Facebook zárt csoportunk

facebook

Gyertyagyújtás és történet elhelyezés
Kedves Látogató!

Történetet és gyertyagyújtási kérést
az angyalokszulei(kukac)gmail.com ra lehet küldeni!
Hornyákné K. Erzsébet szerkesztő,admin
Történetek

A vetélés és a szülés körüli gyermekelvesztés a pszichológus szemével

Dr. Kovácsné Török Zsuzsa, Dr. Szeverényi Péter, Debreceni Orvostudományi Egyetem Szülészeti és Nőgyógyászati Klinika közleménye*

Mindannyian tapasztaltuk már azt a megkönnyebbítő érzést, amikor felismertük, hogy saját megnevezhetetlen, kusza érzéseink mások számára is létezőérzelmek, hogy olykor szégyellt gondolatainkkal nem vagyunk egyedül, sőt, mindezek esetleg bizonyos törvényszerűségeken alapulnak. A perinatális gyásszal foglalkozó szakirodalom olvasása reményeink szerint segíthet az átélt érzelmek megértésében, és ezáltal hozzájárulhat a fájdalmas élmény feldolgozásához.
A szerzők megvizsgálják azt a pszichológiai állapotot, amelyben a veszteség bekövetkezik, röviden áttekintik azokat a tényezőket, amelyeknek meghatározó szerepe van a gyászmunkában. Külön kiemelik azokat a körülményeket, amelyek esetében ajánlott pszichológusi segítséget kérni a gyászoló szülők utógondozásában.

Összefoglalás: a szerzők a vetélést és a szülés körüli gyermekelvesztést követő gyászfolyamat bemutatása előtt megvizsgálják azt a pszichológiai állapotot, amelyben a veszteség bekövetkezik. A terhességet négy modell – a fejlődés lélektani, az ösztönfolyamat, a tárgykapcsolatok és az én-kiteljesedés elmélete – segítségével elemzik. Részletesen megismerhetjük azokat a pszichológiai tartalmakat, amelyeket a szülő-gyermek kapcsolat hordoz, a szülők szemszögéből nézve. A vetélés és a perinatális halál által okozott pszichés veszteségeket is ugyanennek a négy modellnek a felhasználásával követik végig.
Röviden áttekintik azokat a tényezőket, amelyeknek meghatározó szerepük van a gyászmunkában. Összefoglalják a gyászoló szülők gondozásában nélkülözhetetlen tudnivalókat. Külön kiemelik azokat a patológiás gyászfolyamatot valószínűsítő körülményeket, amelyek esetében ajánlott pszichológusi segítséget kérni a gyászoló szülők utógondozásában.

A pszichológiai vizsgálatoknak köszönhetően ma már biztonságosan elkülöníthető a normál és a patológiás gyászmechanizmus [1, 2, 3, 4].

A veszteséget követő gyász egészséges formája jól kontrollálható és általában 6-12 hónap alatt lezajlik. Ezzel szemben a gátolt, késleltetett, patológiás gyász nem szolgálja a veszteség feldolgozását és későbbi testi-lelki problémák kiindulópontja lehet.

Három esetben valószínűsíthető patológiás gyászmechanizmus [4]:
1. Túl szoros szeretetkapcsolat esetén krónikussá válhat a gyász sóvárgás szakasza, kialakulhat a realitás teljes tagadása.
2. Amikor a veszteség hirtelen és váratlan, nincsen idő az ún. “anticipációs gyászra”. Veszélyt a gyászoló számára a krónikussá váló szeparációs szorongás jelenthet.
3. Abban az esetben, amikor a gyászolót ambivalens érzelmek fűzik a halotthoz, gyakran felerősödik az önvádlás és depresszióba hajló gyászmunkát találunk.

