Facebook zárt csoportunk

facebook

Gyertyagyújtás és történet elhelyezés
Kedves Látogató!

Történetet és gyertyagyújtási kérést
az angyalokszulei(kukac)gmail.com ra lehet küldeni!
Hornyákné K. Erzsébet szerkesztő,admin
Történetek

Az én Tündérkém története

A férjemmel 2001.május 5-én kötöttem házasságot, ami a köztünk lévő szerelem és meghitt szeretett eredménye volt 7 évnyi udvarlás és 1 évnyi élettársi kapcsolat után.Mi is mint minden pár szerettünk volna gyerekeket. Első gyerekünk eléggé könnyen összejött, az elhatározást követő harmadik hónapban, már áldott állapotba is voltam vele, annak ellenére, hogy közben meghalt hirtelen az édesapám szívinfarktusba, ami engem sokkosan érintett. A terhességem problémamentesnek mondható volt – leszámítva a terhességi cukorproblémát, amivel az utolsó 10 hétben inzulinos is voltam. De a 40-ik hét után 3 nappal, 2004. aug.11-én reggel 6 óra 50 perckor megszületett az én gyönyörű Csongor kisfiam 3,82kg-al és 53cm-el.
A szülés normálisan hüvelyi úton történt. Ekkor már én 35 éves voltam. Szerettem volna testvért a kisfiamnak, de a férjem azt mondta még várjunk vele legalább legyen a gyerek 3 éves.De én mondtam nincs mire várni, mert eltelik a biológiai órám utána már nem lehet. Így a férjem belelegyezett, de sajnos nem maradtam terhes 6 évig. 5 év után eldöntöttem, hogy elmegyek és kivizsgáltatom magam, miért nem maradok terhes?! A vizsgálatokon nem állapítottak meg semmit, minden eredményem rendben volt, a nőgyógyász doktornő a munkahelyi stresszt gyanította, hogy az állhat a háttérbe. A férjem is volt andrológusnál, de neki sem volt rossz eredménye.Számunkra felfoghatatlan volt, hogy ha már összetudtunk hozni egy egészséges gyereket, hogy nem sikerül másodszor?!
2010. októberében aztán sikerült teherbe esni. Nagyon örültünk a kis jövevénynek. Nőgyógyászt váltottam. Azonban 7 hetesen mikor nézték ultrahangon a ” kistestvért” csak 5 hetesre saccolták a méretei alapján. Azt mondták kicsit vissza van maradva fejlődésbe vagy később termékenyült meg. Az ultrahang másnapján viszont vérezni kezdtem. Berohantunk a nőgyógyászati ügyeletre, ahol megvizsgáltak és azt mondták él az én kicsikém, adtak Utrogestan tablettát és szigorú ágynyugalmat javasoltak, meg naponta kellett ultrahangra járni, hogy lássák él-e az én picinyem. Ez kb. 10 napig ment így, hogy naponta mentem vissza ultrahangra, de közben a vérzés nem akart elállni. Utolsó nap – azaz 2010 dec.16-án közölték velem, hogy nincs meg a kicsi, valószínű kiürült a méhemből, de úgy, hogy műszeres befejezésre sincs szükség. Nagyon elkeseredtem, sírtam és gyászoltam, mert tudtam már nincs nagyon lehetőségem még babát szülni, mivel már 41 éves voltam. A nőgyógyász viszont bátorított és azt mondta van még lehetőségem 45 éves koromig, nem kell elkeseredni. De a későbbiekben az új baba még sem akart jönni. A ” kistestvért” meggyászoltam tisztelettel és mai napig őt sem tudom elfelejteni. Elment Angyalkának. Így 2014. májusa után lemondtunk a férjemmel a további babaprojektről és elfogadtuk, hogy valamiért nekünk csak egy gyerekünk kell legyen. 2014 júniusában munkahelyet váltottam. Az új munkahely viszont nagyon stresszes volt számomra, sok volt a túlóra, a külföldre való kiküldetés és úgy éreztem ez nem családanyának való, ezért 2014 novemberében felmondtam. Ezután csak arra koncentráltam, hogy a házi teendőket ellássam és közeledvén a Karácsony – Szilveszter – beszerezzem az ajándékokat, meg az ünnepi finomságokhoz az alapanyagokat. Sőt a házi kenyér és kalács sütésével is megpróbálkoztam, tervezgetve, hogy majd egy ilyen magánvállalkozást nyitok. De Isten közbeszólt, erre mondják : ” Ember tervez, Isten végez! ” 2014.dec.06-án volt utoljára menstruációm és meglepő módon 5 nap helyett, csak 3 napot tartott, de én nem törődtem különösen vele, mert mivel már 45 és fél éves voltam, arra gondoltam a változó kor lassan engem is utolér.
