállt a vérzés, de még mindig nem volt jól. Félóránként jött a sebész és azon tanakodtak, mit tehetnek még érte. De sajnos mindig az volt a vége hogy SEMMIT! Vártunk és vártunk, közben kérdezgettük hogy mi mire van. A választ mindig megkaptuk, mert nagyon kedvesek voltak hozzánk. Szerintem volt, amit legalább ötször is elmondtak! Közben megjöttek a sógoromék az apósom és a húgom. Mindenkit beengedtek hozzá, pedig nem lehetett volna. Mindenki tudta ott az osztályon, hogy ő már sajnos hamarosan angyalka lesz. Felváltva voltunk nála, de én már alig álltam a lábamon. Néha olyan volt a Gicus mintha már ébredezett volna, ezért ilyenkor plusz gyógyszert kapott mindenből. Fájdalomcsillapítóból és altatóból is. Rettenetesen erős volt a szervezete és küzdött hisz kértük hogy maradjon velünk! Szükségünk, van rá! Nehezen de meggyőztem magam, hogy haza kell mennem, pihenni. De nem akartam igazából elmenni, mert akit eddig otthagytam az intenzíven, sajnos már nem lehetnek velünk és nagyon féltem! Majd az orvos is mondtam, hogy nem akar elküldeni, de változatlan az állapota. De ha mégis történne valami, felhívnak minket. Éjjel többször is felhívtuk a kórházat, de nem változott semmi. Reggel korán keltünk és mielőtt elindultunk megint felhívtuk a kórházat, ahol azt mondták: Változatlan az állapota! Elindultunk és mikor a kórháztól pár percre voltunk egy furcsa érzés fogott el: hogy ő már nincs, és nélküle kell tovább élnünk (ekkor még nem tudtuk, hogy ő már angyalka de megéreztem!). Beérve az osztályra csöngettünk és vártunk. Mivel senki nem jött ki bementünk a váróban. Pár percre rá jött az intenzíves doki és a kezelő orvosunk megmondani. Ágicánk 2007. Október 31.-én reggel 9óra 5 perckor elment közülünk! Elfáradt a pici szívecskéje és az angyalok közé szállt. Nem akartam elhinni! Anyukám és a párom hangosan sírt én meg csak azt mondogattam: látni akarom őt, és a karomban szeretném tartani! Bementünk hozzá! Ott feküdt és olyan volt, mint mikor alszik a gyönyörű kiscsillag! Nem akartam elhinni, majd kivették, és az ölemben tették én, csak puszilgattam. A család is lebúcsúzhatott tőle és mi is végig vele voltunk. Két óra leteltével viszont el kellett jönnünk tőle. Soha senkinek nem kívánom azt, amit akkor nekem kellett megtennem a párommal, hisz annyira szerette a kislányát, és kérnem kellett, hogy engedje el! (ő megmondta már akkor mikor még pocaklakó volt Ágica, neki csak kislánya születhet) Kijöttünk tőle de nagyon nehéz volt. Többször visszamentünk még hozzá. Végül erőt vettem magamon és mondtam, hogy mennünk kell. Pedig nem akartam ott hagyni! Az orvossal még beszéltünk pár szót. Kiderült hirtelen összeomlott és hiába próbálták, nem tudták újraéleszteni. Mivel a műtét után 24 órán belül halt meg igazságügyi boncolást kell készíteni. Csak mivel jöttek az ünnepek, ez a következő hét elején lehetséges. Nem volt nálunk semmilyen ruhája így napokig azt álmodtam, hogy hív, hogy öltöztessem fel, mert fázik. Miután elteltek az ünnepek megbíztunk egy vállalkozót, és az elvitte a kisruháját neki, így megszűntek a rémálmok. Vettünk neki egy kis zoknit, vastag nadrágot, egy hófehér felsőt és egy gyönyörű fehér pelerint, ami kapucnis volt és kértünk, hogy tegyék fel neki. Sajnos már nem volt sok haja a kezelésektől és nem akartam, azt hogy ne legyen a fején semmi. Szerette, ha van valami a fején, és soha nem indulhattunk úgy el otthonról, hogy sapka ne lett volna rajta! Mindig ő választotta ki és húzta is már magára! Olyan volt benne, mint egy igazi kis angyal! A temetésen minden rendben ment és még a napocska is kisütött. Mintha csak miatta tette volna!