Ez a három, patológiát előidéző tényező vetélés és szülés körüli gyermekelvesztés során szinte mindig együtt jelentkezik.
A magzat és a nő testi-lelki szimbiózisa miatt a köztük lévő kapocs nagyon erős, ebben ambivalens érzelmek is megjelenhetnek és a veszteség hírtelen és váratlan [5, 6].
Azt mondhatjuk, hogy a vetélés és a perinatális halál pszichológiai szempontból különösen traumatizáló [7, 8, 9, 10, 11].
Gyermekünkhöz fűződő kapcsolatunk különbözik szüleinkhez, testvéreinkhez, házastársunkhoz fűződő kapcsolatunktól. Ebből a különbségből fakad a vetélést és perinatális gyermekelvesztést követő veszteség és gyász speciális jellege is.

A szülő-gyermek kapcsolatban megfogalmazódó pszichés tartalmak
A terhességben, a szülő-gyermek kapcsolatban megfogalmazódó pszichés tartalmakat négy modell segítségével követhetjük
nyomon [2, 5, 12]:
1. A fejlődés lélektani megközelítés szerint a terhesség, különösen az első, fordulópont a felnőtt identitás, a szülővé válás folyamatában [13]. Mindkét nemnek azonos célokat kell elérnie: a nőiség, férfiasság beteljesülését, a házastársi és szexuális kompetencia kialakítását.
Az új életcélok megtalálásával, az előző generációhoz való kapcsolódáson keresztül a személyiség az érettség, a pszichológiai függetlenség magasabb fokát érheti el.
Sikertelen terhesség esetén a felnőtt képtelen átjutni a “szülőkor” kapuján, pedig ez a folyamat már elkezdődött.
A perinatális halál és a vetélés megrendíti a szülői identitást, a pár közös jövőképének sérthetetlenségét. Ez a trauma a család egészére kihathat [14, 15].
A szülőknek nem sikerült elérnük a fejlődés egy fontos mérföldkövét, ez szégyenérzetet, önvádlást, szociális izolációt eredményez. Ezt csak fokozza, hogy a vetélést, perinatális halált elszenvedett nők kimaradnak az “anyák” társadalmi csoportjából, marginális társas helyzetbe kerülnek [2].
Amikor a veszteség a terhesség I. trimeszterében következik be, a nők tipikus reakcióit – a magzattal/gyermekkel kapcsolatos hallucinációkat, erős késztetést a terhesség pótlására – inkább a vágyott fejlődési folyamat megszakadásából, mint egy tényleges személy elvesztéséből vezethetjük le.

2. A tárgykapcsolatok elmélete szerint a terhesség során egy olyan speciális kapcsolat alakul ki, amely együtt reprezentálja a várandós nőt és férjét. A terhesség alatt nemcsak egy gyermek, de egy anya is születik [5].
Ennek a kapcsolatnak speciális eleme a nőnek saját magáról, mint anyáról kialakult belső képe illetve a saját gyermekről kialakított reprezentációja. Ezeknek a magzatról szóló fantáziáknak köszönhetően a II. trimeszter végére a legtöbb nő már önálló egyedként éli meg a magzatot. A magzatról szóló fantáziák fontos szerepét igazolja az a tény, hogy erősebben meghatározzák az újszülött személyiségéről kialakított képet, mint a gyermek – postpartumban megfigyelhető – tényleges viselkedése [16].
A vetélést és a perinatális gyermekhalált követő tárgyvesztést a saját gyermekről szóló fantáziák meghiúsulása is mélyíti. Mivel a perinatális gyász prospektív, nem a múltra, hanem a jövőre vonatkozik, a gyászmunkának nincsenek konkrét fogódzói.
Segíthetjük ezt a nehéz folyamatot, ha lehetőséget adunk a szülőknek a halott gyermekkel való találkozásra [5, 17, 18].