Kisfiammal Csongorral eldöntöttük, hogy Karácsony előtt még hazaugrunk 3 – 4 napra, meglátogatjuk az anyámat és öcsémet és családját, valamint a férjem hugát és családját. A férjemnek dolgoznia kellett, ő nem tudott jönni. Dec.19-én mentünk és dec.22-én jöttünk, majd lezajlottak az ünnepek is szépen csendben, rendben. 2015.01.01-én vártam a mensimet, mivel a ciklusaim 26 naposak voltak. De késett. Arra gondoltam a változó kor biztos. Az elkövetkező napokban szédülést éreztem és derékfájást. 2015.01.05-én már igen gyanús volt, hogy nem jelentkezik a mensim ( nem szokott késni ennyit, sőt inkább hamarabb szokott megjönni ) – vettem egy terhességi tesztet, azaz 2-t és mindkettőt megcsináltam. Az eredménytől majd elájultam, mindkettőn ott díszelgett 2 erős csíkocska. Világossá vált , hogy bizony terhes vagyok. Attól a naptól kezdve beindultak a terhességi tünetek is : szédülés, fejfájás, derékfájás, hőhullám, fáradékonyság, álmosság, keserű szájíz, székrekedés, vizelési inger, a kávé utálata, alacsony vérnyomás – viszont hányinger és émelygés kevésbé – azok nagyon enyhék voltak. Még utánaolvastam, hogy dr. Czeiczel Endre egyik cikkében kifejtette, hogy minél erősebbek a hányingerérzetek annál egészségesebb és erősebb a magzat.
A kisfiammal ez nagyon erős volt, de hányni nem tudtam. A “kistestvérrel” pedig egyáltalán nem volt hányingerem. Ez egy kissé idegesített, de úgy gondolkoztam, hogy ahány terhesség annyiféle és minden rossz gondolatot elhesegtettem. Elkezdtem a terhességi vitamint is szedni, meg ittam a palástfű teát. A férjemnek meg a kisfiamnak is elújságoltam azonnal a jó hírt, hogy babánk lesz. Mindenki nagyon őrült. Nem várt baba volt, de ha már jött örültünk neki, annyi próbálkozás után végre nekünk is 2 gyermekünk lesz és kisfiamnak is lesz testvére. Isten ajándékának tartottuk kis jövevényünket. Kezdetben kisfiúnak gondoltuk, ezért Szabikának becézgettük.Váltottam újra nőgyógyászt, időpontot kértem tőle és ultrahangra is egy magánvállalkozásnál.Mielőtt sor kerülhetett volna a vizsgálatokra, a 7 hét 3. napon este elkezdtem barnázni, amitől megijedtem, mert előző vetélésem is így kezdődött. Mondtam magamban : 2-szer egymás után nem ismétlődhet meg minden. Másnap ultrahangra mentem először, de az orvos mindent rendben talált, egy 15 mm-es embriót látott, ami a korának megfelelt. Megnyugtatott, hogy a szervezetem beidegződött a menstruációs ciklusra, ezért jött a barnázás, de elfog múlni. Mikor kiszámoltam, tényleg egy újabb ciklus kezdete lett volna, így megnyugodtam. Másnap elmentem a nőgyógyászomhoz is, aki szintén megvizsgált, ultrahanggal is megnézett és megállapította, hogy az én kicsim már 1 mm-t nőtt tegnap óta, mert 16 mm már, zárt a méhszáj, de a barnázás ellen, ami időközben elmúlt – adott a 12. hétig Utrogestan hüvelykapszulát, napi 5-t. Tovább nem volt problémám, megszűnt a vérzés, szépen fejlődött a baba a 12.- ik hét 2. napig. Ugyanis ekkor mentem a kötelező ultrahang vizsgálatra, ahol az orvos megállapította, hogy rendben fejlődik a pici, most már nagyobb is 5 nappal, mert az Ultrahang 13 hét 0 napra saccolta a korát, jók a méretei, de a tarkóredő egy kicsit vastagabb 3,2 mm – ezért Down szidróma gyanús a magzat. Ajálta, hogy csináltassam meg anyai vérből a genetikai vizsgálatot, a Prentest-et, aminél maga a véranalízist Németországba végzik el és 99,96%-ba hiteles, biztos. Nagyon drága teszt, de a férjemmel úgy döntöttünk megcsináltatjuk és kifizettük az összeget. 