Az orvos még egy beszélgetésre behívott minket és elmondta, nem történt műhiba a műtét alatt. De a tumor a vártnál sokkal rosszabb volt és nagyon vérzékeny! A záróból kiderült, hogy ez egy nagyon ritka és agresszív neuroblastoma (idegdúcon alapuló). Ami embrió kora óta megvolt neki, de nem tudni mi váltotta ki a növekedését, és hogy mennyi idő alatt nőtt meg neki ekkorára! Sajnos senki nem tudott és soha nem is fog tudni rá választ adni legfőképpen a miértekre! Mikor megtudtuk az eredményt én, úgy éreztem, megnyugodtam, de miért azt igazából nem tudom megmondani csak sejtem! Talán, azért mert Ágicánk gyógyíthatatlan beteg volt és nem lehet senkit hibáztatni legfőképpen magamat (magunkat)! Ő neki, ha sikerült volna a műtéte még nagyon sok mindenen keresztül kellett, volna mennie, ami nagy fájdalommal járt volna. Nem kívánhattam anyaként, hogy ezt átélje, és csak azért maradjon velem, mert annyira szerettem. Hisz, tudtam, hogy őt már nem lehetett megmenteni és mindenképpen megtörtént volna vele csak nem mindegy, hogy mikor, ha már elkerülhetetlen volt. Talán így sok szenvedéstől megmenekült, bár azért volt benne része de mégse annyi!!! És talán nekem ez add megnyugvást! Pedig voltak, akik egyfolytában azt kérdezték ki hibázott, miért nem vették előbb észre stb..! De árulja el valaki nekem ki az a szülő, aki nap, mint nap tetőtől talpig végig nyomkodja a gyermekét, és szerintem, nem lenne normális dolog, ha megtenné. Különben is, neki mindig is nagy pocija volt és semmi nem utalt arra, hogy ő beteg lenne! Ezért nem is gondoltam semmi rosszra! Ami a mai napig felfoghatatlan számomra, hogy 41 nap telt el a kiderüléstől addig, amíg ő angyalka lett. Nehéz őt elengedni, de muszáj lesz. Mindig úgy fogok rá emlékezni, hogy egy örök mozgó, akit soha nem lehetett lefárasztani és mindig mosolygott! Nincs olyan óra, hogy ne jutna eszembe, főleg akkor, amikor a kisbarátnőjénél vagyok és játszok vele! Ilyenkor eszembe jut az, amikor még együtt voltak. Soha nem keresem Gicust a kisbarátnőjében. Azóta is imádom a gyerekeket. Pedig féltem, hogyan fogok más gyerekére reagálni, de nagyon várom, hogy velük lehessek! Megváltoztatja az embert, másképpen értékeli, látja az életet és hatalmas űrt hagy maga után az, aki elmegy tőlünk! A napi pörgés után a semmit tevés a legrosszabb, amit a mai napig nem tudtok megszokni. Sokszor csak bolyongok a lakásban, mert nem találom a helyem!

Drága Kicsi Ágicánk!

Apa szavaival élve. MOST MÁR SENKI NEM BÁNTHAT TÉGED!

Nagyon szeretünk és hiányzol nekünk! Hatalmas űr van bennünk, hisz már angyalkaként vigyázol ránk! Ha eljön az idő, találkozunk, de addig kérlek vigyázz ránk! Segíts nekünk, hogy újra boldogok lehessünk a kis testvéreddel, ha eljön az ideje!! Téged soha el nem feledünk!!! Örökké szeretni fogunk téged! Nagyon hiányzol!!!!

Vigyázz rád addig is a Mamád és a Dédipapád na meg a többi kis angyalka, akikkel most fent játszol már!

Berces_Agica2 Berces_Agica3 Berces_Agica4 Berces_Agica5 Berces_Agica6 Berces_Agica7 Berces_Agica9 Berces_Agica10 Berces_Agica11

Ha gyertyát szeretnél gyújtani Ágicáért, kattints ide!

Hozzászólások lezárva!

Történetek
?>