3. A én-növekedés modelljében a terhesség, a szülő-gyermek kapcsolat központi mozzanata a pár testi-lelki kiteljesedése, amely négy területen érhető tetten [5]:
a. a terhesség a mindenhatóság érzetét adja a szülőknek
b. a terhesség a halál tagadása, hiszen halálunk után gyermekeinkben folytatódhatunk
c. a terhesség az én kiterjesztése, ennek látható bizonyítéka a megnövekedett anyai test
d. a terhesség az én gazdagodása.
Azt mondhatjuk, hogy a sikeres terhesség az én-ideál erősödését és az önbecsülés fokozódását nyújtja a szülőknek.
Magzatelvesztés és gyermekhalál esetén ezek a komponensek sérülnek meg: az omnipotencia és halhatatlanság érzése, az anya nőiségbe és saját magába vetett hite. A gyermek elvesztése hasonlít a test, az én egy részének az elvesztéséhez, így a tárgyvesztésnél sokkal bonyolultabb. Tipikus velejárója a perinatális gyermekhalált, vetélést átélő nők részéről a más anyákkal szembeni ellenségesség, szülői értéktelenség érzés, más gyermekének a megszerzésére irányuló vágy. A nők gyűlöletet és önvádat éreznek [6, 8, 19]. Az önvád oka a terhesség alatti omnipotencia érzés illetve a mély anyai identifikáció, amely a magzat/csecsemő teljes kontrollálására készíti fel a nőt, azonban magzatelvesztés esetén eredménytelennek bizonyul. Tovább növeli az önvádat, hogy a vetélés és a perinatális halál pontos okát nagyon sokszor nem tudjuk azonosítani.

4. A terhesség ösztönfolyamatként való felfogása szerint egy új integrációnak kell létrejönnie a terhes nő és saját anyja illetve a várandós nő és a magzat között [5]. A gyermekkel és az anyával való identifikáció az anyává, a teljes értékű nővé válás elengedhetetlen eleme.
A vetélés és a perinatális halál erős ösztönfrusztrációt eredményez. Ez depressziót és agressziót szül. Ezek a korábbi intrapszichés konfliktusok, főleg a saját anyához fűződő, megoldatlan ödipális konfliktusok újraéledésével hozhatók összefüggésbe. A nő kudarcot vallott, nem tudta férjét egy egészséges gyermekkel megajándékozni, képtelen volt a reprodukcióra. Így nem válhat édesanyjával egyenrangú partnerré.
Összefoglalva tehát a vetélést, a perinatális halált követő pszichés veszteség, a gyász jellemzői a következők:

1. A tárgyvesztést súlyosbítja, hogy a halottról nincsenek konkrét emlékképek, emléktárgyak
2. felerősödik a veszteség nárcisztikus jellege
3. a halál szétrombolja a nő kompetenciaérzését
4. az önvád, a bűntudat és a harag extrém módon felerősödhet
5. sérül a szülők jövőképe, elvesztik a sérthetetlenség érzését
6. a társadalomban meglévő tabuk miatt a gyászoló szülőket kommunikációs zárlat veszi körül

A vetélést és a perinatális halált követő gyászt meghatározó tényezők.
A vizsgálatok négy terület meghatározó szerepét azonosították a gyermekelvesztéshez való adaptációban [3, 6, 17]. Ezek a következők:
a. a halál körülményei
b. kapcsolat a halottal
c. a gyászoló személyisége
d. a szociális támasz szerepe