4 genetikai betegséget vizsgáltak : a Down-szindrómát, az Edwards-kórt, a Patau-kórt és a nemi rendellenességet valamint a baba nemét is megmondták.2015.03.09-én levették a vért tőlem és azt mondták, hogy ők majd hívnak, ha megjött az eredmény, elvileg 10 nap a várakozási idő. Az eredményt 2015.03.20-ra vártuk, de késett. 2015.03.27-én hívtak fel, hogy menjek be a kórházba, mert megérkezett az eredmény és meg kell beszéljék velem. Ekkor nagyon dobbant a szívem, éreztem a vesztemet, az ösztönöm is azt súgta valami nincs rendben.Lélek-vesztve rohantam a kórházba, ahol közölték : sajnos a baba Down-szindrómás, a teszt eredménye 8,5, ami azt jelenti nagy a valószínűsége a Down-szindrómának, mert a határérték 3. A többi betegségre negatív lett az eredmény és a magzat neme kislány. Én nem hittem el, hogy ilyen eredményünk lett, kételkedtem benne. Attól kezdve a babócámat becézgettük Tímuskának, Tündérkének, mert eldöntöttük, hogy Tímea Tünde lesz a neve. A genetikus azt tanácsolta, hogy csináltassuk meg az amniocentézist ( magzatvízvételt ), mert az 100%-ban megmondja, hogy beteg-e a baba, de én visszautasítottam, ismerve ennek a vizsgálatnak a vetélési kockázatát. Kezdtünk úgy gondolkozni a férjemmel, hogy nem baj ha Down-os, annyira szeretjük, hogy megtartjuk és megszülöm, majd gondozni fogjuk. Ekkor voltam 15 hetes 6 napos. Még hátra voltak a magzati szívultrahang meg az anatómiai ultrahang vizsgálatok 18 – 20 hetesen. A döntésünkben az is beletartozott, hogy ha drága kislányunknál találnak valami belső rendellenességet a szívén vagy az élettel össze nem egyeztethető rendellenességet , életképtelenséget, akkor ebben az esetben elvetetjük a 24-ik hét előtt. Ezt a nőgyógyászommal is megbeszéltük. Közben terhességi cukrom is lett a terhesség 10-ik hetétől.18-ik hétig diétával tartható volt, utána újra inzulinos lettem.
Elérkeztem terhességem 19 hét 1 napjáig, amikor is vasárnap volt és vendégeket vártunk, mert a kisfiam névnapját, a Csongort ünnepeltük. Szombaton, előtte való nap szintén vendégeink voltak a Csongor névnapot illetően.A férjem segített a főzésbe, takarításba és minden házi teendőbe. Szombatról vasárnapra virradó hajnalon, olyan 4 óra körül – éreztem az alhasamban egy nyomásérzetet, de nem fájdalmat. Arra gondoltam, mivel előző nap nem volt székletem és amúgy is folyamatosan a terhesség alatt székrekedéssel küszködtem, most is a széklet nyom. Reggel 6 körül viszont volt székletem, de a nyomásérzés nem tűnt el. Éreztem egy enyhe hányingert is, de azt már pénteken is éreztem, de aztán elmúlt. Éppen csodálkoztam is, mert a 13-ik hét körül elmúltak a terhességi tüneteim és mondom magamban, talán visszatértek? A vizelési ingerem is újra elindult, aznap többször kellett Wc-re menni. Egyre csak figyeltem úgy péntektől kezdve, mert nem igazán éreztem mozogni Tímuskámat. A férjemet is kértem tegye a hasamra a kezét, érez-e valami mozgást, de ő amúgy se érezte még a pici mozgását eddig se. Délben megérkeztek a vendégek, lezajlott az ebéd és éppen a kávézásnál tartottak, mikor éreztem Wc-re kell mennem. Megijedve jöttem ki, mert kijött a nyákdugó. Mondtam a férjemnek azonnal menjünk be a nőgyógyászatra. Ezután olyan érzésem volt, mintha a kis Tündérkém ráfeküdt volna a vízhólyagomra. Kezdtek alhasi fájdalmak is jelentkezni. Bementünk a kórházba, ott megvizsgáltak és azt mondták 2 cm-re ki nyílt a méhszáj, viszont az ultrahangon nem találták a kicsi Tündérkém szívhangját. 