1. A halál körülményei
Azt mondhatjuk, hogy a terhesség elfogadása és a gyászreakció kapcsolata nem teljesen tisztázott. Nagyobb a veszteség, ha a terhesség egy hosszabb infertil szakasz után sikerült és amikor a halvaszülés egy korábbi újszülött halált követ.
A legtraumatizálóbb, amikor a halál a szülés alatt következik be. Ilyenkor a nő regresszív állapota hátráltatja a veszteség megértését, fokozza az anyában a realitás tagadását.
Intrauterin elhalás esetén az okoz nehézséget, hogy ambivalens érzelmekkel küszködhet a kismama: meg is akar szabadulni a halott magzattól, de ragaszkodik is a terhességhez [11]. 70, intrauterin elhalást elszenvedett nő közül 53% azt a lehetőséget választotta volna, hogy spontán megvárja a szülés megindulását [20].
A gesztációs kor erős pozitív korrelációban van a gyász intenzitásával, szinte a legnagyobb szerepet játssza a normál és a patológiás gyászreakcióban is [6].
A gyász intenzitása viszont nincs kapcsolatban az újszülött életének időtartamával [5].
Szignifikánsan kisebb depresszióval vészelik át gyermekük elvesztését azok, akik házasságban élnek [20].
Ez a később tárgyalt szociális támasszal van összefüggésben.
A halál helyszíne alapvetően meghatározza a szülői gyászt.
Amikor a gyermek otthon halt meg, szignifikánsan magasabb számban fordult elő a szülőknél a patológiát előidéző tagadás, az önvádlás, a szorongás és a depresszió [15].

2. Kapcsolat a halottal
Fontos szerepet játszik a nárcisztikus veszteség feldolgozásában a halottal való találkozás, a végső búcsú. Bár az azonnali reakciókat fokozza, hosszú távon mégis kedvező pszichológiai hatású és elengedhetetlen a gyász elindulásához [5, 17, 19].
Saját vizsgálatunkban a 45 nő közül 19 látta a halott gyermeket és közülük 17 ma is úgy érzi, hogy döntése helyes volt. 26 nő nem nézte meg a halott gyermeket, közülük 21 azért nem, mert nem mutatták meg nekik [21].
Azt tapasztaltuk, hogy az anyákban erős vágy él arra, hogy emlékezetükbe véshessék a meghalt gyermeket. Akik szeretettek volna valamilyen emlékeztetőt kapni a gyermekről, de ennek az igényüknek nem tettünk eleget, azoknál a halál után 1-2 évvel is magasabb reziduális szorongás mérhető.

3. A gyászoló személyisége
Döntő fontosságú a szülőéletkora, neme [17], a halált megelőző általános egészségi állapota, vallásos meggyőződése és problémahelyzetekben mobilizálható megküzdő stratégiái [3, 6].
A két szülő eltérő intenzitással, eltérő módon gyászol.
A nők szignifikánsan hosszabban és mélyebben gyászolnak. Főleg szorongásról, depresszióról, fogyásról, alvászavarokról számolnak be.
A férjekre erősebb düh, a munkába, másodállásba való menekülés, esetleg a gyász teljes tagadása jellemző.
Igen veszélyes, hogy amikor a gyermek kórházban halt meg, a szülők fele(!) megküzdő stratégiájuk romlásáról számolt be [15].
Saját vizsgálatunkban négy jellegzetes coping stratégiát tudtunk azonosítani a gyermekelvesztés feldolgozásában [21]:
1. A tragédia nyílt megbeszélése családon belül, a gyógyító személyzettel hatékonyan csökkenti a visszamaradó szorongást.
2. Szintén hatékony coping stratégiát ad a gyászoló kezébe a vallásos hit.
3. Maladaptív megküzdő stratégia a probléma elöli elmenekülés, a lakhely- és munkahely változtatás, amely a vizsgált csoportban sokkal gyakrabban fordult elő, mint a normál populációban.
4. Szintén maladaptív stratégia az anyák témával kapcsolatos hárítása, tagadása. A meg-nem-történtté tevés lelki mechanizmusáról tanúskodik az, hogy éppen azoknak az anyáknak a legmagasabb a visszamaradó szorongásszintje, akik úgy érzik, a tragédiának semmiféle negatív hatása nem volt életükre, idősebb gyermekükkel való kapcsolatukra.
Az általános egészségi állapot meghatározó szerepét azzal magyarázhatjuk, hogy a leromlott testi-lelki állapot rontja a következő, sikeres terhesség esélyét, így mélyíti a gyászt. A 6. héttől a gyász legjobb leírója a “megküzdő erőforrásnak” nevezett képesség, amely szintén függ az egészségi állapottól [6].

4. A szociális támasz szerepe
A nőt körülvevő kapcsolati hálón belül kiemelt szerepe van a férjnek/partnernek és a gyógyító teamnek [3, 20, 22]. Könnyebb feldolgozni a gyermekhalált, amikor a nő őszintén beszélgethetett a férjével/partnerével a halálról, a meghalt gyermekről.
Szignifikánsan jobban meg tudtak küzdeni a veszteséggel azok, akik a gyógyító személyzettől érzelmi támaszt kaptak.
Vetélés és perinatális halál után a legtöbb nőben erős vágy él arra, hogy újra teherbe essen. Ennek ellenére 16-18 hónapig nem ajánlott az újabb terhesség. Azoknál az anyáknál, akik gyorsan újra teherbe estek, 55%-os volt a patológiás gyászmechanizmus. Míg azoknál, akik nem szültek ebben a kritikus időszakban, csak 5%-os volt a patológia előfordulása [20]. Ez azt támasztja alá, hogy a gyorsan vállalt újabb terhesség pszichológiai szempontból káros, viszont a gyermekhalál után 16-18 hónappal vállalt terhesség a gyász lezárásának tekinthető.
Ennek ellenére saját vizsgálatunkban 45 nő közül csak 8 kapott pszichológiai szempontból is adekvát tanácsot a következő terhességgel kapcsolatban [21].

A vetélést, perinatális halált átélt szülők gondozása
Érdemes összefoglalni azokat a tudnivalókat, amelyeket a gyógyító team hasznosíthat a mindennapi munka során. Saját vizsgálatunk alapján megállapíthatjuk, hogy hazai gyakorlatunk pszichológiai szempontból hátráltatja a gyászmunkát. Saját nehézségeink ellenére arra kell törekednünk, hogy annak, aki szeretne elbúcsúzni a halottól, annak teremtsük meg a megfelelő körülményeket. Az egészséges gyászmunka gondozására a szülész is képes, a nélkülözhetetlen tennivalókat egy korábbi közleményünkben már összefoglaltuk [21].
Különösen nagy gondot kell fordítanunk azokra az anyákra, akik a vetélés és a perinatális halál okozta veszteséget valószínűleg csak nagy pszichés sérülésekkel tudják feldolgozni. A rizikócsoport jellemzői a következők:
1. idősebb,
2. nem vallásos meggyőződésű
3. már gyermekkel rendelkező nő, aki
4. tagadja, hárítja a tragédia okozta veszteségeket illetve
5. a halál verbális feldolgozására nincs lehetősége
6. a halál előtti megküzdő stratégiái is szegényesek voltak
7. és ezek hatékonysága a halált követően csak tovább romlott.
Ebben az esetben ajánlott a gyász utógondozása során pszichológus segítségét kérni.

Irodalom:

1. Demi, A.S., Miles, M.S.: Parameters of normal grief: a Delphi study. Death Studies 1987, 11:397-412.
2. Klass, D., Marwit, S. J.: Toward a model of parental grief. Omega 1988-89, 19:31-50. 3. Lasker, J. N., Toedter, L. J.: Acute versus chronic grief: the case of pregnancy loss. Am. J. Orthopsychiat. 1991, 61:510-522. 4.Rynearson, E. K.: Psychotherapy of pathologic grief. Grief and Bereavement 1987,10:487-499. 5. Leon, I. G.: When a baby dies. New Haven and London: Yale Univ. Press, 1991 6. Toedter, L. J., Lasker, J. N., Alhadeff, J.M.: The perinataal grief scale: develpment and initial validation. Am. J. Orthopsychiat. 1988, 58:435-449. 7. Sanders, C.M.: A comparison of adult bereavement in the death of a spouse, child and parent. Omega 1980, 10:303-322. 8. Mueller, P., Major, B.: Self-blame, self-efficacy and adjustment to abortion. J. Personality Soc. Psychol. 1989, 57:1059-1068. 9. Schreiner-Engel, P., Walther, V.N., Mindes, J., Lynch, L., Berkowitz, R.L.: First-trimester multifetal pregnancy reduction: acute and persistent psychologic reactions.