2 orvos is nézte, de végül az volt a diagnózis : meghalt az én kicsi Tímusom. Nem akartam hinni a fülemnek, csak az hajtogattam : ..de doktor úr nem lehet megmenteni, tenni valamit érte? Az volt a válasz: “Asszonyom, mi gyógyszert adnánk és megpróbálnánk azt a 2 cm nyílást bevarrni, hogy tovább tudjon fejlődni a baba, mi megmentenénk, de nincs kit, mert már meghalt.A további teendő az, hogy meg kell szülnie őt.”
Nekem ez volt a legnagyobb csapás az életembe. Még elgondolni is rossz, nemhogy végigcsinálni az egészet. Nehéz anyaként halott kisbabát világra hozni… a másvilágra.., olyan anyának lenni, aki nem tud életet adni, csupán “megszülni” halott magzatát!
Két nővér bekísért a kórterembe és hozták az oxitocin infúziót. Közben vetkőzni kezdtem, de azt éreztem , hogy újra Wc-re kell menni, de mintha valami elindult volna kifele. Az egyik nővér elkiabálta magát nem mehetek Wc-re, mert a babát kipottyantom, hamar feküdjek fel a kórházi ágyra. Alig értem oda és felfeküdtem, amikor kicsússzant az én drága kislányom. A rezidens orvosnő, aki odakerült közben, próbálta eltakarni a szemem, hogy ne lássam a kis Tündérkémet, de én mégis felültem és egy pillanatra láttam.Isten akarata volt ez, hogy elhigyjem, valóban beteg volt a gyermekem. A kis homloka deformált volt, mert csak a kis fejét láttam.Az egyik nővér ezt mondta: Ne nézze meg, mert elég deformált a homloka. A másik meg azt mondta: Szerinte már kb. 1 hete halott lehet.
A férjem ahogy én bekerültem a kórterembe és elkezdődtek az események elrohant sírva haza, hogy hozzon nekem papucsot meg pizsomát és törölközőt. Mielőtt elment volna hoztak egy nyilatkozatot, hogy töltsük ki : eltemessük vagy nem a kis holttestet. A párom nem tudott nyilatkozni, végül én írtam alá a papírt, hogy nem gondoskodunk róla, amit remélem drága kis Angyalkám megbocsát nekem, mert nem szerettem volna, hogy szembesüljek mindig a bánattal. Az egyik nővér, miután megszültem halott kis magzatomat, lelketlenül azt kérdezte:… és a párja ezt a torz gyermeket szerette volna eltemetni? minek?
Nagyon mérges lettem és azt feleltem: Akármilyen torzszülött is, de az én gyermekem ő és nekem drága! Ne beszéljen így róla! Ő is megérdemli a végtisztességet!
Aztán a nővér el is vitte a kisbabámat, akit akkor láttam először és utoljára…és soha nem bántam meg, hogy megnéztem őt. Ennek ellenére szépnek tűnt hisz Ő az én babám volt…Az ő születésnapja : 2015.04.19 -Vasárnap 16 óra 45 perc – ami egyben a gyásznapja is! A lelkemből senki ki nem törölheti. Utána a műtőbe kerültem, mert a méhlepényt még le kellett venni, így altatásban végezték, fejezték be a terhességem.
Ez már 3 hete történt, fizikailag már felépültem, de lelkileg össze vagyok törve.
A testi fájdalmak elenyészőek a lelki kínokhoz képest.Sok kismama azzal vigasztalódik, hogy lesz majd másik babája…én sajnos nem tudok, mert nálam már eltelt az idő…46 éves leszek 1 hónap múlva. De én is, mivel ez a baba újra felélesztette bennem az anyai ösztönöket, szívem mélyén babát szeretnék és egészségeset. Ez nem jelenti azt, hogy nem gyászolom meg én édes-kedves kis Tündérkémet. Maradtak emlékül az ultrahangképek, amik ha kezembe kerülnek újra könnyeket csalnak a szemembe.

Mindenkinek gyógyulást kívánok a lelki fájdalmakból!

Ha gyertyát szeretnél gyújtani Tímea Tündéért, kattints ide!

Hozzászólások lezárva!

Történetek
?>