Am. J. ObstetGynecol 1995, 172:541-547.
10. Cozzarelli, C.: Personality and self-efficacy as predictors of coping with abortion. J. Personality Soc. Psychol. 1993, 65:1224-1236.
11. Korenromp, M. J., Iedema-Kuiper, H. R., van Spijker, H. G., Christiaens, G. C., Bergsma, J.: Termination of pregnancy on genetic grounds. Coping with grieving. J. Psychosom.Obstet. Gynaecol. 1992, 13:93-105.
12.Szeverényi, P.: A terhesség pszichológiája. A DOTE Noi Klinikájának kiadványa, 1986, 5-22.
13. Ruble, D. N., Brooks-gunn, J., Fleming, A.S., Fitzmaurice, G., Stangor, C., Deutsch, F.: Transition to motherhood and the self: measurement, stability and change. J. Personality Soc. Psychol. 1990, 58:450-463.
14. Gould, P.T.: The loss of a dream. Perinatal loss or an unexpected pregnancy outcome. J. Perinatol. 1992, 12:262-265.
15. Lauer,M.E., Mulhern, R.K., Schell, M. J., Camitta, B. M.: Long-term follow-up of parental adjustment following a child’ s death at home or hospital. Cancer 1989, 63:988-994.
16. Zeanach,C., Keener, M., Stewart, L., Anders, T.: Prenatal perception of infant personality: a preliminary investigation. J. Am. Acad. Child Psychiat. 1985, 24:204-210.
17. Dyregrov, A.: Parental reactions to the loss of an infant child: a review. Scand. J. Psychol. 1990, 31:266-280.
18. Stirtzinger, R., Robinson, G. E.: The psychologic effects of spontaneous abortion. Can.Med.Assoc.J. 1989, 140:799-806.
19. Cuisinier,M.C.J., Kuijpers,J.C., Hoogduin,C.A., de Graauw,C.P., Janssen,H.J.: Miscarriage and stillbirth: time since the loss, grief intensity and satisfaction with care. E. J. Obstet. Gynecol. Reprod. Biol. 1993, 52:163-168.
20.Stierman, E.: Emotional aspects of perinatal death. Clin.Obstet. Gynecol. 1987, 30:352-364.
21. Kovácsné,T.Zs., Szeverényi,P., Forgács,A.: Perinatális gyászreakció. Orv.Hetilap 1994, 135:1863-1867.
22. Prömpeler, H. J., Madjar, H., Klosa, W., DuBois, A., Zahradnik, H. P., Schillinger, H., Breckwoldt, M.: Twin pregnancies with single fetal death. Acta Obstet.Gynecol.Scand. 1994, 73:205-208.
Miscarriage and perinatal death point of view of psychologist
Dr. Kovácsné Dr. Török Zsuzsa, Dr. Szeverényi Péter

Before description of grief following the perinatal death and miscarriage the authors survey in detail the psychological surroundings in that the loss has happened. They analyse the pregnancy with four models – the developmental, the instinct, the object-relationship and self-increase model of pregnancy. They especially deal with psychological contents that the parent-child relationship includes, points of view of parents. They follow psychological losses which caused by the perinatal death and miscarriage with the using of the same four models. They summarize essential informations of follow-up of grieving parents. Last the authors emphasize that characteristics which caused pathological grief-work so that they recommend psychological treatment with follow-up of grieving parents.
Keywords: miscarriage, perinatal death, perinatal griefwork.

* A Magyar Pszichoszomatikus Szülészeti-Nőgyógyászati Társaság II. Kongresszusán elhangzott referátum anyaga (Gyula, 1996. március 28-30.)

Hozzászólások lezárva!

Történetek
?>